Írta: Bihari Erika természetgyógyász
Az életben annyi csodálatos, kevésbé kellemes vagy éppen különleges kapcsolat tud kialakulni emberek között. Rengeteg élethelyzeten vagyok már én is túl, amikre igazán büszke vagy kevésbé büszke tudok lenni. Vannak pillanatok, amikre kicsit sziszegve gondolok vissza, de nagyon sok szép emlékkel is gazdagodtam eddigi életem során a kapcsolataimban.
És amikor azt gondolom, hogy már mindent megtapasztaltam, amit lehet ennyi év alatt, akkor biztos, hogy a bennem élő Öregem idedob valami új szitut, hogy legyen min elmélkednem.
És lássuk be, az ilyen élethelyzetek miatt tudok neked is cikket írni újra meg újra, ezért most egy közös elmélkedésre invitállak az írásom témájával kapcsolatban.
Bontogatni szeretném a szeretet témakörét, aztán a végére talán le tudunk mindketten valami tanulságot vagy következtetés azzal kapcsolatban, hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni úgy igazán.
Írásom címe: Szerető, vagy szeret ő?
De mire gondolok itt? Egy szeretői viszonyban nem lehetséges valódi szeretet? Ha szerető vagy akkor te nem tudsz szeretni és téged sem szerethet igazán, aki csak a szeretőd?
Müller Péter azt írja a Szeretetkönyvében:
,,Ha magamat nem szeretem – soha senkit sem szerethetek igazán!”
Ok. Akkor nézzük. Mit jelenthet ez?
Szerintem nem csak azt, amikor megadsz magadnak szépségeket, finomságokat, különleges alkalmakat, kényeztetést bármilyen módon, hanem az is amikor nem taszítod le magad olyan szituációkba, amiknek nem a tisztaság és őszinteség az alapja.
Tisztaság alatt itt azt értem, hogy számomra piszkos minden olyan élethelyzet, amiben hazugság, gerinctelenség, ártó önzőség vagy kihasználás van.
Az őszinteség alatt pedig azt, hogy amikor szerető vagy akkor folyamatos hazugságban kell élned az életed mindenki előtt, de akinek a legnagyobbat hazudod, az te saját magad vagy.
Szerintem nem szeretheted és tisztelheted magad igazán úgy, hogy megalkuvásba mész bele és megengeded a másiknak, hogy ne te legyél a legelső.
Nekem ez a véleményem, vállalom és azt gondolom nagyon sokszor bebizonyosodott már eddigi életemben, hogy ez így van.
De akkor miért tesszük meg mégis, hogy belemegyünk olyan kapcsolatokba, ahol messziről ordít, hogy örökös második, harmadik vagy sokadik helyen lehetünk csak a másik ember életében? Hiszen ez minden csak nem önszeretet…
Elsőre azt mondanám, hogy egy megveszekedett bolond, aki önként belesétál egy olyan kapcsolatba, ahol nem lehetséges a teljes felvállalása a másiknak. Aztán megjelenik egy élethelyzet, amiben testközelből szemlélhetem ezt a kacifántos helyzetet csak éppen itt egyik fél sem ,,foglalt,, valójában. Na ilyenkor mondom azt, hogy soha többet nem mondom semmire, hogy soha többet.
Itt nem arról van szó, hogy házas vagy párkapcsolatban él az egyik, másik vagy mindkét fél, de van olyan, hogy munkamánia vagy az elköteleződéstől való félelem miatt szorul valaki háttérbe egy kapcsolatban. Itt sem tudjuk szerintem az igazi tisztaságát és őszinteségét megélni annak, amit valójában választhatnánk.
Igen tudjuk. Vannak élethelyzetek és szereplők az életünkben, akikkel pont olyankor találkozunk, amikor sem az idő, sem a hely nem megfelelő.
De tényleg így van, hogy ezek csak szerencsétlen véletlenek?
Ha tudsz hinni abban, hogy az életed egy iskola, amiben újra meg újra önmagad előtt vizsgát kell tenned, akkor azt hiszem, hogy ezek a kapcsolatok is csak arra mutatnak rá, hogy talán az önmagunk szeretetével, tiszteletével lenne még itt egy kis feladat…
Ha Müller Péternek igaza van és még nem szeretem magam eléggé ahhoz, hogy ne akarjak börtönbe vonulni és még a cella kulcsát is jó messzire eldobni, nehogy meg tudjam élni amit Istentől kaptam a tiszta szeretet örömeként, akkor bizony itt még újra kell írni ezt a leckét, mert ebből még osztályismétlés is lehet…
Egy ideje társkeresésben vagyok. Vagyis inkább úgy mondanám, esélyt adok annak az egy embernek, aki engem keres, hogy rám találjon.
A társkereső oldalakon viszont többször kecsegtettek olyan kapcsolatok lehetőségével, amikben csak szerető lehetnék. Így egyszer elegem lett és egy kislevélbe foglaltam a véleményemet erről.
,,Kedves Uram!
Én egy egyedülálló nő és anya vagyok, aki szenvedélyesen vágyik arra, hogy végre társra találjon. Olyan társra, akivel meg tudja osztani minden örömét és ha az élet úgy adja akkor a bánatát is, és akit a bizalmába és a szívébe fogadhat. Egy ilyen kapcsolatban arra vágyom, hogy a kellemesen eltöltött percek mellett az élet egyéb pillanatait is megélhessem azzal a férfival, akit választok.
Elhiszem, hogy társas magányban él. Én is éltem így egy ideig. De így visszatekintve arra az időszakra semmire sem cserélném a mostani szabadságomat.
Mert senki sem érdemli meg hogy társas magányban éljen csak az, aki önként ezt választja.
Nem azért döntöttem a szabadság mellett, hogy aztán besétáljak valaki más börtönébe. Én szeretném szabadon megosztani az életem valakivel, akinek elég fontos leszek annyira, hogy engem választ. Akivel együtt tölthetek minden ünnepet és nem kell arra várnom, hogy a családtól elszabaduljon, vagy amikor a szülinapomon ő lehet az első reggel, aki egy szenvedélyes csókkal köszönt. Ha mindig arra kellene várnom, vajon mikor következek én a sorban, akkor inkább egyedül maradok. Megértem a helyzetét. Ahogy mondtam egy kis ideig én is éltem így. De kérem, ehhez válasszon mást, mert én szabadon szeretnék szeretni.
Minden jót kívánok!”
Azt érzem azzal, hogy ezt a levélkét meg tudtam fogalmazni végre, talán annak adtam lehetőséget az életemben, hogy megérkezhessen ezúttal egy olyan kapcsolat a számomra, ami azt tükrözi majd vissza nekem, hogy megtanultam végre a leckét és készen állok szeretni magamat és a másik embert is.
Szerintem sokunk múltjában van, vagy éppen zajlik a jelenben egy ilyen élethelyzet. Ezért arra buzdítalak, hogy hozzám hasonlóan próbáld meg te is megfogalmazni, hogy milyen levelet írnál annak a személynek, aki nem őszintén és szabadon akar szeretni téged.
Csodákkal és ragyogással teli napokat kívánok neked!
Ölelés
Erika
