Spiritualitásba menekülünk

Kétségbeejtő kezd lenni a szövegértelmezési képtelenség itthon. Nem tudom máshol hogy van, de egyre gyakrabban tapasztalom, hogy hiába írok szájbarágósan, hogy még véletlenül se lehessen félreértelmezni, úgy a fiatal, mint idősebb emberek egy része nem tud szöveget értelmezni.

És a legnagyobb baj, hogy ezen vagy viccelődnek, vagy totális felelősséghárításban vannak, és a másik a hülye. Jelzem ez utóbbi abszolút gyermekkori attitűd, nem felnőtti viselkedés. Mert ha hibázok, azt mondom: bocsi, tévedtem. Ezt?! SOHA!

Az internet, a folyamatos telefonpörgetés az agyat egyre jobban elsorvasztja. A villogó képek, a rövid kis videók az agyban dopamint termelnek, ami egy örömhormon.

Nincs szükség a felfogóképességre, csak etetjük az agyunkat a színes, mozgó képekkel, a rövid kis szövegekkel, amelyeket még valamennyire fel tudunk fogni, hmmm, milyen igaz nekije, mondjuk, aztán már tekerünk is tovább a következőre, a következőre, és így akár órák is eltelhetnek, ebben az elvarázsolt, sajnos rossz értelemben vett mágikus térben, ami pontosan olyan, mint a heroin.

Butít, hiszen nincs szükség az agyban a szinapszisok kapcsolódására, nem kell átgondolni, fókuszálni, értelmezni. Pihentetőnek érezzük, és nyugtatónak, éppen ez a hatása, mint minden drognak…

Rettenetesen veszélyes.
Tegnap hallgattam egy manapság népszerű viselkedéskutatót, és döbbenten vettem tudomásul, hogy azt mondja, nem baj az, hogy nem olvasnak az emberek, nem baj, hogy nehezebben fókuszálnak, hogy nem tudnak már hosszabb összefüggő mondatokat, szövegeket elolvasni, mert nem is akarnak, nem baj ez, nem rosszabb, mint régen, csak más…

Miközben elmondja, hogy ő a két gyerekével minden hétvégén kinn van a természetben, és küzd a feleségével, hogy nem kell telefont vinni, nem kell állandóan a gyerekeket fotózni kettő percenként… Ja, a többieknek nem baj, de én azért nem ezt csinálom…

Ez lehet megint csak olyan történet, ahol én megláttam az ellentmondást a szavaiban, a többi hallgató, néző nem?

De baj. Beszűkíti a már meglévő emberi kapcsolatokat, beszűkíti a normális face to face kapcsolódást, bármikor átvághatnak minket, hiszen nem olvassuk el az apróbetűs részeket, de a nagyokat sem! A rövideket se, pláne a hosszabbakat, nem gondolkodunk el egy-egy bármilyen írás, szöveg jelentésén, csak a saját fejünkben élünk, azzal a pár gondolattal, amelyek mentén éljük a mindennapjainkat.

Mert igen: alig néhány gondolat van nap közben a fejünkben, és ezek futnak folyamatosan, itt is a megszokás a lényeg az agynak. A megszokott gondolatok, és a folyamatos valamilyen örömkeltés, a dopaminszükséglet.

Egyre többször tapasztalom, hogy nem tudnak értelmezhetően egy levelet megfogalmazni, szöveget írni! De beszélni sem gyakran, képtelenek elmondani mi történt velük, hogyan, és ezek mögött milyen érzéseik vannak. Mit éreznek a testükben, mi van a fejükben adott pillanatban. Ezt tapasztalom a vendégeim egy részénél.

Óriási veszélyt rejt.
Láthatjuk a politikában, a munkahelyeinken, az iskolákban, az utcákon, a saját emberi kapcsolatainkban. A lebutult embert nagyon könnyű megvezetni. És a legrosszabb az egészben, hogy azt hisszük mekkora okossággal bírunk, pedig néha látom az arcokon, hogy beszélek, és nem tudja értelmezni. Nem érti. Gyakorta a szavakat sem. Nem ismer egyszerű magyar szavakat. Tisztelet a kivételnek, ezt fontos elmondanom.

Ez a tendencia.
Spiritualitásba menekülünk, meg angyalkákba, és lebegésre vágyunk, hogy majd jó lesz nekünk. A boldogságra vágyunk, a folyamatos örömre, mert már eleget szenvedtünk.

Pedig… pontosan ezzel is növeljük a szenvedéseinket. Elhatárolódunk, elszigetelődünk, egyik nap még így szeretlek, úgy szeretlek, pár nap, hét után tovarebben, mint egy pillangó, ha már nem ad elég ingert a barát, a szerető, a bármilyen kapcsolat.

„Normális” emberi kapcsolatokra vágyunk, miközben olyan emberi értékeket tiprunk sárba, mint egymásra figyelés, odaadás, megértés, törődés. Az egót etetjük ezerrel, na meg persze a traumáinkat, azt nagyon szeretjük dédelgetni.

Jó kis burok, amibe el lehet bújni, ami miatt vissza lehet utasítani a szeretetet, azt a maradék figyelmet, és törődést, amit valaki nyújtana felénk. Nem kell.

Elő a telefont, nézegessük, pörgessük, csak beszélgetni, figyelni ne kelljen, mert már nem tudunk… Vagy csak magunkról beszélünk, ráöntjük a másikra a szarunkat, aztán továbbállunk. Mert nekünk így a jó, és magasról teszünk rá, hogy ő ettől hogy érzi magát. Ez nem barátság, nem beszélgetés, nem kapcsolat. Ez mentális önkielégítés.
Biztos, hogy jó lesz ez így? Nem rossz, csak „más”?

Nem így látom.
Egyszer azt írta valaki egy tiktokos videóm alá, hogy minden Halak emberben érzékel egyfajta keserűséget, szomorúságot. Talán azért, mert mi vagyunk azok, akik a legérzékenyebben reagálunk a környezetünk bárminemű változására. És amit látunk, az igen, szomorúsággal, és keserűséggel tölt el.

És a legtöbb Halaknál előbb-utóbb feljön a kérdés: „Mit keresek én itt?! Persze a „mit kezdjek ezzel?” lenne a jó kérdés, de nincs meg a megfelelő válasz. Túl sokat érzékelünk, egyszerre, válogatás nélkül. Mintha nem lenne bőrünk, és minden sokkal érzékenyebben érint, mint más „normális” embert.

Egy biztos, ez a világ nem nekünk való.
De kinek igen?