Hol akad el boldogságunk ?

Írta: Kováts Krisztina asztrológus

Hol akad el boldogságunk – hogy a legkevesebb befektetésből a legtöbbet akarjuk?

Munkaadóként jeleznek nekünk, hogy több emberre lenne szükség. Nem veszünk fel mégsem senkit – mi lesz a nyereséggel?

Munkavállalóként összecsapjuk munkánkat. Ha van rá lehetőségünk, kibújunk alóla – bízva abban, hogy így is jó lesz, úgyis megkapjuk a fizetésünket.

Vállalkozásunkban, de akár saját életünk területein is a „minél olcsóbb” anyagot használjuk, munkánkat a kapkodás jellemzi – bár tudjuk, hogy a miatt később problémák lehetnek. Nyugtatjuk magunkat, hogy ”jó lesz”, ezer indokot találunk a miértre, próbálunk a legkevesebből a legtöbbet kihozni.

Van egy eladó bútorunk/ biciklink/ autónk, aminek ha lehet, eltussoljuk a hibáit, nehogy kevesebb pénzt kapjunk érte. Nem vagyunk őszinték, el akarjuk adni.

Csakis kuponos oldalon ütjük le nyaralásunkat, de más formában is kereshetünk a lehető legolcsóbb variációra, vágyva mégis a csodanyaralásra.

Belénk rögzött szokás, hogy a legkevesebb befektetett munkából/ kiadásból a legtöbbet akarjuk kihozni. Igyekszünk minden fölöslegesnek vélt mozdulatot, pénzt elkerülni.

Mit veszítünk azzal, hogy mindent kimaxolunk, a semmiből a legjobbat, a legtöbbet akarjuk?
Miért akarunk mindig nyerni, nyerészkedni?

Ha felvennénk még munkatárasat, valóban kisebb lenne a nyereség, látszatra veszítenénk. Igaz, egy idő után a kollegák jókedve, a nem kimerültségük olyan plusz profitban jelentkezne, melyet nem azért kapunk, mert annyira okos és gazdaságos döntést hozunk, hanem azért, mert emberségesek vagyunk.
Ha nem csapnánk össze munkánkat, a hibák kevesebbek lennének, nem okozva másoknak, de talán magunknak sem sok – sok bosszúságot.

Az eladott bútor/ bicikli/ autó örömet okozna valakinek, nem lenne benne csalódása. Nem mást venne, mint amit ígérnek. A bosszankodás, rossz gondolat nem terhelne senkit.

A nem télálló burkolat kint nem fagyna le, a fal egyenes lenne, nem görbe, s nem lennének olyan szemet szúró hibák, melyeket az az érdek, az a gondolat szül, ami a legkevesebből a legtöbbet akarja.

Miért nem használjuk szívünket, emberségünket?
Miért féltjük energiánkat, időnket?

Ha már látunk valamit, ami több annál, mint a pénz/ a haszon – akkor jó úton vagyunk. Valami, ami több az anyagnál. Ami szintén energia, csak megfoghatatlan – az adás, a jóérzés, a szív, a mosoly energiája.

A Világ az egyensúlyra törekszik – ahogy a kilélegzésnek és a belélegzésnek is egyensúlyban kell lenni. Amit beleteszünk az életbe, annyit kapunk, annyit kaphatunk vissza. Ez nem lehet másképp!

Ha keveset teszünk bele, mert mindent ki akarunk maxolni, akkor biztosak lehetünk abban, hogy keveset tudunk kivenni. A látszat ellenére is, ami talán azt mutatja, hogy átmenetileg nagyobb a haszon, a nyereség.

Meglehet, rövidtávon ez igaz, de épp a kiegyenlítődés törvényszerűsége miatt hosszútávon nem. Vállalkozásunk tönkremegy, a munkahelyünkről menni kell, valamikor minket is átvernek.

Még rövidtávon is bukdácsol boldogságunk, hisz lehet anyagi síkon sokat felhalmozni, ami talán azoktól, akiknek hiányuk van, csodálatot vált ki, lehetünk a leggazdagabb emberek – de csak az anyag síkján!

Ám az életünk nem csak ezen a szinten mozog – leginkább nem ott! – a világ sokkal több a látható dolgoknál!

Ahol nincs együttérzés, ahol mindent csak a bevétel, a nyereség dönt el, ott a lelkünk elszegényedik. Akár koldussá is válhatunk – a szeretet koldusává.

Lehetünk úgy nyomorékok, hogy testben szépek és daliásak vagyunk, mosolyunk messze világit. Nem győzzük a világgal, s leginkább magunkkal elhitetni, hogy mennyire boldogok vagyunk. Közben lelkünk nyugtalan, üres. A pénzhalmoktól nem tud feltöltődni, hisz azt a lélek nem érti, hisz más síkon mozog.

Megkapjuk, vagy még meg sem kapjuk, amiért annyit küzdünk, a „sok pénzt”, fizikailag biztonságban érezhetjük magunkat, de mégsem nyugszunk, a lélek üres és fázik.

Mi történne, ha nem a többre, a legtöbb haszonra törekednénk, hanem azért tennénk mindent, mert jól esik tenni, jól esik áradni?

Ahogy egy virág odaadja nekünk önmagát. Szépségét, illatát – semmit nem kérve érte.
Jó adni. Jó szeretni. S úgy – jó élni!

Meglátnánk beosztottaink jókedvét, megértenénk nehézségeiket.
Nem kellene senkinek fölösleges köröket futni a gyorsan hibásodó, tönkrement, szív nélkül készült dolgok miatt. Munkánk eredménye mosolyogna, hisz mosoly által készül, erőt adva használójának.

Szívünk által életre kelnénk, megtelnénk energiával. Feltöltődve már nem is esne nehezünkre beletenni energiánkat, hisz van miből. Már nem akarnánk a legkevesebből a legtöbbet. Már nem kellene a több, elég lenne az elég – hisz gazdagok lennénk, még ha ezt nem is pénzben lehetne mérni.