A ma divatos és hangzatos nemet mondásra való képesség nem csak annyi, hogy kimondom: nem, és kész.

Ha csak ennyi lenne, sokkal ügyesebbek lennék a saját érdekeink képviseletében, már ha tudnánk ugyebár, hogy mik a saját érdekeink. Mert az sem annyi, hogy a rövid távon ható, hirtelen fellángoló ÉRZELMEINK hatására bólintunk rá, vagy mondunk nemet valamire. (Ahogy egyébként azt szoktuk.) És persze a mögöttes hozott/kapott programjainknak megfelelően.

Szóval ha megtanították volna nekünk azt, hogy párban, csapatban, csoportban, közösségben, nemzetben, emberIségben és emberségben gondolkodjunk, akkor nem is lenne kérdés, hogy az egyéni érdeket és a közösségi érdeket össze tudjuk hangolni. Nem alá-, és fölérendelni!!!, hanem összehangolni. És ha megtanították volna nekünk, hogy mindig gondolkodjunk el azon döntéshozatal előtt, hogy milyen lehetséges következményei lesznek a döntéseinknek. De nem, mert csak „reménykedünk”, a józan eszünket nem szoktuk nagyon használni.

Ha ezek a feltételek adottak lettek volna születésünk után, mert a szüleink is rendelkeztek volna ezen képességekkel, akkor tudnánk valóban nemet mondani, és ezzel egyenes arányban magunkra igent mondani. Voltak és vannak persze szülők, akik bírtak ezzel a képességgel, de valljuk be: még ma is, aki magára mond igent, és nem játssza az önfeláldozó, önzetlen, mindent eltűrő szerepet, azt a többiek bizony megvetik.

Nem értik. Önzőnek titulálják, ja és persze a spiri világban EGÓként emlegetik, ami fujfuj, elítélendő, megvetendő, kidobandó, feloldandó, meg mittoménmégmilyen marhaságokkal illetik az egészséges önvédelmet, és határhúzást. A tűrés, és önzetlenség még mindig olyan erény, ami mindent maga mögé utasít. Miközben persze gyakorta ugyanezek, akik ezt erényként definiálják írásban, szóban is, ők beszélnek a határok, a határhúzás fontosságáról, hogy tudj nemet mondani! Egó nélkül?!

• Mostanában olvastam egy elemzést arról, hogy az 1800-as években a Földön egymilliárd ember volt, míg ma, 2000-es években, azaz kétszáz évvel később már közel tízmilliárd. Ez arányait tekintve rémisztő, és teljesen életellenes népességnövekedés, hiszen az addig eltelt kb. százezer év alatt, mióta humanoid létezik a földön, alig érte el az egymilliárdot, azt is nagyon-nagyon lassan, míg kétszáz év múlva megtízszereződött az állományunk. Ennek nem csak a földre nézve van pusztító hatása, de a saját mentális, pszichés és fizikai egészségünkre is.

Lehet, hogy nem lesz elsőre érthető az összefüggés, de aki rendelkezik a gondolkodás képességével, és erre szándéka is van, és látja összefüggéseiben is a dolgokat, feltűnhet, hogy a nemet mondási képesség egyenes arányban csökken és csökevényesedik, ahogy egyre több ember van a világban. És nem, nem a nagy számok törvénye alapján, hanem a masszásodás miatt.

A valódi nemet mondás ott kezdődik, hogy nemet mondok a saját eddigi attitűdömre, viselkedésemre, hozzáállásomra.

Az úgy nem megy, hogy nem tecccik, hogy a családom évek, évtizedek óta kihasznál, hogy láthatatlan cseléd vagyok itthon, vagy a munkahelyemen, vagy úgy anblock az életemben, majd EGYSZER az asztalra csapok, kimondom eddig és nem tovább, és aztán leülök és várom, hogy ők megvilágosodva a fejükre szórják a homokot, bűnbánó tisztelettel, teljesen megváltozva, innentől fordul a kocka, és ők szolgálnak engem. (Mert egyébként koruk alapján felnőtt emberek TÉNYLEG sokan ezt gondolják, és nem értik, hogy miért nem veszik őket komolyan, a már sokadszori hiszti-nem után.)

A valódi NEM után kitartok mellette. Hosszan. Következetesen. Akkor is, ha a többiek elfordulnak tőlem. Ha a másik megsértődik. Akkor is, amikor nyomást gyakorol, ha zsarol burkoltan, vagy nyíltan. Akkor is, amikor bűntudatot akar kelteni bennem. Akkor is, amikor elkezd távolodni, büntetni, kritizálni vagy épp látványosan megvonni a szeretetét.

