Mindannyian tudjuk, hogy vannak rettenetesen kiakasztó emberek.
Ők nem egyszerűen fárasztóak, hanem konkrétan zabálják a teret, az időt, a figyelmet, az idegrendszert. Mindeközben meg vannak győződve róla, mélyen, hogy végtelenül intellektuálisak, rendkívül okosak, rendkívül fontos jelenségek a világban, vérkomolyan veszik magukat, miközben egyszerűen csak birtokolni akarnak teret, a másik embert, a levegőt, a világot, azaz elárasztanak magukkal mindent.
Kár ezt is átspirizni, hogy elfogadás, meg ő ilyen, meg szeretet, meg hasonló bullshitek.
Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy mindannyian mások vagyunk (és tényleg, még az ikrek is, pedig sokszor csak egy-két perc eltérés van a horoszkópjukban, mégis, gyakorta teljesen más és más szintjét élik meg ugyanazoknak az energiáknak), pláne nem kell mindenkire ráerőltetni a cukijelmezt.
Mert bizony vannak olyanok, akik úgy tolják magukat a térben, úgy tele van velük az ember, mint amikor hirtelen túl sok ételt, vagy italt töm magába, és úgy érzi szétpukkad. Ezek az alakok észrevétlenül másznak be az ember pórusain, testnyílásain beszivárognak, és valóban úgy érezzük, szétpukkadunk tőlük.
Ilyenkor nem csak simán elfáradsz a jelenlétükben, hanem konkrétan szétverve érzed magad. A köznyelvben energiavámpírnak hívják ezeket a lényeket, de én inkább úgy érzékelem, hogy a saját sok, erős, nehéz energiájukat pakolják rám, ami alatt összeroskadok fizikailag, és mentálisan, szellemileg, idegrendszerileg is.
Sokszor voltak régen ilyen vendégeim, volt, akinél rejtetten volt jelen, én adtam teret neki, ugye a Halacska jó szívem: add, engedd, én elbírom, te csak mondd, vidd, adom, toljad, hogy neked jobb, szebb, könnyebb legyen… (Öntisztelet hiányának hívják.)
Nem csak vendégeim, valahogy vonzottam azt a típust, aki maga nem bírja el a benne lévő hatalmas nyomást, feszültséget, muszáj folyvást ventilálni, hogy ő ne őrüljön bele, és én erre jó alany voltam. Ma már nem.
Nagyon-nagyon nehéz ennek a típusnak nemet mondani, mert a finom jelzéseket nem veszi, a testbeszédre vak. Magától soha, de soha nem venné észre, hogy rémisztően kiakasztó és mekkora terhet rak másokra. Ő szabaduljon meg a belső nyomásától, az a lényeg, és akkor elvan egy darabig. Személyfüggő, 1-2 nap, vagy akár 1-2 hét is, többet ez az alkat nem bír el.
Ilyen esetekben nem valódi kapcsolódás történik, hanem egy folyamatos helyezkedés: minél több helyet elfoglalni, szóáradattal, hangerővel, és -frekvenciával, testi jelenléttel. Dominancia, énközpontúság jellemzi ezt a típust.
Nagyon jellegzetes jel még, hogy nem hallgat végig. Belevág a másik szavába, rábeszél, átbeszél rajta, nem hagy mondatot befejezni, mert valójában egy kicsit sem kíváncsi a másikra, vagy soha, vagy csak tanult udvariasságból kérdezi meg hogy van.
A saját belső nyomását akarja kiengedni a térbe. Beszélgetésről ilyenkor szó sincs, hallgatóság kell, aki előtt szétterítheti magát a szavaival.
Figyelemről ilyenkor szó sincs, kell valaki, akivel szemben helyet foglalhat. A másik ember szavai ilyenkor csak akadályok, amelyeket át kell lépni, hogy újra ő beszélhessen.
Jellemző, hogy amikor a másik elkezdene beszélni, és kimond egy szót, amely számára fontos valamiért, azonnal rácsatlakozik, és ő fűzi tovább.
Hogy milyen gyermekkor van mögötte, miért ilyen felnőttként is, az más tészta, nem mennék bele, nyilván megvan ennek is az oka, de mégis úgy vélem, hogy nem húzhatjuk folyton pjazsként magunk elé a szar gyerekkorunkat.
Mert az azt jelenti, még mindig nem sikerült felnőni. Mert itt bejátszik az érzéketlenség, ami ha magunkat intelligensnek, érzőnek tartjuk, sőt mi több, spirituális szemléletű embernek, ez az attitűd főbenjáró bűn.
Az, hogy nem veszem észre, hogy sok vagyok, hogy agyonnyomom a másikat, az baj.
Még akkor sem veszem észre, mikor a másik hallgatással, vagy lázadással reagál, sőt erre még én sértődöm meg, az pláne egy gyermeki attitűd. És ezt kora alapján felnőtt embernél nem kell elnézni.
Régen sok energiámba telt, míg ezt a típust le tudtam hűteni, de olyan is volt, amikor egyszerűen ignoráltam önvédelemből. Ez a karakter nem veszi észre, hogy lejárt a megbeszélt, vagy rászánt idő, nem érzékeli, hogy mikor kellene felállni, abbahagyni, nem tiszteli a másik terét, idejét, határait semmilyen módon.
Nem attól intelligens valaki, hogy sokat beszél, mert a túl sok beszéd mögött nem ritkán inkább a valódi mélység hiányzik: szóval tömi ki az ürességet. Ennek a továbbfejlesztett változata, az a nagyon kellemetlen elegy, amikor valaki hangos, (látszólag) magabiztos és közben teljesen vak önmagára.
Ennél a karakternél fontos keményebb határokat szabni, erősebb keretet tartani a kapcsolatban, legyen az bármilyen jellegű is. Minél inkább finomkodunk velük, annál erősebb meghívást kínálunk a további terpeszkedésre.
Ezt most csak azért mondtam el, mert egyre jobban terjed ez a kórság, mint egy vírus. És nincs ellene ojtás. Azért mert ezt látjuk a közösségi terekben az influenszerektől, még nem biztos, hogy ez normális. Sőt. Nem az.
Ha észleljük magunkon ezeket a jeleket, csak öngyógyítás van. Önfigyelem. Önfegyelem.
Tapasztalom a legkétségbeesettebb emberek egy részénél, hogy amikor segítségre vágynak, az valójában olyan, mint amikor a mesében a farkas a kismalac háza előtt könyörög, hogy a hideg elől csak a lábát had tegye be a háza ajtaján. És a kismalac minél jobb szándékú, minél többet beenged a farkasból, az annál nagyobb eséllyel fogja felfalni.
Ne légy kismalac.
De farkas se.
szerző: Vadász Mária Magdolna
e-mail: csontasszony67@gmail.com
Facebook: CsontAsszony
honlap: www.fenyem.net
0 hozzászólás