Írta: Bihari Erika természetgyógyász

Néhány héttel ezelőtt vásároltam pár almát és egyről teljesen megfeledkeztem. Ott mosolygott rám a konyhapulton és már csak arra várt mikor kívánom meg. Egyik nap, úgy láttam, már nagyon időszerű lenne elfogyasztani, mielőtt teljesen megráncosodik és akkor bizony már az íze sem lesz olyan finom.

Önfeledten falatozni kezdtem és amikor a magházhoz értem, arra lettem figyelmes, hogy az alma két magja kihajtott a magházon belül.

Ilyet még nem láttam és azonnal be is fejeztem a falatozást, mielőtt még megsérülnének az almán belül sarjadt kis életek.



Egy kisebb csodának éltem meg ezt a jelenséget és azon nyomban el is döntöttem, hogy megmentem őket és elültetem egy szép nagy cserépbe. Aztán ha elég erősek lesznek, oda adom valakinek, aki ki tudja őket ültetni a kertjébe. Mert ha ez az élet itt elkezdődött, akkor bizony ez élni akar és én nagyon szeretnék segíteni neki ebben.


Következő nap neki is ugrottam és kerítettem egy szép cserepet, majd virágföldet is tettem bele és a két kis magocskát a csírákkal beültettem a földbe.

Nagyon boldog voltam, hogy ezek az én kis fáim lesznek és egyszer majd nagy nagy örömére valakiknek csodálatos almákat fognak teremni. Eldöntöttem, hogy hatalmas szeretettel fogom őket gondozni és még egy szép szívecskét is rajzoltam a cserép oldalára és elneveztem őket szeretet fáknak. Beszélgettem hozzájuk, szeretgettem őket.


Ahogy teltek a napok, egyre szebbek lettek és egyre csak növekedtek felfelé kibújva a földből. Már három, négy új levélkét is hozott az egyik. A másik magocska egyébként is kisebb volt a testvérénél, így vele úgy voltam, hogy ha megmarad meg marad, ha nem akkor is két fából csak lesz egy.


Nagyon boldog voltam, mert már azt is tudtam kinek fogom ajándékozni az egyiket és kinek a másikat. Két olyan embert szerettem volna megajándékozni a szeretet fáimmal, akik nagyon sokat jelentenek nekem az életemben és örültem volna, ha a szeretetemet nekik tudom ajándékozni a kis kertjükbe és egy kicsi belőlem mindig ott lenne velük a szeretet fáim által.


Szóval nagyon nagy lelkesedéssel nevelgettem a kis hajtásaimat.


Majd néhány napra el kellett utaznom
és én a lelkére kötöttem egy családtagomnak, hogy legyen szíves locsolja meg őket mert nagyon nagy a hőség és hiába vannak árnyékos helyen, de ebben a hőségben nem bírja egy növény sem rendszeres locsolás nélkül.


Amikor viszont hazaértem az utazásból, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a hajtásaim összeestek és lekonyultak.

Teljesen összetörtem és először azt gondoltam, hogy nem lettek meglocsolva ezalatt az idő alatt amig távol voltam. Gyorsan rohantam vízért és adtam nekik, bár a földjük nem volt annyira száraz, így a szomjúság nem lehetett az oka ennek a tragédiának.


Meglocsoltam őket, majd hagytam még egy napot nekik magukhoz térni. Másnap azonban nemhogy jobban lettek volna, de még rosszabbul néztek ki.


Na ez volt az a pont, ahol összeomlottam.
Letérdeltem a cserép mellé, átöleltem és zokogtam. Hangosan és vígasztalhatatlanul. Egyszerre tört fel belőlem minden fájdalmam mindazzal kapcsolatban, amit megéltem vagy meg kellett élnem mindazokkal, akiket szerettem valaha.


Csak szorítottam a kis fáimat és csak sírtam és sírtam. Mert azt éreztem, hogy hiába szeretek egész életembe, mégsem tudok boldoggá tenni senkit úgy, hogy életben is maradjon a kapcsolatunk.

