Kapcsolódás vagy kirekesztettség?

Írta: Vadász Mária Magdolna asztrológus

Egy ember egyedül ül egy szobában a számítógép előtt. A monitoron két másik embert lát, akik szintén egyedül vannak, mint ő. Egy egyszerű játékot játszanak hárman online: labdát dobáltak egymásnak. Darab ideig emberünknek is dobálta a másik kettő, majd egyszerűen nem dobták neki többet, és csak egymással játszottak tovább. Egy fél órát kellett eltöltenie a játékból kirekesztett embernek úgy, hogy csak nézhette, ahogy a másik kettő játszik egymással.

Nos, ennyire fontos az emberek túlnyomó többségének a másokkal való kapcsolódás, és ennyire ki tud borulni, ha átéli a kirekesztettséget. Düh, harag, szégyen, megsemmisülés érzéséről számoltak be a kísérleti alanyok.

A horoszkópban kiválóan látszik, hogy a szülöttnek mennyire fontos a másokkal való kapcsolódás, hogyan érzi magát e kapcsolatokban, mennyire introvertált, vagy extrovertált, azaz befelé, vagy kifelé forduló típus. A befelé forduló jobban elvan egyedül, sőt nem kifejezetten igényli mások társaságát, a kifelé fordulóknak elemi igényük.

Ezért nem állítható, hogy MINDENKINEK fontos a társaság,

az sem, hogy minden ember társas lény, és az ember társ nélkül semmit nem ér. Ezek olyan dogmák, amelyek rendkívül károsak az egyénre nézve.

Mert gyakorta az is mindenáron kapcsolódni akar, akinek nem ez van ezen életére „megírva”, de olyan nyomást tesz rá a többségi elvárás, jelesül, hogy biztosan valami baj van vele, mert csak az a normális, akinek párja van, barátai, és nagy társasága, hogy vért izzad a kapcsolódásért, és önmagát bántja, hajszolja depresszióba, elkeseredésbe, ha nem jön össze. Ők aztán hajlamosak méltatlan kapcsolatra is, csak legyen végre valami.

Tapasztalatom szerint kétféle ember van: aki egyedül van, és mindenáron párt akar, és a másik, aki párkapcsolatban él, de elégedetlen.

A kettő közöttiekkel vajmi keveset találkozom, legalábbis ők nem lesznek vendégeim. Ha mégis, akkor kiderül, hogy amit jónak hittek eddig, nem annyira jó, mint gondolták, úgyhogy inkább nem beszélgetünk e témában, mert a kognitív disszonancia nagyon tud fájni…

De… elég csak megnézni az embereket, akik már sok-sok éve, évtizede élnek párban: minden szónál beszédesebb a külsejük, és a személyes kiáradásuk, valamint a testi tüneteik, betegségeik.
Az elégedett ember rendben van kívül, belül, verbálisan, mentálisan. A kevésbé elégedett, nos… ők kevésbé.

Manapság rendkívül divatos a kapcsolódás kifejezés a spirituális körökben, nagyjából mindenki kapcsolódni akar. Mással. Másokkal. Körökkel. Emberekkel. Férfiakkal. Nőkkel. Kinek miben van hiánya. A kapcsolódási vágy mögött gyakorta érzek komoly görcsöket, rettegést a magára maradástól. Attól, amire a példát hoztam ezen írás elején: a kirekesztettség-érzéstől. Hogy nem vagyok elég jó, nem kellek, nem figyel rám senki.

Pokoli érzés tud ez lenni.
És akinek gyermekkora ezen energiában telt, felnőttként nincs az az isten, aki segíteni tudná, hogy ez az érzés ne lengje át a mindennapjait.
Isten valóban nem.

Csak önmaga tudná helyretenni. Ha a görcsös másokkal való kapcsolódás vágya helyett arra a kérdésre keresné a választ, hogy mivégre van ő itt.

Na, aztán mikor megkapod, jön a hiszti, meg az anyám én nem ilyen lovat akartam.
Normális esetben gyermekkorunktól kezdve tükör a világ, tükör, amely arra mutat rá, milyen energiákkal bírunk mi magunk, azaz milyen energiát vonzunk.