Mert a nem ugyanis nem elsősorban a másiknak szól, a többieknek, hanem kurvára saját magamnak. Amikor telítődöm valamivel, ami eddig göböket csinált a pajzsmirigyemben, ami gyomorfekélyt okozott, ami IBS-t, ami bőrbetegségeket, ami rendszeres ízületi gyulladásokat, egyéb „ok nélküli” autoimmun betegségeket… rákot.

Nemet mondok-e erre, vagy viszem tovább mártírként, arra várva, hogy majd végre a nagy mártírkodásomat észreveszik, elkezdenek holnaptól, nem, még ma estétől tisztelni azt az én naaagy áldozatkészséges önfeláldozásomat? Hogy megdicsőülök?
Amúgy hány mártír dicsőült meg életében? A kérdés költői, elég egyszerű a válasz rá, két rövid kis szó csupán.

Amikor nemet mondok, annak a részemnek mondom, amelyik azonnal visszakozna, csak hogy megmaradjon a kapcsolat.

Annak a részemnek, amelyik inkább beadná a derekát, csak ne legyen feszültség.
Annak a részemnek, amelyik még mindig azt reméli, hogy ha eléggé alkalmazkodik, akkor majd nem hagyják el.

Annak a részemnek, aki arra vár időtlen idők óta, eonok és generációk óta, hogy ezért a naaagy mindent elfogadásáért, odaadásért, és alárendelődéséért, önfeláldozásért, a jóanya, jófeleség, jógyerek, jóférj, jótestvér, jóalkalmazott, stb. szerepért, a lenyelésért, a tűrésért majd egyszer, valahol, valamikor visszakap valami kis szeretetmorzsikát.

Üdvözül. Megdicsőül. Ha máshol nem, majd a Teremtő előtt alkalomadtán.
Nem kap. És nem fog.

Mert van erre is egy szép magyar mondásunk: azt a lovat ütik, amelyik húz. Ütik, de nem szeretik. És ha majd agyonverik, vagy magától belepusztul a húzásba, kerítenek helyette másikat. Ha pedig megbetegszik, mert már nem képes húzni, megy a vágóba. Nem, hogy szeretetet nem kap, de lelkiismeret-furdalás nélkül lecserélhető, pótolható, feledhető.

Ahogy az a többmilliárd ember, aki a földön eddig úgy élte életét, hogy sosem, vagy alig mondott nemet arra, ami fájdalmat, rossz érzést, kellemetlenséget, betegséget, diszkomfortot, szégyent, tabusítást, megalázást, erőszakot, kihasználást, kizsigerelést, bármilyen nehézséget hozott az életébe.

A nemet mondást ezért nem csak kommunikációs technikaként kéne kezelni, ahogy ezt szeretik manapság elhitetni.

Mert sokkal mélyebb és több húzódik meg a háttérben, mint pusztán ennek a hárombetűs szócskának a kimondása. Nézzétek meg: egy kisgyerek első szavai között van a NEM. Amikor kezdi önmagát különálló lénynek tekinteni az anyjától, a környezetétől, kezd ráébredni, hogy neki valami kell, vagy nem kell, gond nélkül kimondja, hogy nem. Aztán ezt nagyon hamar ki is nevelik belőle.

Mire felnőtt lesz, a sikeres idomításnak köszönhetően már profi veszteségtűrő lesz, áldozatszerepben, mártírként helytállva. És amúgy ha tetszik, ha nem, sokan ezt az attitűdöt meg is szeretik. Az ember ugyanis alapból szeret szenvedni. Mert sokkal könnyebb, mint a nemszenvedést választani. Mert a nemszenvedésért TENNI KELL a mindennapokban, komoly harc az önvédelem. A szenvedést ezért könnyebb választani. Csak sodródni kell, önsajnálni, és „reménykedni”, hogy majd egyszer jobb lesz. (Nem lesz.)

Mert a szenvedés pozíciójából tekintve sokkal nagyobb erőt igényel a nemszenvedést választani.

„Honnan vegyek erőt?” – hangzik el gyakran vendégeim kérdése. Nem biztos, hogy mindig erő kell a döntéshez, én sokkal inkább a józan paraszti észre apellálok, arra, hogy használjuk az agyunkat. Aki erőtlennek érzi magát, annak hiába mondom, hogy: magadból, ott van benned, hiszen pont ez a lényeg: nem érzi.