Még ezeket a fákat sem tudom úgy szeretni, hogy szépséges fákká legyenek és legalább ezáltal át tudjam adni a szeretetemet. Abban a percben minden múltbéli fájdalmam a felszínre tört és azt éreztem nem tudok jól szeretni.

  • Vagy ha jól szeretek akkor miért nem lehetek boldog a kapcsolataimban?
  • Mit rontottam el?
  • Miért kell nekem újra és újra letérdelni és kétségbeesetten szorítani valamit, ami mégis meghal a végén?
  • Miért akarom újra és újra bizonyítani, hogy képes lennék felnevelni egy kapcsolatot

Egyáltalán miért nekem kell bizonyítanom bármit is?


Ezek a kérdések szakadtak fel belőlem és alig tudtam abba hagyni a sírást. Láttam magam kívülről, ahogy térdelek az erkélyemen és szorongatom azt a szerencsétlen cserepet. Éreztem, hogy ez valójában nem a magokról szól és már rég nem azt síratom, hogy a kis fáimmal mi történt, még ha tényleg nagyon fontosak is voltak nekem.

Egyszerűen csak felszínre tudott jönni általuk egy megértés, amit sosem láttam meg még előtte így. Ezerszer hallottam már mások példájából, de nekem itt most ebben a két kis magocskában manifesztálódott az a példázat, amit már Jézus is tanított nekünk.


,,Íme, kiment a magvető vetni, és történt vetés közben, hogy némely mag az útfélre esett, de jöttek a madarak, és felkapkodták.
Némelyik pedig a köves helyre esett, ahol kevés volt a föld, és azonnal kihajtott, mert nem volt mélyen a földben, amikor pedig felkelt a nap, megperzselődött, és mivel nem volt gyökere, kiszáradt. Más része a tövisek közé esett, de a tövisek megnőttek, megfojtották, és így nem hozott termést.
A többi pedig a jó földbe esett, és mikor kikelt, és szárba szökkent, termést hozott: egyik a harmincszorosát, másik a hatvanszorosát, sőt némelyik a százszorosát is.”

Márk evangéliuma, 4. fejezet, A magvető


Ez a példázat ugyan Isten igéjének magjairól szól, de én akkor abban a percben a saját kis megvilágosodásomat éltem meg általa.

Ott a földön térdelve, miután sikerült kicsit megnyugodnom és végig gondolnom mi is történik éppen bennem, akkor ott, azt hiszem sikerült megértenem eddigi életem sikertelen magvetésének okait.


Nem vagyok tökéletes és tudom, hogy sok hibát elkövettem az emberi kapcsolataimban. Legtöbbször akaratom ellenére bántottam meg másokat. A magánéletben mindig a legjobbat és legtöbbet akartam adni a másiknak. Egész életemben azt szerettem volna bizonyítani, hogyha elég jó vagyok és mindent megteszek, akkor én is szerethető leszek a másik ember számára.

Aztán mindig mindegyik kis hajtás lekókadt és a végén elpusztult. Amit eddig folyton az én hibámnak láttam, hogy biztos én nem ültettem el jól vagy nem vigyáztam rájuk eléggé, itt most megértettem, hogy valójában nem a megfelelő földbe ültettem szeretetem magjait.


Ezért ne gondold hát te sem, hogy hibát követtél el, amikor nem a megfelelő embernek vetetted el a magocskákat. Én sem érzem annak, mert ezekben a kapcsolatokban tanultuk meg hogy mennyire vagyunk képesek szeretni.

Akkor és ott hittük, hogy szép nagy fává nőhetnek az elvetet magocskák. De sokszor nem így történt. Viszont az utat és a tapasztalatokat, no meg a bölcsességet, amit ezek által szereztünk, már senki nem veheti el tőlünk.

És talán a következő életünkben hamarabb rátalálunk arra a termékeny földre, amiben szeretetfáinkat biztonságban felnevelhetjük.


Csodákkal teli napokat kívánok neked! Szeretettel ölellek!