Az önismeret számomra nem egy választott út volt, hanem egy kényszerű fordulópont.
Nem azért indultam el rajta, mert kerestem, hanem mert már nem tudtam tovább ugyanúgy élni. A gyermekkori élmények, a családi konfliktusok és a kimondatlan érzelmek olyan mintákat hoztak létre bennem, amelyek újra és újra ugyanazokat a helyzeteket teremtették meg az életemben. Sokáig nem értettem, miért történik ez velem. A külvilágot hibáztattam, az embereket, a körülményeket – miközben észre sem vettem, hogy ugyanazokat a működéseket ismétlem.
Az önismeret első lépése számomra a felismerés volt: nem a világ ismétli önmagát, hanem én.
Ez a felismerés nem volt könnyű. Nem hozott azonnali megkönnyebbülést, inkább felelősséget. Rá kellett néznem arra, hogyan működöm kapcsolatokban, hogyan reagálok konfliktusokra, hogyan beszélek magamhoz.
Szembesültem azzal, hogy az áldozatszerep biztonságos, mert felment a döntés alól – de közben fogva tart.
Ahogy egyre mélyebbre mentem, megértettem, hogy az érzelmeim nem ellenségek. A bennem lévő szorongás, félelem, harag mind jelzések voltak. Olyan részeim szóltak, amelyeket korábban elnyomtam. Amikor végre nem elkerülni akartam őket, hanem megérteni, elkezdett átalakulni a belső világom. Már nem reagáltam automatikusan. Megjelent egy tér a reakció és a válasz között.
Ezen a ponton kezdtem el hallani a belső hangomat. Nem hangos volt, nem sürgető – inkább csendes és biztos. Nem mondta meg, mit tegyek, de éreztem, merre van az igaz irány. Ez a kapcsolat a belső vezetőmmel fokozatosan erősödött. Minél inkább figyeltem rá, annál tisztábban vált el bennem a félelem hangja és a lelkem hangja.
Az önismereti út során megértettem azt is, hogy a múlt nem megváltoztatható, de a hozzá való viszony igen. A megbocsátás nem azt jelentette, hogy felmentem másokat, hanem azt, hogy felszabadítom magam. Elengedtem a történeteket, amelyekhez ragaszkodtam, és amelyek meghatározták az identitásomat.
A legnagyobb tanítás az volt, hogy a változás nem kívül történik. Nem akkor, amikor mások másképp viselkednek, hanem amikor én kezdek el másképp reagálni. Az önismeret nem egy állapot, amit elérünk, hanem egy folyamatos jelenlét. Egy döntés újra és újra.
Ma már látom, hogy minden nehézség, minden ismétlődés egy meghívás volt. Nem büntetés, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy tudatosabbá váljak, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz, és hogy végre ne a múlt mintái irányítsák az életemet.
Az önismeret számomra nem más, mint emlékezés arra, ki vagyok a félelmeken túl. És ez az emlékezés az, ami valódi szabadságot ad.
Ha érdekel mélyebben is ez a téma, jelentkezz a Csillagidő Klubba!
Szeretettel,
Murányi Tímea
a Csillaglány Akadémia alapítója