Még mindig azt hallom, olvasom, látom a spirituális, szellemi utat régen járó emberektől is, hogy a másikat okolják, bántalmazónak, a ma divatos nárcisztikusnak minősítik, ujjal mutogatva rá, őrá, magukra persze csak alig, vagy sose.

Gyakran még akkor sem áll össze a kép, ha tisztába tesszük, hogy a gyermekkorukban megélteket ismételgetik, az a komfortzóna, akkor is, ha fájdalmas.

Nagyokat bólogatnak, mikor erre szó kerül, majd pont ugyanott folytatják: ha a másik nem lenne olyan, amilyen, akkor minden rendben lenne.

Az a baj, hogy még mindig önbecsapásban leledzünk.

Marhára fontos lenne, hogy végre egy „normális” párkapcsolatot, munkahelyet, baráti kapcsolatot szerezzünk, legyen társaságunk, de egy kicsit sem gondolunk bele, hogy mi magunk „normálisak” vagyunk-e?

Ja, de. Szerintem az vagyok, tök rendes vagyok, cuki, segítőkész, alárendelődő, fát lehet vágni a hátamon, mindent elfogadok, toleráns vagyok, sosem minősítek, optimista életszemléletem van, mélyen hiszek benne, hogy mindenki képes változni, és változtatni, kicsit ugyan arrogáns vagyok és erőszakos, és majd én megmondom, hogy mi legyen és hogy, mert a másik nem képes erre, de MAJD IDŐVEL JÓ LESZ. Hiszen, ÉN annyira akarom ezt a kapcsolódást, hogy MINDENT megteszek azért, hogy működőképes legyen. Ahogy én annak gondolom. Ahogy szerintem egy kapcsolatnak működnie kéne. Szerintem.
De nem megy.
Ez sem.
A következő sem.
Aztán végül semelyik sem.
Egyedül maradtam.
Velem van a baj.

Véleményem szerint minden magunkra maradó időben valójában áldást kapunk a Sorstól és zöld utat az önismeretre.

Szent Időt Magunkra. De nem vesszük ezt észre, hanem elkeseredetten kaparunk újabb és újabb kapcsolódás után.
Pedig végre adott a Sors Időt, csak magamra kell figyelnem: mi az bennem, ami a kapcsolódás gátja?

Miért akarok mindenáron mással kapcsolódni, miért nem tudok békében meglenni magammal egyedül?

Miért futok állandóan, mint a mérgezett egér egyik baráti társaságból a másikba, egyik tanfolyamról a másikra, miért nem tudok egyszerűen csendben otthon feltenni magamnak kérdéseket, és azokat őszintén, mélyen megválaszolni?

Miért szól állandóan valami a kocsiban, otthon, a munkahelyen, miért jár a pofám ha kell, ha nem, befoghatatlanul, miért nem tudok kapcsolódni ÖN-MAGammal?

Mert az félelmetes. Fájdalmas. Riasztó.
Mert megszólalna a hang: ki vagyok én?!
Ki vagy te?
Hol vagy te?
Túl azon, hogy elégedetlen vagy magaddal, a többiekkel, a másikkal.
Kapcsolódni vágysz-e önmagaddal, belső lényeddel, azzal a halk, csendes, visszafogott (jóideje lefojtott) igaz önvalóddal…

Nem.

Inkább még egy spiri tanfolyam, még egy új baráti/munkahelyi társaságba próbálok beilleszkedni, még jobban lefoglalni magam munkával, tanulással, tévézéssel, sorozatokkal, ide-oda rohangálásokkal…

Aki sok időt van egyedül, túl sok időt, egyszerre azon kapja magát, hogy elkezd FÉLNI a másiktól, a vágyott-tól, akire már csak álmaiban gondol, esténként, mikor elalvás előtt telesírja a párnáját magányában. Ez mutatja a legjobban azt, hogy nem, hogy közelebb került volna önmagához az egyedüllétben töltött időben, hanem egyre több gátat állított fel, talált ki ideológiákat, hogy miért nem tud kapcsolódni másokhoz. Nem egésszé vált, hanem még inkább fél-lé.

