Írta: Kováts Krisztina asztrológus

Gyerekfejjel le kell válnunk édesanyánkról – kapaszkodunk belé, ragaszkodunk.
Ki kell lépni az Életbe, új munkahelyre kell menni – egyből ragaszkodunk az iskolapadhoz, a régi munkatársakhoz.

Elérkezik a nyugdíjas időszak, amit alig várunk – mondjuk, hogy „de jó, hogy nem kell dolgozni”, mégis – sehogy sem akarjuk átadni tudásunkat, ragaszkodunk ahhoz, amit mi teremtettünk, amiről úgy érezzük, a mienk.

Miért ragaszkodunk a megszokotthoz, miért nehéz azt, ami van, elengedni?
Az Életben nincs megállás, mert az Élet maga a mozgás. Egyik pillanat sem olyan, mint a másik – lépnünk kell.

Ha szüleink nagy hite, szeretete biztatásként van jelen gyerekkorunkban, akkor bátran lépünk előre.

Be akarjuk és be is tudjuk bizonyítani (gyerekként még nekik), hogy erősek és bátrak vagyunk. Kapjuk is a dicséretet, ölelést, elismerést, szeretgetést – fürdünk szüleink csillogó szemében.

Felnőtt fejjel mindez már természetessé válik – megszoktuk, megtanultuk, már magunk hitével haladunk. Visszajelzést a körülöttünk levők elismerése, köszönete, békéje, boldog mosolya, a Rend adja.

Nem félünk a változástól, a kihívásoktól, tudjuk, hogy ha tévedünk sem lesz semmi baj, hisz édesanyánk sem bántott, szeretettel terelt az új megoldások felé.

Könnyen beszaladunk az óvodába, az iskolába, hisz biztonságban érezzük magunkat. Várjuk a lehetőséget, hogy végre dolgozzunk, megmutassuk tudásunkat, rátermettségünket a munkánkban, s ha eljön a nyugdíjas időszak, át tudjuk adni a fiataloknak tapasztalatainkat, hisz vár bennünket egy újabb kihívás – amitől nem félünk.

Mi az oka mégis a megtorpanásainknak, ragaszkodásainknak – hol akad el boldogságunk?

Rohanó, káprázattal teli világunkban minden arra biztat, hogy van még csillogóbb, fényesebb, hatalmasabb és nagyobb, mint a mienk! Ezek nélkül élni nem lehet, érezzük csak magunkat szegénynek!

S bekapjuk a csalit.
Dolgozunk, hajtunk, talán még lelkünket is eladjuk. Belemegyünk olyan csínyekbe, melyek már nem csínyek. Érezzük lelkünk mélyén, hogy nem kéne, hisz másoknak nehézségeket, fájdalmat okozunk vele – melyeket magunknak sem szeretnénk, nem lenne jó a másik oldalon állni – de úgy vágyunk valamire.

Mire is?
Mi az az űr, amit állandóan ki akarunk tölteni?
Mi az, ami nincs, ami pedig az Élet értelmét adja?

Mi is beleesünk szüleink, az egész emberiség csapdájába – elhisszük a káprázatot.
Dolgozunk látástól vakulásig. Nem azért, mert nincs mit enni, nincs hol lakni – de többet és többet akarunk, hisz van még jobb, még szebb, még látványosabb – húz magával az „űr”.

Alig van időnk gyerekeinkre figyelni, meghallgatni, biztatni őket – fáradtak és türelmetlenek vagyunk.
Félnek elindulni az óvodába, majd az iskolába, az új munkahelyre. Félnek az újtól, később majd nem mernek nyugdíjassá válni. Alig kaptak biztatást, hogy „bátran, ügyesen, menni fog!” – az sem baj, ha elrontják, hisz lehet mindig újra kezdeni.

Kapaszkodnak abba, ami van, hisz akármilyen rossz is, de azt ismerik, az legalább biztonságot ad. A kinőtt nadrágot próbálják felvenni, de már kicsi – recseg, ropog, szakad – jelezve, hogy az idő már meghaladta, váltani kell.

Hogyan váltsunk, ha félünk? Ha félünk az újtól, a kihívásoktól, a haladástól?

Ha nem kaptunk elég biztató szót szüleinktől – ők sem kaptak, ezért nincs mit tovább adniuk – magunknak kell a hiányt, az űrt betölteni. Nem könnyű, hisz a gyerekkor mélységeit átírni nem egyszerű. De nőjünk fel! Tudatosan, a bennünk levő gyerekénünk kezét megfogva – önmagunkat biztatva!

Biztassuk magunkat! Biztassuk gyerekeinket!

Higgyünk magunkban, higgyünk gyerekeinkben!

Figyeljünk magunkra, figyeljünk gyerekeinkre!

Engedjük el a csalóka világ káprázatát, mely elveszi nem csak magunktól, de gyerekeinktől is az időnket, erőnket, mely nem tudja a bennünk levő űrt – mely a biztatásra vár – betölteni!
Ne kint, hanem bent, a szívünkben keressük azt, ami valaha elmaradt – az odafigyelést, a biztatást, a szeretetet! A figyelem soha nem hangos, soha nem látványos – a csendben születik.

Ne vágyjunk többre, mint ami szükséges – semmit el nem vihetünk innét a Földről!
Adjuk a legtöbbet, amink van – úgy magunknak, mint gyerekeinknek – az időnket, figyelmünket, hogy egy hittel teli, új generáció születhessen!

Aki ezt megkapta szüleitől, mutasson utat! Ám nem elveszett az sem, akinek felnőttként kell önmagát biztatni, bátorságot adni a következő életszakasz kihívásainak befogadására, példát mutatva vele a következő nemzedéknek.

Kováts Krisztina asztrológus

utolérhetőségeim:

Levélben: tavirozsa5@gmail.com

Telefonon: 0620/9-160-640

Skype-on: asztrocsillag