Van a magyar léleknek egy makacs, néha kifejezetten önsorsrontó reflexe: a büszkeség.

Nem az a tiszta, csendes tartás, ami a valódi értékekből nő ki, hanem az a görcsös változat, amelyik rátartin bizonygat. Mintha csak az lehetne drága, ami magyar; mintha más népek életében nem volna kincs; mintha a magyar nyelvnek muszáj lenne a világ közepének lennie, különben összeomlik valami belül. Lehet ezt magyarázni történelemmel, sérülékenységgel, önvédelemmel, agyonmisztifikált küldetéstudattal, de attól ez a keret még szűk. S ami szűk, az nem lát, csak néz, üresen.

Az Antromedicartra járva ezt a szűkösségemet nem elméletben tapasztaltam meg, hanem egészen konkrétan. Az előadások német nyelven folytak, és ott helyben ment a szimultán fordítás. A fordítás segített érteni, de közben azt is megmutatta, mi az, amit nem lehet igazán átmenteni.

A gondolat mozgását, a mondat csontozatát, azt a sajátos irányt, ahogyan a nyelv gondolkodik. Már akkor megfogalmazódott bennem valami, ami később sem engedett. Steinert németül kell olvasnom, tanulnom. Nem a magyart akartam lecserélni, nem kultúrát akartam váltani, hanem az eredeti tapasztalathoz akartam közelebb kerülni, ahhoz, amit csak úgy lehet megélni, ahogy megszületett.

Aztán teltek az évek. Nem ez volt az első nagy elhatározás az életemben, és nem is úgy történt, hogy egyik napról a másikra diadalmasan na, akkor mostantól így és így élek, hanem inkább úgy, ahogyan a sors szokta, lassan átrendezte körülöttem a terepet, és persze engem is.

Egyszer csak rádöbbentem, hogy ez a vágyam máshova szólít. Mindaz, amit addig éltem és tapasztaltam, már nem ott folytatódik, ahol elkezdődött, nem a szülőhelyemen. Amikor a történet nem ugyanazon a színpadon megy tovább, a fény is máshogy esik mindenre. A régi jelentések átíródnak, a régi félelmek is más hangon beszélnek.

Ebben az új fényben történt meg az a beszélgetés is egy francia antropozófussal, amelyik egyszerre lett fordulópont és tükör. Elmondta, hogy írt egy könyvet arról, hogy hogyan tanult meg németül Steiner művei alapján.

Ez a mondat nem információ volt, hanem megérkezés. Az a fajta, amikor az ember érzi, hogy ez hívott évekkel ezelőtt már. A következő pillanatban a könyv már nálam volt, és azóta is dolgozom vele, néha úgy, mintha vért izzadnék, mert ez a háromszáz oldal nem kedveskedik, hanem engem követel, belőlem kér egy részt.

Ez nem egy szokványos nyelvtanulás. Nem az, hogy szavakat gyűjtök, szótárazok folyamatosan, majd ezeket szépen visszaadom. Inkább az, hogy a német nyelv kezd el tanítani arra, mégis hogyan lehet németül gondolkodni, hogyan jut el a mondat egyik pontból a másikba, hogyan szerveződik a jelentés, hol van a hangsúly, hol van az ív. Nem beszédtechnika ez, hanem belső mozgás, ízlelés. Hirtelen azt érzem, hogy a ‘mumus’ mögött szerkezet van, logika, gerinc, valami olyasmi, ami eddig fenyegetett, de most talán fogja a kezem és lassan vezetni kezd.

Tudom jól, hogy ez nem egy gyors történet. Valószínűleg hosszú évek kellenek hozzá, hogy ne csak használjam a nyelvet, hanem tényleg meg is éljem, ahogy szükséges. Eközben viszont van bennem egy mélyebb sejtés is, hogy a nyelv nem puszta eszköz, hanem kapcsolat, az, amivel egy másik nép lelki-szellemi terébe kapcsolódok be, és ezzel egy másik arkangyali minőség felé nyílik meg az ajtó. Ez egyszerre félelmetes és csodálatos. A miértek talán nem is most érkeznek meg; lehet, hogy majd csak később, amikor már nem kérdezni akarok, hanem hordozni az életem alkonyán.

Ahogy az egészet figyelem, azt látom, az életem egyszerre épül apró, szinte láthatatlan lépésekből, és néha hirtelen, radikális fordulatokból. Van, amikor semmi sem látványos, csak valahogy irtó lassan, kimérten történik a munka. S van az, amikor egyik pillanatról a másikra minden a feje tetejére áll. Ilyenkor olyan, mintha a földi szálak szövését valami nálam nagyobb rend intézné, és nekem ebben nem az a dolgom, hogy mindent előre lássak, hanem hogy jelen legyek, hogy ott legyek a saját helyemen.

Végül pedig mindig ugyanoda jutok, hogy igazából nem kell hozzá semmi különös, csak én. A döntésem, a gondolatom, az emlékem a napomról, amit este a Rückschauban meg tudok emelni. No és természetesen a kitartás, igen, a kitartás. Az a mindennapi, kicsit sem naivan romantikus erő, ami nem villámlik, hanem tart. Teret tart nekem és a sorsomnak. A saját tapasztalatom szerint a nagy, sorsfordító lélegzetvételeim előtt hosszú érési idő van, akár kilenc-tíz év is, mire az a belső anyag megérik, amikor az ember nemcsak akarja, hanem el is bírja a sorsát. Ez egyszerre tanít türelemre és ad reményt, hogy itt vagyok, magamat alkotom napról-napra.

Talán ezért tudok mások felé is csak egyetlen dolgot igazán őszintén mondani, vegyétek kézbe a saját életeteket.

Induljatok el minél hamarabb, minél erősebben, minél kitartóbban. Muszáj, de nem ám külső kényszerből, hanem azért mert emberként itt élni csodás. Egészen elképesztő látni, ahogy a tervek és álmok színekkel, formákkal valósággá válnak. Ahogy valami, ami korábban csak belső kép volt, egyszer csak megjelenik a világodban.

Ha van benned egy vágy, egy álom, amit lehet nem tudsz hová tenni, mert mindennek is ellentmond, de mégis újra és újra visszajön, ne nyomd el! Ne szégyelld! Ne magyarázd szét túl korán! Ragadd meg, és ne engedd el, mert az a jövődből kacsint vissza rád.

Neked pedig csupán annyi a dolgod, hogy kitartóan egy irányba tartod a tekinteted, és megtanulod felismerni az alkalmakat, amikor közelebb kerülhetsz hozzá, aztán még egy alkalmat, aztán még egyet, egészen addig amíg egyszer már nem közelítesz, hanem éled az egykori gondolatod, álmod.

Szóval igen, előre…éberen, ne tartson vissza semmi, semmilyen korlát, szűkössèg, mert teljes és boldog életre született mindenki.

Ilyés Alexandra terapeuta

Honlap:

Alexandra Ilyes Holistic Life Guide

Alexandra Ilyes Holistic Life Guide

email:

antrotrener@gmail.com