Tiszta erővel tombol a Mars és Vénusz

Izgalmas időket élünk.
Olyan időket, amely erejével a legtöbben nincsenek tisztában.
Az ember azt hiszi, lévén nagyon szűkre szabott a gondolkodásunk, hogy a dolgok, a világ és benne a történések csak azóta vannak, mióta mi magunkra eszméltünk, és addig tartanak, amíg mi élünk.

Ezért „nem értjük”, hogy miért nem változnak dolgok olyan tempóban, ahogy a mi időnk telik, ezért bízunk benne, hogy „hamarosan” majd jobb lesz minden, vagy bármi, és akármi is. Nem értjük miért vannak dolgok úgy, ahogy vannak – ennek többnyire az az oka, hogy nagyon csekély történelmi ismeretünk van, ezért nem tudunk összevetni, elvonatkoztatni, párhuzamot vonni a mai és a pártíz, pár száz évvel ezelőtti, azaz a mi életünk előtt volt.

Sokan hiszik, hogy NA MAJD MOST MI MEGVÁLTOZTATHATJUK – sokan hitték ezt a múlt évszázadokban, évezredekben is. A valódi változás azonban mindig csak vérrel, verejtékkel, és hatalmas áldozatok árán történt meg, sosem szelíden, kedvesen, szépen, asszertíven megkommunikálva a dolgokat… Úgy egyéni, mint társadalmi szinten.

A változás mindig plútonikus, sok mindennek el kell pusztulnia ahhoz, hogy főnixmadárként valami új emelkedjen fel a hamuból. Márpedig az ember úgy akar változást, hogy az ő körülményei, jólléte ne változzon. Az a bizonyos komfortzóna ugyebár. Ha szar, az is jobb, mint a változtatás.

Ha azt mondanánk, hogy csak akkor lesz jobb világ, ha mindenki szépen beáldozza az összes tulajdonát, vagy legalábbis a felét, hát nem tudom hányan lennének, akik a változtatás mellett szavaznának… Most, hogy bizony errefelé haladunk, már nem annyira vágyjuk a változásokat, igaz?

Háború mindig volt, mindig lesz a Föld bolygón, mert egyszerűen ilyen az ember. A félelem és a szeretet vezérel mindenkit: vagy félelemből és szeretetből nem teszünk meg valamit, vagy félelemből és szeretetből teszünk. Ez a két érzelem az alap mozgatórugóink.

Én is azt mondom, hogy MOST izgalmas időket élünk, de ez nem azt jelenti, hogy eddig még aztán sose vót ilyen! Jajdehogy… Mindig kapja az ember a lehetőségeket, hogy változzon, változtasson, de egyéni szinten is alig-alig megyeget, nem még kollektíven…
Mi itt azonban maradjunk a saját egyéni önmegváltásunk útján.

Mert amíg belül háború dúl, evidens, hogy kinn is. Amíg belül utáljuk magunkat, evidens, hogy nem tiszteljük, nem szeretjük, nem óvjuk és védjük a környezetünket sem.

Amíg félelemmel tölt el valami, ami a természetben él rajtunk kívül, a legtöbben félelmük tárgyát legszívesebben megölnék, mert azt hiszik, hogy akkor megszűnik a félelmük… Nem tudják, tök mindegy mi a félelem tárgya, a félelem egy olyan erős energetikai entitás, amely ha tárgya eltűnik – mert például megtanultunk adott témában felülemelkedni a félelmünkön -, simán átlibben egy másik tárgyra: emberre, állatra, fogalomra, vélt, vagy valós dologra. És ott marad az emberben, belül. Irányítva a mindennapjait, mint egy marionettbábut.

És ahogy gyengítették, tették liberálisabbá a törvényeket, úgy kanászodtak el az emberek mindenhol. Ennek látjuk nyomait ma itthon és Nyugat-Európában, a naaagy nyugati civilizációkban.

Az emberi természetet kordában kell tartani. És mivel a legtöbben annyira tudatlanok, hogy képtelenek önmagukat kordában tartani, így azt kívülről kell megtenni.
De itt, mi, most, legalább a saját emberi természetünket tartsuk kordában, de főként NEMESÍTSÜK. A világ meg majd megváltja önmagát. Vagy nem.

Mi legalább tegyünk rendet saját emberi kapcsolatainkban, önmagunkban, akkor valószínűleg szükségtelen lesz majd elmondani, hogy tiszteld a környezetedet, a természetet, ne ölj, és ne vedd el a másét. Mert a tisztelet önmagától felébred az emberben, ha rendben van önmagával, és rendet tart a közvetlen környezetében. Ha rend van belül.

Ha nincs, akkor ezt kívülről hiába akarjuk kordában tartani, ahogy fentebb írtam: csak törvényekkel lehet. De a törvények mindig minden körülmények között kijátszhatók. És ki is játssza, aki akarja. Aki a belső szarát kifelé projektálja, ezzel keresve a könnyebbséget, az mindig ki is fogja játszani.

Amiért kezdtem azzal, hogy izgalmas időket élünk: az Oroszlán jegyében jár a Mars, a tüzes bolygó a tüzes jegyben, még erősebbé válik, sőt erejét kissé túlértékelővé is.

A Vénusz a Kosban, szintén tüzes jegyben, aminek ura a Mars, azaz az a tűz elem most nagyon aktív.

És ha hozzávesszük még a Mars-Plútó szembenállást, ami ide-oda grasszál az idén még hónapokig, hát a tűz elem és persze a levegő is, ami mint tudjuk táplálja a tüzet, a Vízöntőben van a Plútó, hát hatalmas égi erők segítik, vagy éppen pusztítják a földi létezést. Kinek mivel van dolga, azt kapja.

Nyilván nem kell elmondani, hogy a Mars a férfierő, a Vénusz a női erő jelképe (is), a párkapcsolatok is terítékre kerülnek.

Az elmúlt években sokan írtak sokfélét arról, hogy aszongya „namostaztán tisztulnak a párkapcsolatok”, hát én várom és várom, hogy tapasztaljam ezt a tisztulást, de vagy én vagyok vak, vagy azoknál, akikkel találkozom nem a tisztulás megy végbe. Hanem ugyanaz, ami eddig: vagy ölik egymást, mert mintha gumiszalaggal lennének összekötve, képtelenek elszakadni a félelmeik miatt egymástól, vagy továbbra is a csendes beletörődés állapotában vannak, vagy nincs párkapcsolatuk, és emiatt egyre súlyosbodó önértékelési, önképzavarban szenvednek.

És tudom, hogy nem mindenki él szerelemben. Tudom, hogy sokan élnek régóta szerelem nélkül. Tudom, hogy sokan epekednek szerelem után, azok is, akik azt hangoztatják, hogy őket már nem érdekli. Tudom sokan élnek kapcsolatban, de a szerelem már rég elmúlt, és lehet, hogy nem maradt utána semmi, csak a keserű beletörődés.

Tudom, tudom.
De szerelem és szeretet sem terem minden bokorban.
Ritka ajándék az igazi érzelem.
Azt hisszük, csak akkor lehet szép az élet, ha szerelem van.

Az emberek jó része szeretetkoldusként jár a világban, innen-onnan szeretetmorzsákat csipeget fel, ezért sok mindent odaadva, beáldozva, vagy az érme másik oldala, amikor a dac hatalmas egópáncéllá nő, amin nem jut át befelé már semmilyen szeretet. De ki sem.

Úgyhogy inkább marad a szenvedésben, elhitetve magával, hogy mindezt szeretetből teszi. Pedig a szeretetÉRT teszi. Hogy egyszer az ő naaaagy áldozatkészségéért majdcsak visszakap valamit. De ha nem az se baj, csak el ne veszítse, hiszen akkor az a picike szeretetnek látszó konc sem jut majd neki…
Ünnepeljük a szerelmet, a szeretet.

Beltane idejének éjszakáján bárki szerelmezhetett bárkivel. Égett a máglya a sötét éjszakában, szóltak a dobok, és egyéb hangszerek, az emberek ettek-ittak, táncoltak – élvezték az életet. És szexeltek. Anélkül, hogy másnap számonkérték volna egymást. Szerelmeskedéssel ünnepelték a szerelmet. És ami Beltane éjszakáján megfogant, hatalmas mágikus erővel bírt.

• Két ember testének egyesülése komoly mágia, óriási teremtőerő.
• Mi lett ebből mára?
• Sok párkapcsolatban kötelességszerű, unalmas, fogösszeszorítós, az erotikának már híre-hamva sincs.
• Sok párkapcsolatban egyáltalán nincs már jóideje.
• Sok párkapcsolat épült a kezdeti kielégítő, és jó szexre, de később kiderült, ez nem elég erős alap a mindennapok terheinek elviselésére. A valódi közös teherviselésre.
• A párkapcsolatok elenyésző százalékában működik mennyiségileg, és minőségileg is a szexualitás.

És az a legrosszabb, hogy ezt természetesnek veszik. Emberek kötik össze életüket, születnek ebből gyerekek, vesznek fel komoly milliós hiteleket, építenek széttéphetetlen közösségeket úgy, hogy a szexualitás nem működik köztük rendesen, vagy sehogy, és elvárják egymástól, hogy a párkapcsolat boldog legyen.

És sajnálkozva nézünk vissza eleinkre, akiket egymáshoz kényszerített a szokás, a hagyományok, akik ritkán házasodtak szerelemből, szegénykék, milyen boldogtalanok lehettek… semmivel sem volt több boldogtalan házasság, mint ma, amikor elvileg azzal és akkor és ott és úgy kötjük össze életünket, ahogy úri kedvünk tartja.

