Mi történik a földi világból távozott lélekkel?

Írta: Horváth Andrea író, asztrológus

Átjárható dimenziók

Bujka Antalról, a halottlátóról – (aki talán nem csak újságíró praxisom, hanem életem egyik legérdekesebb találkozása volt) -, már több könyvemben írtam, szívesen osztom meg tehát most is az olvasóimmal.

Kezdő bűnügyi riporter voltam, amikor nagy port kavart fel egy ismert, dús gazdag szegedi vállalkozó lányának az elrablása. Az idősebbek talán emlékeznek is a szomorú mottóra, amitől hangos volt akkoriban az ország: „Keressük Helgát!” A szerencsétlen, kétségbeesett édesapa naponta többször bemondatta ezt az összes rádió és tv csatornán, de sajnos nem került meg a lány. Sokan úgy vélték, hogy már nem is él, – valószínű, hogy meggyilkolták.

Ekkor hívta fel Antal a szerkesztőségünket. Elmondta, hogy ő olyan médium, aki a halottakkal áll kapcsolatban. Helga valóban nem él már, de megjelent neki a szelleme és elmondta, hogy a testét egy autópálya mellett ásták el.

Kedves középkorú férfi nyitott ajtót a lakótelepi lakásban. Tulajdonképpen nem volt rajta semmi különleges, ha csak az nem, hogy szokatlanul mély, szeretetteli szemei voltak. Meleg szempár, – olyan, aki mások titkaiba lát, akit nem lehet becsapni, de aki a legrosszabban is meglátja a benne lappangó jóságot.

Bujka korábban egy egyszerű kereskedő volt. Élete nem rejtegetett sem nagy kihívásokat, sem váratlan fordulatokat. Egy alkalommal azonban, amikor egy utcai standon árulta kis portékáit, odalépett hozzá egy erdélyi kis házaspár és megkérték, adjon nekik egy kis helyet, hogy ők is eladhassanak néhány szerény apróságot. A nap végeztével az asszony (nevezett Imola) belenézett a meleg barna szempárba és azt mondta:

– Te kiválasztott vagy! Azon kevesek egyike, aki képes kapcsolatot teremteni a túlvilággal.

Antal nem igazán hitt az ilyen dolgokban, így nem is nagyon örült, amikor Imola azt javasolta, hogy egy percre ugorjon fel közeli bérelt lakásukba, mert valami ajándékot akar adni. De nem akarta megbántani az asszonyt.

Az ajándék egy háromlábú kis asztalka volt, az egyik lábában ceruzával – simítja végig szeretettel a szokatlan kis tárgyat, mintha ma már ő maga sem akarná elhinni, mennyire kételkedő volt, amikor megtudta, hogy a kis asztal segítségével az elhunytakkal kommunikálhatunk.

– Imola azt javasolta, tegyem rá a kezemet. Megtettem, majd néhány percnyi várakozás után éreztem, hogy lassan megmozdul a kezem alatt. Furcsa érzés lett rajtam úrrá, mintha valaki lenne rajtunk kívül a szobában. Egyszerre volt melegem és fáztam. Aztán az asztalka egyre gyorsabban kezdett mozogni, majd egyenletes remegéssel, de folyamatosan leírta: az édesapád vagyok.

Antal jól emlékszik rá, hogy csak az ő keze volt a kis asztalon, majd a döbbenet után konkrét kérdéseket tett fel a szellemnek, amelyekről csak ketten, azaz ő és az elhunyt édesapja tudhatták a választ.
Mindenre pontos felelet kapott. A számára a legmeggyőzőbb mégis édesapja jellegzetes, reszkető, utánozhatatlan kézírása volt, amit viszontlátott az asztalka alá helyezett papíron.

A különös ajándék az egész életét megváltoztatta.

Először csak barátai, ismerősei, szomszédai keresték rajta keresztül meghalt szeretteikkel a kapcsolatot, de később egyre többen és többen jöttek. Végül már jó előre kellett időpontot kérni, és külföldről is sereglettek hozzá a kuncsaftok.

Néhány évvel később, amikor már ismert és népszerű médium volt, meg akarta köszönni Imolának az ajándékot. Könnyen odatalált a bérelt lakáshoz, ahol egykor az asztalkát kapta, de a csöngetésére idegen férfi nyitott ajtót. Minden stimmelt, a cím, a lakás, még a két kis piros fotel is az előszobában, ám a férfi csodálkozva felvilágosította, hogy ő közel harminc éve tulajdonosa ennek a lakásnak. Soha nem adta albérletbe, soha nem lakott itt más személy, az Imola névről pedig még csak nem is hallott.

Antal szédelegve tért haza. Pedig akkorra már szeánszai, a szellemvilággal tartott kapcsolata során sok különös dolgot látott és halott, de ez az élmény mégsem hagyta nyugton.