Az van, hogy amíg félemberek akarnak kapcsolódni, addig mindig csak félemberek fognak találkozni, akik a másikat akarják mankónak használni. De a mankó-szerep mindenki számára kényelmetlen lesz egy idő után.

A valódi kapcsolódás két egész ember között jöhet létre.

Na persze kapcsolódhat darab ideig fél és egy egész is, de hogy nem lesz probléma-mentes, az biztos. Kérdés, meddig bírja az egész a másik fél terheit is cipelni. Tud-e eleget adni, hogy a másik is egésszé váljon? Borítékolható, hogy nem. Mert nem ez a dolga ugyanis.

A valódi kapcsolódás egy másikkal akkor jöhet létre, ha mindketten kapcsolódásban vagyunk ön-MAG-unkkal. De legalábbis erre törekszünk folyamatosan, megállás nélkül, és tudatosan.

Ez nem megy tapsra. Többnyire terápiás folyamatban sikerül, de legalábbis kell egy támaszadó, segítő, aki fogja a kezünket, míg rátalálunk az ösvényünkre – mely befelé, önmagunkba vezet. Aki megtanítja, hogy nem kell félni attól, akit ott találunk. Aki éppen arra vár, hogy eggyé váljunk vele. Hogy általa váljunk egésszé, teljessé.

Visszatérve az írásom elején lévő kísérlethez.
Belegondoltam, hogy gyermekkoromtól fogva hány alkalommal éreztem át ezt a mély kirekesztettséget.
Nem telt sok időbe, hogy megállapítsam: mindig. Óvodában, iskolában, középiskolában, munkahelyeken. Barátságaimban, melyek rendre egyik napról a másikra szűntek meg, gyakorta számomra érthetetlen okokból.

Sok idő telt el, és szükségeltetett hozzá saját születési ábrám ismerete, míg megértettem, hogy introvertált típusként, és a többségtől eltérő világlátással, egyszerűen elviselhetetlenek az energiáim az emberek túlnyomó részének. Amennyire vonzza, annyira taszítja is.

Sok vagyok. Mivel nem vagyok egy szószátyár, akkor is, ha csak ülök a sarokban, és nem teszek semmit, pusztán a jelenlétem irritálóan hat bizonyos emberekbe. Ha pedig egy szeletét megmutatom énemnek, nos azt csak nagyon kevesen bírják el. Ahogy élek, az életfilozófiám, amivel foglalkozom, az energiáim nehezen befogadhatók. Inkább nem, mint igen.

Egyszer felkiáltott bennem egy hang: boldog kirekesztettség!

És ez az érzés jött fel bennem, ahogy beleképzeltem magam ebbe a fent leírt helyzetbe. Hogy mit tennék én.

És láttam magam előtt, ahogy ülök ott, és nézem őket, akik egymással játszanak. És figyelem az arcukat, a jelenlétüket, az egymásra hangolódásukat. És addig-addig nézem, míg meg nem érzem, hogy nekem mennyire nincs helyem ebben a játékban.
Mert nekem más játékban van helyem.
A sajátomban.

Életem második felére értettem ezt meg, valamint szakadtam el attól, hogy mindenáron kapcsolódni akarjak.

Évtizedekbe telt, míg rávezetődtem, hogy nekem pusztán a valódi énemhez kell kapcsolódni, ott vagyok a legnagyobb biztonságban, szeretetben, békében, és elfogadásban. Ha más kapcsolódni akar hozzám, és ez nekem nem okoz kellemetlenséget, rossz érzést, örömmel veszem, hogy míg utunk egy irányba vezet, együtt haladjunk. De egyedül is szeretek lenni, sőt, igazán egyedül szeretek a legjobban lenni.

Mert… valójában soha, de soha nem vagyok egyedül, akkor sem, ha éppen senki emberfia nincs körülöttem.

És ez végtelenül megnyugtató érzés.