De agya van, a gondolkodáshoz is kell erő mondjuk, de talán kevesebb, mint a szavak kimondásához, a cselekvéshez. Viszont, ha az átgondolással, és a tudatossággal más választ adunk az eddig másként működő sejtjeinknek, más programot, ha úgy tetszik, a dolgok sokszor maguktól, automatikusan megtörténnek.

Mert a szenvedés pozíciójából vállalni a nemszenvedést, együttjár annak a felvállalásával, hogy lehet, ezért nem fognak szeretni. Lehet, hogy megsértődik, és azt én nem szeretném, mert én „jó” vagyok, és aki másokat megsért, az „rossz”. A „jóember”-ség fontossága annyira erős az átlagemberben, hogy BÁRMIT képes ennek alárendelni, totális önfeladásba menni.

Ha mégis nemet mondok:

• Lehet, hogy kirúgnak az állásomból, és mivel az önbizalmam a béka segge alatt van, nem hiszem el, hogy ez akár még hasznomra is lehet, sőt egészen biztos, hogy ösztönző, fejlődésre sarkalló.
• Lehet, hogy elhagy. Úgyhogy csak fogjam be a pofám, mert inkább maradjon velem az igeneimért, mint elhagyjon a nemeimért. Az áldozat-tettes energiát tovább KELL éltetni mindenáron.
• Lehet, hogy többé nem látom. És akkor mi lesz velem.
• Lehet, hogy bántani fog. Nos, ha ez egy bármilyen kapcsolatban felmerül, ezt nem is akarnám túlmagyarázni.
• Lehet, hogy kritizál. És azt magamra veszem, és elhiszem, pedig én a „jó” szerepében akarok tetszelegni. Mindenáron. Halálig. (És tényleg hányan pusztultak és pusztulnak ebbe bele nap, mint nap…)
• Lehet, hogy rossznak fog látni. Ez a legrémisztőbb, mert mindenekfelett meg kell tartani, őrizni, hinni a „jóember”-ség látszatát, tudatát!
• Lehet, hogy én leszek a szemében a kegyetlen, a hálátlan, az önző. Lsd. egy sorral feljebb.
• Ha nemet mondok a szüleimnek, szargyerek vagyok. Ha nemet mondok a gyerekemnek szaranya vagyok. Ha nemet mondok a páromnak szarfeleség/férj vagyok. És a sor folytatódhat tovább a végletekig.

Ha mindezek ellenére mégis nemet mondok, mert ráébredek egy idő után, hogy minden kimondatlan nemnek súlyos ára van, és azt én fizetem a saját testemben, az idegrendszeremben, a szorongásomban, a fáradtságomban, a dühömben, az önmagam elárulásában, akkor sem lesz rögtön könnyű ezt a nemet kimondani.

És nem váltódik meg automatikusan a világ, mert ott lesz azonnal a lelkifurka: nem jól tettem. Bántottam. Sértettem. Mi lesz velem…

Mert ha magam mellett döntök, akkor esélyes, hogy akár magamra is maradhatok. Átmenetileg. Mondom ÁTMENETILEG. Mert nyilván, akinek hosszú évekig, évtizedekig igent mondtam mindenre, amit akart, csuklóból eltávolodik, ha végre nemet mondok. És ez bizony fájhat. Nem kicsit. Még az is lehet, hogy „kiszeret” belőlem. Ezt az új határt húzó, és azt betartó embert nem ismeri, nem tud vele mit kezdeni… Igen, kiszerethet belőled nem csak a párod, hanem a gyereked, a szülőd is. Meg persze barátok, akik addig ájultan szerettek…

Hogy ha nemet mondok, elveszíthetem azt, akitől a biztonságot, az elfogadást, a szeretetet remélem. Vágyom, kérem… Koldulom.

Ezért tehát a valódi határhúzás mindig mélyebb munka annál, mint hogy megtanuljunk egy szót kimondani.
Ez az egyszerű hárombetűs szócska ugyanis azt kérdezi tőlem: ki vagyok én akkor, ha valaki emiatt már nem kér belőlem?
Ki vagyok én akkor, ha nem nyomnak le, használnak ki, zúdítják rám a szarjukat, én pedig csak nyelem és nyelem?
Ki vagyok én akkor, ha nem kapok szeretetet, mert már nem alkalmazkodom?
Ki vagyok én egyáltalán ebben a nagy ürességben, ami hirtelen támadhat körülöttem?!

És az igazi fordulópont ott kezdődik, amikor erre már nem azt válaszolom, hogy akkor gyorsan visszavonom a nemet.

Az igazi fordulópont az, ha mindenáron kitartok ÖNMAGAM mellett.

Vadász Mária Magdolna asztrológus