Hol akad el boldogságunk – a hiszékenységünkben?

Nem nézünk utána dolgoknak (mikor kezdődik az előadás, mikor indul vonatunk, hol lesz a találkozó, stb.), inkább hisszünk környezetünknek azt, amit mond – bár érezzük, hogy valami nem stimmel. Később aztán bosszankodunk.

Lehozzák a fiúk a „csillagokat az égről” – tudjuk, hogy nem lehet, mégis hiszünk – s később csalódásunk az egekig ér.

Tudjuk, hogy szerettünk nem mond igazat, de becsukjuk a szemünket, hogy ne lássunk – kiderülve a turpisság, mégis fájdalmat okoz.

Mi is utána nézhetnénk a dolgoknak – de kényelmesebb elhinni valaki válaszát. A lustaság sokszor nagyúr az életünkben.

Tudjuk, hogy a csillagok fent maradnak az égen – de olyan boldogságos, hogy a lehetetlent is megteszik értünk.

Látjuk, hogy szerettünk hazudik, de „az nem lehet”, hisz akkor hogyan szeressük? – gyorsan becsukjuk szemünket, nehogy kijózanodjunk!

Mi ezek mögött az azonos, miért hisszük el azt is, ami nem igaz?

Van, hogy a kényelem vezérel. Minden figyelem energia – utána nézni dolgoknak energiát, erőt követel. Próbáljuk megspórolni ezt, bár meglehet, nagyobb árat kell fizetni a rossz információért, mint amennyibe kerül egy ellenőrzés.

Van, hogy nem bízunk magunkban, nincs önbizalmunk, s a bennünk levő űr, szeretet iránti vágy talál „párjára” – valakire, akinek szép szavai ezt az űrt betöltik. Egy pillanatra jobban érezzük magunkat, de az csak a pillanatnak szól.

Van, hogy mindent tudunk, mindent látunk, de nem akarjuk a valóságot, megrémiszt annak hidegsége. Nem akarunk józanodni, mert akkor bántani kéne azt, akiről azt gondoljuk, hogy szeretünk, de leginkább magunkat. Nem engedjük, hogy illúzióink szertefoszoljanak.

MI a baj mindezzel?

Majdnem hogy tudatosan, miért megyünk bele ezekbe a játékokba?

Nem lenne semmi baj, nem lenne fájdalom, ha mindezekre az illúziókra nem derülne fény – nem késnénk el az előadásról, nem menne el a vonat nélkülünk, nem csúsznánk le a találkozóról, nem fájna a szívünk, mikor szerelmünk elhagy, mikor kiderül, hogy szerettünk becsap.

Minden túlzást ellensúlyoz a másik oldal – az illúziókat a józanodás.
Vágyunk egy szebb világra, álmodunk, ám a Föld kétpólusú, a „Fény” mellett muszáj megjelenni az „Árnyéknak” is, hisz az érmének is két oldala van.
Józanodjunk!

Ne akarjunk nem látni!

Megtehetjük, hogy nem nézünk utána a dolgoknak, de a téves információ rákényszerít lustaságunkkal szembenézni, s egy mozdulat helyett ki tudja hányat kell tennünk?!

Elhihetjük a szép szavakat, melyek hitet adnak nekünk – amíg ki nem józanodunk.
Csukott szemmel egy darabig álmodhatunk – nem láttuk társunk sms-ét/mozdulatát, nem hallottuk titkos mondatát – ám egy ponton túl már szembe kell nézni a valósággal!

Egyszer vége saját magunk becsapásának, s minél inkább távol vagyunk a valóságtól – minél szorosabbra csukjuk szemünket, dugjuk be fülünket, semmisítjük meg belső hangunkat/ megérzéseinket – annál magasabbról zuhanunk, annál jobban fájunk, annál inkább sérülünk.

Tudjuk, hogy lustaságunknak meglehet, ára van, s ha elkésünk/ lekésünk/ lemaradunk – ne bosszankodjunk! Benne volt a pakliban, mikor nem néztünk utána a dolgoknak – kihúztuk azt a lapot! Ki tudja mi – mire jó, indítsunk egy „újrakezdést”, mindenféle harag, bosszankodás nélkül!

Higgyük el a csillagokat, hisz olyan jó „csillagfürdőben lubickolni”, de ne higgyük el, hogy ez holnap is így marad! A pillanatnak szól, hogy feltöltődhessünk, s tudatosan mondjunk igent vagy nemet „fürdőmesterünk” kérésére, tudva a holnapi valóságot!

Tudatosan ne halljunk, ne lássuk szerettünk csalfaságait – hisz minden hazugság, füllentés csak védekezés/ kicsúszás a birtoklás, a követelőzés alól, meglehet csak egy reakció viselkedésünkre – talán ezen kéne változtatni!

Józanul, magunkat nem becsapva, középpontunkból látva a történéseket bármi megtörténhet, se fájdalmat, se problémát nem okozva.

Illúziók nélkül nincs zuhanás, csak elfogadás, megoldásban való gondolkozás – tulajdonképpen ez a szeretet.