Tudta, hogy jó helyen járt, nem tévesztette el a címet, de abban is biztos volt, hogy a lakástulajdonos férfi is igazat mondott.

És ezt követően egy este rátette a kezét az asztalkájára, hogy sok-sok év és több ezer eset után újra saját magának kérjen választ. S ekkor már meg sem lepődött, amikor a „túlvilági vonal” másik végéről bejelentkezett Imola.

– Igen, jó helyen jártál. – szólt az üzenet.
– Csakhogy mindaz akkor egy másik dimenzióban történt. Amikor találkoztunk és a kis asztalt neked adtam, én már régen nem voltam az élők sorában……

Mi volt ez vajon?
A lineárisnak vélt idő vonala egy pillanatra elszakadt volna ?

Most inkább azt firtatnám, hogy vajon egy elhunyt lélek vagy egy angyal volt-e, aki beleavatkozott Antal sorsába? Olykor nehezen különböztethető meg ez a két dolog. Az angyalaink ugyanis felvehetik bárki alakját, nem beszélve arról, hogy az angyalok és az egykor testben élt lelkek világa nagyon is átjárhatóak.
Itt inkább az utóbbiakról ejtenék több szót, – bár könnyen lehet, hogy egyik-másik történetnél (hasonló módon), nehéz lesz eldönteni, hogy az elhunyt szellemek megjelenése mögött nincs-e valami „angyali dolog” ?

Azt hiszem, kevés olyan olvasóm akad, aki legalábbis ne hallott volna olyan elbeszélést, amikor valakinek rövid időre, – (akár fizikailag is látható formában), – megjelent egy kedves halottja. Van, hogy elbúcsúzni jöttek, máskor kérni valamit, egyes esetekben segíteni az élőknek vagy valami üzenetet hoztak. Sylvia Browne, a híres amerikai médium véleménye szerint a túlvilág itt van közöttünk, csak más frekvenciákon rezeg, ezért tudnak csak egyes emberek ráhangolódni.

Kenneth Ring-nek mesélte egy asszony, hogy egy éjjel, álmában meglátott egy ismeretlen hölgyet, a kezében egy csodálatos csokor gardéniával.

– „Kérlek, add át ezt a virágot Mrs. Henry-nek, az édesanyámnak.” – mondta.
Az asszony csodálkozott ébredés után, hisz nem ismert senkit, akit így hívtak volna. Munka előtt beült a szokásos kis kávézójába, ahol rajta kívül egyetlen vendég volt. Már majdnem megitta a kávét, amikor meghallotta, hogy a pincér ehhez a másik vendéghez szól:
-„ Mrs. Henry, kér még egy kávét?”
Ő azonnal odalépett a megszólítotthoz, és miután megtudta, hogy valóban Mrs. Henry-nek hívják, elmesélte neki az álmát.
Mrs. Henry menten sírva fakadt. Kiderült, hogy a lánya egy hete halt meg autóbalesetben, – és mindkettőjüknek a gardénia volt a kedvenc virága.

Ismét feltehetnénk a kérdést, hogy vajon egy angyal volt-e a dologban, vagy valóban az elhunyt leány üzent ilyen különös módon az édesanyjának?

Bármelyikük is volt az, abban a téren-időn kívüli világban nagyon is jól tudták, hogy a két korábban egymásnak idegen nő pont akkor, pont abban a kis kávézóban fog majd találkozni.

Korábban már írtam Theresa Cheung-ról. Nem kevésbé érdekes az az esete sem, amikor egy alkalommal az autóját vezetve meghallotta az elhunyt édesanyja hangját, aki arra utasította őt, hogy forduljon jobbra. „A hangja olyan határozott és tiszta volt, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Minden józan megfontolás ellenére, – hiszen tisztában voltam vele, hogy jobbra fordulva még messzebb kerülök az úti célomtól, hallgattam a szavára.” – írja.

Nagyon is jól tette! Mert ha balra fordul, egy szörnyű balesetbe csöppent volna, amelyben az ott egymásba szaladt autósok közül többen meghaltak. (Ismét elgondolkodhatunk, vajon ennyire tudják „odaát”, hogy mi fog történni velünk abban a világban, amit ők már maguk mögött hagytak? Vagy csak egyes esetekben avatkoznak be? És már szinte a megunásig ismételhetném a saját magamnak feltett kérdést: egy őrangyal volt-e, aki Theresát jobbra fordította, vagy valóban az elhunyt édesanyja…?)

Még különösebb a történet folytatása. Az írónőt szörnyen felkavarta, amikor megtudta, hogy a balesetben, (amelynek kis híján az áldozatává vált) mennyien meghaltak. Napokon át szinte a betegévé vált a gondolatnak, hogy ő is közöttük lehetett volna. Sírva aludt el, – majd egy valóságosnak tetsző, halk női hangra ébredt, aki annyit mondott:
– „Én vagyok Jane…”

De ez már nem az anyja hangja volt.

„Felkapcsoltam a lámpát, körbenéztem a hálószobámban, de senkit sem láttam. A hang ismét megszólalt. Megragadtam a lepedőt és ijedtem magam köré csavartam. Talán kezdek megbolondulni, – gondoltam. Végtére is ennek az első jele, hogy az ember hangokat hall. Nem a fejemben szólalt meg, hanem úgy hangzott, mintha valaki fizikailag jelen lett volna a szobámban. Egy fiatal nő hangja volt, dallamosan csengett, némi brit akcentussal. Egyre jobban ki tudtam venni a szavait, miután megismételte, hogy ő Jane, azzal folytatta, hogy a férjével együtt már jól vannak…”

Amikor másnap bekapcsolta TV-t épp az áldozatokról volt szó, akiknek azóta már megtörtént az azonosítása. Talán meg sem lepődött, amikor meglátta a Floridába költözött brit házaspár képét, amelynek női tagját úgy hívták, hogy Jane.

Később szeretnék még arról is írni, hogy mi történik velünk a halálunk után, főként amikor hirtelen baleset során repülünk ki a testünkből, és látjuk a magunk mögött hagyott világot, – gyakran olyasmit is, ami fizikailag távol van. Jane valószínűleg így tudott Theresához kapcsolódni. (A legtöbb „halott”, miután a testét elhagyta, beszél környezetének a tagjaihoz, – csak nem mindenki fogékony arra, hogy ezt meghallja.)

Theresa azonban fogékony volt.
És miután leírta a történetét, ismét tucat számra kapott leveleket szerte a világból emberektől, akik megtapasztaltak valami hasonlót. A legérdekesebb számomra egy olyan eset volt, ahol szintén korábban két egymásnak idegen lélek a „túlvilág kapujában” találkozott egymással:

„Azon az estén telefonon tudtuk meg, hogy az anyósom elhalálozott” – írta egy Julie nevű asszony.
„Elbúcsúztunk tőle, majd másnap értesültünk a thaiföldi cunamiról, ami hajszálpontosan ugyanabban a percben csapott le, amikor az anyósom meghalt. A temetés utáni napon a nappaliban ültem és kristálytisztán láttam, hogy két alak áll a bejáratnál. Az egyikük az anyósom volt, ugyanazt a hosszú fekete kabátot viselte, amit általában hordott. Egy mezítlábas kisfiú kezét fogta, aki pólót viselt és egy fehér sortot.

Azt hittem, csak képzelődöm, de valóságosak voltak. Nem időztek sokáig ott, hanem megindultak az előszoba folyosóján, aztán eltűntek. Mivel az anyósom nagyon szerette a gyerekeket, azt hiszem, segíteni akart egy kis léleknek, aki vele egy időben távozott el a földi világból…”

Egy másik esetben egy hölgy arról írt, hogy pontosan akkor, amikor a húga egy balesetben meghalt, tisztán úgy érzékelte, mintha valaki megpuszilta volna, holott teljesen egyedül volt a lakásában.

Egy 19 éves lány nagyon szeretett volna moziba menni a barátjával. A fiú azonban a vendéglátásban dolgozott, ami közismerten hajszás munka, így az utolsó percben hívta fel a lányt, hogy nézze meg egyedül a filmet, majd utána elviszi őt vacsorázni. A leány ugyan csalódott és mérges volt, de egy doboz csokival csak beült a nem túl teltházas moziba. A film vége felé nagy örömére váratlan megjelent a fiú, leült mellé, megfogta a kezét és a fejét a vállára hajtotta.

A nő repesett a boldogságtól, hogy sikerült a vártnál előbb végeznie a munkájával, ám a legnagyobb meglepetésére, amikor véget ért a vetítés és felkapcsolták a villanyt, már nem volt sehol. Ő sokáig várt a jegypénztárnál, majd bekapcsolta a telefonját, – és jéggé dermedve értesült a barátaitól, hogy a fiú úgy két órával ezelőtt, hazafelé hajtva a motorján a munkájából egy hirtelen balesetben meghalt.

Sokat hallhattunk hasonló esetet, amikor valakit a halála pillanatában valahol máshol láttak a fizikai testében felbukkanni. Peter Moss ezt a jelenséget nevezi halálpillanat-találkozásnak. Azt persze, itt hozzá kell tennem, hogy ahhoz, hogy a lélek a halál után fizikai szinten legyen képes manifesztálódni, hatalmas energiára van szüksége, még akkor is, ha ez csak pár pillanatig tart. Mégis gyakrabban fordul elő, mint gondoltuk volna.

folytatjuk…