Az elfordulás bátorsága
A modern világ a zaj uralma alatt áll. A hazugságok, a manipuláció és a tömeges butítás a nap minden percében áradnak felénk, mintha láthatatlan kéz tartana egy tölcsért a szánk elé, arra kényszerítve, hogy mindent lenyeljünk, amit belénk akarnak tölteni. De mi történik, ha valaki nem hajlandó kinyitni a száját? Ha valaki nem hajlandó meghajolni a tömegtudat előtt, a szellemi börtön előtt?
A félelem az egyik legerősebb eszköz, amivel az emberi lélek megbénítható. Félelem attól, hogy kilógunk a sorból, hogy nem illünk be, hogy ítélkeznek felettünk. A félelem azonban nem a mi természetes állapotunk, az a világ eszköze, hogy behódoltasson minket. Amikor felismerjük ezt, rájövünk, hogy a legnagyobb szabadság az, ha nemet mondunk. Nemet a félelemre, nemet a hazugságokra, nemet a hamis valóságra, amit ránk akarnak kényszeríteni.
A világban élni, de nem a világból
Ez a mondat nem pusztán egy szellemi játék, hanem egy létállapot. A világban élni azt jelenti, hogy itt vagyunk, részt veszünk a mindennapokban, mégis megőrizzük magunkban azt az érintetlen belső magot, ami nem hajlik meg. Ez a mag az igazság, a szabadság és az önazonosság forrása. Ez az a hely bennünk, ahová a világ zaja nem hatolhat be, ahol a lélek nem fél, nem reszket, hanem szabadon lélegzik.
Hogyan éljük ezt meg a gyakorlatban, amikor a világ minden erejével azon van, hogy elpusztítsa ezt a belső teret? A válasz egyszerű és mégis rendkívül nehéz: az igazságra kell irányítanunk a tekintetünket. Nem arra, amit a világ igazságnak nevez, hanem arra, ami sejtszinten is igaznak érződik. Az igazság nem harsány, nem provokatív, nem keres népszerűséget. Az igazság csendes, és rendíthetetlen. Ez az igazság az, ami nem engedi, hogy a világ mérge áthassa a lényünket.
A tömeges hazugság és a belső szabadság
A tömegtársadalom legnagyobb bűne talán nem is az, hogy hazugságokat terjeszt, hanem az, hogy az igazság kereséséről tereli el a figyelmet. Az embereket arra nevelik, hogy ne gondolkodjanak, ne kérdezzenek, és főleg ne kételkedjenek abban, amit eléjük tárnak. Az idiotizmus és a butítás nem véletlenek, hanem eszközök, amikkel a hatalom kontroll alatt tartja a tömegeket.
De van választásunk. Nem kell részt venni ebben a játékban. Nem kell elfogadni a világ szabályait, ha azok mérgeznek minket. Ez nem jelenti azt, hogy harcolni kellene, a harc a világ eszköze. Harcolni annyi, mint belépni a ringbe, amit a világ épített nekünk. A harc önmagában azt jelenti, hogy elismerjük a világ hatalmát felettünk. De mi van akkor, ha egyszerűen kisétálunk a ringből? Ha nem játszunk tovább?
Felfelé nézni
Az a belső erő, ami nem engedi, hogy a világ bábjai legyünk, nem a világból ered. Ez az erő az ember szellemi lényegéből fakad, abból a helyből, ahol a fény soha nem halványul el. Amikor felfelé nézünk, amikor a magasabb rendűre irányítjuk a figyelmünket, akkor nem a világ által kínált hazugságokat látjuk, hanem az igazságot. Ez azonban nem könnyű. Fárasztó és kimerítő, különösen akkor, amikor úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk ezzel az iránnyal. De a magány is illúzió. Azok, akik az igazságot keresik, mindig megtalálják egymást, még ha nem is fizikailag, de szellemileg összekapcsolódnak.
A remény paradoxona
Könnyű lenne azt mondani, hogy az emberiség megmentésére várunk, hogy egy igaz vezető majd elhozza azt a világot, amiben majd érdemes élni. Vajon létezhet-e ilyen vezető? Ha igen, felismernénk-e őt, vagy épp olyan gyorsan elpusztítanánk, mint az összes többit, aki előttünk állt? Az emberiség talán nem is egyetlen vezetőre vár, hanem arra, hogy mindenki megtalálja a saját belső igazságát. Egyetlen ember nem hozhatja el az aranykort, de ha elegen felébrednek, az már egy új világ alapja lehet.
Az igazi vezetőink talán nem is az emberek sorából kerülnek ki, hiszen nem véletlenül beszélünk emberiség vezetőiről. Ők azok, akik szellemi értékeik szerint inspirálnak minket emberré válásunk útján. Ez a mi felelősségünk, hogy felismerjük őket, meghalljuk őket. Az emberiség soha nem fogja megtalálni az utat, ha nem képes befogadni és elfogadni őket saját magában.
A bátorság és az irány
Az élet nem kínál kényelmes utat azok számára, akik az igazságot keresik. A világban élni, de nem a világból, annyi, mint egyensúlyozni egy vékony kötélen a káosz és a rend között. Ez az egyensúly az, ami értelmet ad az életnek.
Néha tehetetlennek érezzük magunkat, ahogy nézzük a világot. A tehetetlenség azonban nem a vég, hanem a kezdet. Az irány, amit választunk, az egyetlen dolog, ami igazán számít. A hozzá való hűség. Felfelé nézni, még akkor is, ha a világ mindent megtesz, hogy elfordítson minket ettől az iránytól, maga a forradalom. Ez nem harc a világgal, hanem annak megmutatása, hogy nem lehet minket legyőzni. Az igazság ereje abban rejlik, hogy ez nem függ a világtól. Aki ebben az igazságban él, az soha nem hajlik meg. Eltörhetnek, de a folyamat már nem állhat meg.
Szeretettel,
Ilyés Alexandra terapeuta
Honlap:
email:
antrotrener@gmail.com
Facebook: