Írta: Bihari Erika természetgyógyász
Ha már a június a kapcsolatokról szól, akkor azt gondolom, folytatom kedves ismerősöm történetét és nézzünk kicsit bele a Piroska múltjába.
Kezdjük a legelső és egyben legfontosabb szereplővel, akivel szoros kapcsolatba került fogantatása pillanatától kezdve, az édesanyjával.
Piroska szülőanyja egy mártír típusú, kissé grandiózus nárcisztikus nő volt,
aki mintha mindig haragudott volna a lányára, pusztán csak azért is mert a világra jött. Sajnos hiába tudjuk már, hogy mindenkit magunk választunk mielőtt ide jövünk újra tanulni, de azért a történeteket hallgatva, nem egyszerű életet tervezett be magának ez a hölgy.
És most nem ítélkezem az anyukája fölött, hiszen mindenki annak születik, ami a feladatához a legmegfelelőbb, de ahogy elmesélte nekem gyermekkorának történetét, hát nagyon nem volt királylányos.
Gyermekként Piroska hamar megtanulta, hogy sosem lehet elég jó az anyukájának.
Az egész gyermekkora arról szólt, hogy koldult az anyukája figyelméért.
Azt mondja, hogy nincsenek szeretetteljes emlékképei az édesanyjával. Valahogy a testvérei mellett mindig a perifériára szorult és gyermekként ez annyira fel sem tűnt neki, hiszen ez volt a természetes.
Neki több kötelessége volt, mint joga. Amikor beszélgettünk, előre bocsájtotta azonban, hogy nem volt annyira rossz sorsa, mert amit tudtak és akartak, azt megadták neki is a szülei. De valahogy az mindig kevesebbre sikeredett, mint ami a testvéreinek jutott.
Ezt a hiányból teremtés állapotát tovább vitte kamasz korára is, mert sajnos korai szerelmei is mind olyan fiúk voltak, akik azt éreztették vele, hogy elérhetetlenek az ő számára. Sőt. Igazából még most is ezt éli meg sokszor, még akkor is, ha már sokat dolgoztunk rajta, hogy ne így legyen.
Ebből is csak azt a következtetést tudom levonni, hogy az egész életünk egy folytonos tanulás, ami csak a halálunkkal ér véget. És hogy addig milyen szinteket teljesítünk, az attól is függ, hogy mekkora tudatosságra teszünk szert egy inkarnáció alatt.
Egy szó, mint száz, Piroska nehezített pályáról indult egy ilyen szülőpárossal, mert sajnos az apukája sem tudta megadni neki azt, amire egy gyermeknek szüksége lenne ahhoz, hogy megtanulja önmagát szeretni annyira, hogy ne kelljen egész életében mások szeretetéért koldulnia.
Apukája egy introvertált személyiség volt, aki a saját érzései kifejezésével sem volt tisztában hogyan tehetné meg, nemhogy megtanítsa gyermekeinek, mit és hogyan kell kifejezni a külvilág felé.
És mit látott Piroska a családban?
Állandó feszültség uralkodott az otthonukban. Ki nem mondott érzések, amik ha végül mégis a felszínre törtek, akkor ment a kiabálás és egymás hibáztatása.
A feszültséget fokozta az intimitás teljes hiánya a szülők és gyermekeik között. A gyerekek vagy azt látták, hogy anya és apa a ház legtávolabbi sarkába menekül egymás elől, vagy éppen drámáznak, ami olykor fizikai erőszakká is fajult.
Szóval, ezt mindennek lehet nevezni, de semmiképpen sem egészséges környezetnek egy gyermek érzelmi fejlődésének szempontjából. Anya apa ellen hangolta a gyerekeket, apa meg dühöngött és anyát szidta vagy a gyerekeit mennyire semmirekellők.
De mire is lett volna szüksége a kislánynak ahhoz, hogy nagyobb önbizalommal és önértékeléssel kezdje meg mostani életét?
Kicsit több ölelésre, amitől biztonságban érezheti magát és megtanulhatja, hogy a szeretetünket így is kifejezhetjük.
Több dicséretre és elismerésre ahhoz, hogy elhiggye, ő pont elég és jó és ezt nem kell bizonygatnia egész életében.
Értő és megértő figyelemre is szüksége lett volna, amiben valóban kíváncsi az édesanyja arra, hogy mit gondol és érez a lánya. Megpróbálni elfogadni azt, hogy elsőszülött gyermeke sokkal több mindent lát a külvilágból mint ő, és ha átérezni nem is képes amit gyermeke, hiszen ő más kondíciókkal rendelkezik, de legalább elfogadni és megérteni tudja a lánya másságát.
Tisztelni a másik ember más milyenségét és azt szeretettel elfogadni és kezelni egy fontos feladat átadni gyermekeinknek.
Mindezt a szülőknek jó lett volna az egymással való kapcsolatukban példát mutatva is megélniük.
Ezt azonban egy erősen mártír és nárcisztikus gőgös anyától, egy érzelmileg zárkózott, de sokszor hirtelen haragú és a tehetetlen dühtől toporzékoló apától aligha kaphatja meg egy gyermek.
Egy családban, ahol vagy elhallgattak és eltitkoltak mindent egymás elől, vagy ahol éppen a felszínre kerülő problémáktól égett a ház, nehéz egészséges gyermekeket nevelni.
Egy ideje foglalkoztat ez a kérdés. Mit kell átadnia egy szülőnek ahhoz, hogy gyermeke egészséges érzelmi kondíciókkal vágjon neki az életnek?
Ezeknek a szükségleteknek a kielégítése, amiket fentebb írtam mindenképp. És még arra is, hogy megtanítsuk a gyermekeiknek hogyan mutassák ki szeretetüket. Bátorítani őket, hogy tudjanak beszélni az érzéseikről, hiszen a szeretetet teljes kommunikáció elengedhetetlen egy család egészséges életében.
Megmutatni nekik, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésükre és hogy ezeket az eszközöket bátran merjék használni érzéseik és érzelmeik kifejezésére. És hogy bátran kifejezhetik igényeiket is, ha azt érzik, hogy valamire szükségük van a másik embertől.
Azt gondolom, hogy egy anya tanítja meg nekünk az ölelés örömét, a csillogó szemek melegét tőle érezzük először. A finom érintés puha érzését csak egy nő tudja megtanítani lányának és fiának egyaránt. A szerető gondoskodást, amivel a testüket eteti és amivel lelküket táplálja az anyának a feladata átadni gyermekeinek.
Apától megtanulunk erősnek lenni, kitartónak, keménynek és igazságosnak. Megtanuljuk, hogyan kell beütni a szöget helyesen a kalapáccsal, ő tanít meg minket bicajozni és ő az, akitől először megérzi egy lány mit jelent az ölelésében biztonságban lenni.
Mert apa a kőszikla, aki mindenkitől megvéd és aki képes elolvadni a mosolyodtól ha ráragyogsz. Mert arra a nőre emlékezted, akitől ajándékba kapott.
Ugye milyen szép lenne, ha ez így működne mindenhol?
Érzelmileg erős és egészséges gyermeket csak egészséges szülők tudnak nevelni, így nem győzöm hangsúlyozni, hogy elkerülhetetlen az önfejlesztés, önismeret és személyiségfejlesztés, valamint érzelmi sebeink gyógyítása ahhoz, hogy azokat a leckéket megtanuljuk amiért ide jöttünk.
Ehhez azonban a legfontosabb a belátás. Felismerni, hogy valami nem úgy működik ahogy az jó nekünk és lépéseket tenni abba az irányba, hogy ez megváltozzon.
Ragyogással és csodás felismerésekkel teli napokat kívánok mindenkinek!