Hát így megy ez a mágikus összefonódás az ősök szenvedésével.

A dolgok nem lesznek jobbak, csak másként szar.
Mars és Vénusz, ha nem tud egyesülni igazán, mindkettejük számára mennyiségileg és minőségileg is kielégítő módon, a kártyavár összeomlik. Lehet ragasztgatni, összeilleszteni az omladozó falakat, eltüntetni ezzel-azzal a repedéseket, kipótolni ímmel-ámmal valami mással a hiányt, de a lényegi erő elveszett.

Az alapok megrogytak. Ha voltak egyáltalán.
Eltérő szexuális igényű emberek döntenek úgy, hogy együtt élik le az életüket, majd csodálkoznak, ha pár éven belül már csak a keserű pohár marad. Ha megcsömörlik minden. Ha már semminek nem tudunk örülni együtt.

Kellő intelligenciával nyilván vihető tovább a rendszer, ha az közös megegyezésen alapul, hogy nem bontunk semmit, egymás társai vagyunk, vállvetve dolgozunk a családunkért, életünkért.

De a test vágyait nem lehet leölni, kiiktatni.
Emberlétünk egyik fő mozgatórugója ugyanis a szex. Erről persze nem illik sokat szövegelni spiri körökben, mert az nem annyira magasztos és emelkedett, mert aki már magasztos és emelkedett, azt nem érdeklik a testi vágyak – hm… vegyük észre, hogy ez semmi más, mint vallási dogma…

Sokan bekajálják pont úgy, mint a vallások követői, hogy a vágyakat le kell győzni – nem lehet. Csak lenyomni, elnyomni lehet. Ami valahol, valamikor elemi erővel fel fog törni, ha máshol nem, hát betegségben: nőgyógyászati, illetve prosztata-, és hereproblémák jelzik, hogy valami nagyon nem stimmel a rendszerben.

Sokat ártott a vallás az ember szexualitásának.
Már ahol a történelmi vallások kiirtották a korábbi hitrendszereket. Ezen társadalmakban a szex a bűntudat tárgya lett, a testi vágyak szégyellni, és kiirtani valók. És tök mindegy, hogy vallásos vagy, vagy sem, a több ezeréves pszichogenetikai kódoltság, az erkölcsi dogmák, a családi hitrendszerek mindannyiunk vérében ott csörgedeznek, és rendre oltogatják a piros lámpákat: tilos!

Tilos élvezni, örülni, váltani, ha már nem jó, megcsalni, ha kevés, vagy már nem kielégítő, a nőnek „el kell viselni”, a férfi elégedjen meg azzal, amit kap, de ha nem elégszik, ő mehet és kereshet máshol örömet, a nő ugyanezért szar kurva lesz. Figyeljük csak meg, hogyan tartanak béklyóban a régi láncok.

Nem adok semmilyen tanácsot, felesleges. Mindenki érzi magában ezeket az erőket, a vágyat, a hiányt, vagy az elégedettséget. Meggyőződésem, hogy utóbbiból kevesebb van.
Egyetlen dolgot tehetünk: a saját gyerekeinkbe ne oltsuk bele a szexuális tabukat, ne szégyelljék, ne utálják saját testüket, vágyaikat. De ez is reménytelen, hiszen aki maga szégyelli, utálja, elfojtja, letagadja saját vágyait, hogyan taníthatná meg másnak, hogyan NE CSINÁLJA ezt?

Nos, ez az írás konklúzió nélküli.
Ha nem lesz este szél, gyújtsunk tüzet, kisebbet, nagyobbat.
Örüljünk a szélnek amúgy, és szeressük a napot – amíg még nem lesznek gyilkosak a sugarai –, a tiszta eget, a gyönyörű zöldet, a csodás akác-, és bodza mézillatú levegőt. A madarakat, akik egy kicsit sem zavartatják magukat, éjjel-nappal világgá kiáltják szerelmüket, szerelmeskednek, és nevelik e mágiából született utódaikat.

A Természet nem szemérmes, nincsenek tabui, folyton keresi a szeretetet, a szerelmet, ha annak itt van az ideje, és pusztít, ha annak van itt az ideje.

A szeretetet, szerelmet meg lehet élni egyedül is. A szeretet és a szerelem egy belül megszülető ERŐ, ami kiárad, ha engedjük. Gyakran van tárgya, és gyakran nincs. Talán megpróbálhatnánk megengedni, hogy megszülessen, és kiengedhetnénk.

Mert az ember, aki szeretetben él, ebben az óvó-védő, támogató, tiszta energiában, be is tudja vonzani azt. És nem feltétlenül az önszeretetről beszélek, mert ezt sem lehet erőltetni.
Tudod érezni magadban a szeretetet, szerelmet anélkül, hogy tárgya lenne?