A fájdalom szembesít bennünket azzal, amit magunk ellen tettünk
Vannak esetek, amikor a sötétben botorkálunk, és azon tűnődünk: „Hol van már az út végén a fény? Mit kell tennem, hogy megtaláljam?”
Ez azon időszakok egyike, amikor úgy érezzük, hogy sok mindenen mentünk keresztül, számtalan életpróbán, sorskihíváson túl vagyunk, próbálkoztunk, de most összezavarodtunk és elveszettnek érezzük magunkat.
Ennek az „ismeretlen erdőnek” a mélyén szembetalálkozunk a „lélek sötét éjszakájával”. Ez az a pillanat, amikor minden barátság és kényelmesnek, menedéknek hitt komfortzóna értelmét veszti, amikor a múlt elmállik, lebomlik, a jövő még ismeretlen, és egyedül maradunk vágyaink (vágyódásaink) pókhálójában hiányainkkal mélyen átrezegtetve azt.
Amikor szenvedünk, gyakran azt gondoljuk, hogy millió mérföldre kerültünk Istentől. Azt gondoljuk, hogy Isten elhagyott minket. És mégis, ez a fájdalom szembesít bennünket azzal, akik vagyunk (és azzal, mit tettünk magunkkal; és mit értünk el eddig -jelenlegi inkarnációnkban- a spirituális fejlődésünk során).
Átvészelhetjük ezt az időszakot, ha felismerjük, hogy fájdalmunknak (bármilyen fájdalmas is) van egy célja (ez ébredéshez vezet). Ha keressük a benne rejlő jelentést, látni fogjuk, hogy fájdalmunk ébredésre hívó hanggá válhat, úttá, amely közelebb visz, és nem eltávolít isteni természetünktől.
A fényhez vezető út mindig a sötétségen keresztül vezet.
Eltévedtünk, és úgy érezzük, hogy nincs remény számunkra, az egyetlen dolog, ami vezérelhet bennünket, az a hitünk.
Minden gondolat a kétség megnyilvánulása mindaddig, amíg a hit nem feltétel nélküli. Néha minden pontosan az, aminek látszik; de minden pontosan az, aminek hisszük. A hit néha megtanulandó leckékké változtatja hibáinkat és azok fájdalmas következményeit.
Minden attól függ, hogyan használjuk fel tapasztalatainkat. Ez az oka annak, hogy a traumatikus események egyes embereket megtörnek, másokat pedig átalakítanak. Amikor ok nélkül becsapjuk a hit és a remény ajtaját, Isten még ácsorog egy kicsit előtte. Ez a legnagyobb szeretet, amit átélhetünk.
Sokszor ahelyett, hogy jelen lennénk abban (és örülnénk annak), ami van, döntéseink, manipulációink, elutasításaink, követeléseink és panaszaink révén megpróbáljuk saját feltételeinket és programjainkat ráerőltetni az életre (másokra), és ettől szenvedünk. A legjobb, ha hagyjuk, hogy minden körülmény és kapcsolódás, minden sors által felkínált feltételrendszer olyan legyen, amilyen, és fogadjuk el benne a helyünket.
Az élet olyan, amilyen, pontosan olyan, amilyennek lennie kell számodra ebben a pillanatban. Ez minden. Bármi is vagy, ez a te életed. És ha pontosan úgy fogadod, ahogy van, akkor minden úgy fog történni, ahogyan meg kellett történnie, anélkül, hogy irányítanod, megváltoztatnod vagy befolyásolnod kellene. Minden pillanatot pontosan úgy fogsz tudni elfogadni és megélni, ahogy van.
Ezt jelenti felébredni és hitben élni. Ébredésünk bármikor megtörténhet.
Ehhez a látszatgenerálás eszközeinek lássuk (és úgy is bánjunk velük) ego-maszkjainkat, önvalónktól eltávolítani akaró szerepeinket, és lélekcélunknak megfelelően folytassuk utunkat isteni lényekként, elmerülve az élet csodájában.
Késmárki László:A lélek kulcsa A sorsalakítás nagy könyve Ankh Kiadó 2025.
