Hol akad el boldogságunk? – másokért való aggódásunkban?

írta: Kováts Krisztina asztrológus

Épp megszületett kisbabánkért aggódunk – kap-e levegőt, nem fullad-e meg véletlenül?

Később, cseperedve azért aggódunk, hogy meg ne üsse magát, óvjuk, hogy el ne essen.

Az idő haladtával az óvodától, iskolától, a munkától, mindenhol a kudarcoktól féltjük őket – jajj, nehogy bajuk legyen!

Ugyanez vonatkozik társunkra is, akinek ki kell állni főnökével szemben, tárgyalnia kell más cégekkel. Ha sportol/versenyeken vesz részt, azon aggódunk, nehogy baja legyen – nem csak testileg, de lelkileg se legyen nagy a csalódása, ha nem azt az eredményt éri el, amit szeretett volna, stb., stb.



S aggódásaink kitöltik napjainkat. Nem tudunk figyelni munkánkra, feladatainkra, hisz vissza-visszatér a lelkünket felőrlő gondolat – nehogy baj legyen!


Miért is aggódunk tulajdonképpen?

Ha túlzottan szorosan kapcsolódunk gyermekünkhöz, szerelmünkhöz, szeretteiinkhez, akkor bármi fájdalom éri őket, úgy érezzük, hogy nekünk fáj, mi estünk el, minket bántottak, nekünk nem sikerült, mi vallottunk kudarcot.

Tulajdonképpen éljük az ő életét, saját életünk helyett.

Pedig minden élet egyedi, megismételhetetlen, feladatokkal, kihívásokkal teli – amit senki nem vehet át, az egyénre lett bízva, szabva.


De miért is? Miért is nem a saját életünket éljük?



A másik élete számunkra – virtuális élet. Ő futja le a távokat, ha sportol, ő dolgozik éjjel, hogy főnöke megdicsérje, az energiát ő fekteti be – mi csak mozizunk. S mivel nincs a kezünkben a cselekvés lehetősége – ezért félünk. Tehetetlenségünkben félünk.



Félünk és féltjük – aggódásainkkal nagy „zsákokat” téve rá, hisz benne van ebben a tehetetlenségből fakadó hitetlenségünk, erőtlenségünk.


Végig gondoltuk –e valaha is, hogy mi történne, ha ezeket a próbatételeket sikerülne megszüntetnünk?



Gyermekünk sosem esne el, hisz mindig elkapnánk.

Közösségben fájdalom nem érné, minden kudarctól megvédenénk.

Párunk minden munkája, tárgyalása sikeres lenne, a versenyt mindig ő nyerné meg.

S azt gondolnánk, hogy boldogságot teremtünk.

Miért van biztosan kudarcra ítélve ez a túlzott féltés?

Ha már kicsiként mindig elkapnánk gyermekünket, nehogy fájjon neki – nem tudna gyakorolni. Kihagyva a sok kis buktatót, nem tudna mit kezdeni a nagy akadállyal, amit egyébként simán át tudna ugrani – ha hagytuk volna gyakorolni.

Ha soha nem bántanák meg a kis lelkét, soha nem tudnánk este az ágyban titkosan megbeszélni, hogy miért csúfolták ki. Nem lenne lehetőség megkeresni az okát, hogy ő mikor, hol, kinek mondott olyant, ami bánatot okozott – milyen érzés megbántva lenni?

Örökös napsütésben folyamatosan „szabadságon” lennének gyerekeink, párunk, szeretteink – semmit nem fejlődnének, semmit nem tanulnának, s mivel nincs „eső”, csak a „napsütés”, kiégne a talaj, terméketlenné válna minden, értelmetlenné az Élet.

Se kudarcok, se sikerélmények nem volnának, nem volna mit legyőzni, nem tudnák önmagukat meghaladni – kiégnének, ahogy sok esetben a nagyon sikeres, nagyon gazdag, a mindent megkapó emberek.


Szeretnénk ezt valójában?

Örüljünk a feladatoknak, melyek mozgást hoznak az életbe, melyek tulajdonképpen az Életet jelentik.



Örüljünk kudarcaiknak, melyek erőt adnak az újrainduláshoz, az akadályok legyőzéséhez!



Higgyünk benne, hogy ügyesek, hogy okosak, hogy érettek, hogy azért kapták a lehetőségeket, mert már közel vannak a megoldáshoz, csak még gyakorolniuk kell!



Ne zsákot, nehézsúlyt tegyünk aggódásainkkal vállukra, mely visszahúzza őket, hanem erőt, biztatást adjunk a haladáshoz!

Ha mi kudarcnak élünk meg egy tapasztalást – gyerekünk is annak fogja, párunkra meg hatással leszünk! Pedig nincs kudarc, hisz nincs jó és rossz! Csak lehetőség van az Életre, a mozgásra, a fejlődésre – csak Út létezik.