A fejlődés veszteségekkel jár?

Írta: Sóvári Melinda

Hosszú utat kell bejárni ahhoz, hogy tapasztalatokat szerezzünk a fejlődésünkről…
és itt most nem a hétköznapi fejlődésre gondolok természetesen.

Először is fontos tisztázni, hogy honnan is tudjuk, hogy fejlődtünk?

Sajnos ennek egyik hangsúlyos velejárója pont a veszteségek elszenvedése.

De nézzük csak közelebbről.

Valódi veszteségekkel kell számolni a spirituális úton járóknak?

Az egó számára minden bizonnyal igen. Az út végére azonban rájövünk, hogy csak olyasmit veszítettünk el, amit/akit muszáj volt elveszítenünk a fejlődésünk érdekében.

Valahonnan indulunk mindannyian. Valamilyenek voltunk 10-20-30 éve. Akkor és ott voltak emberi kapcsolataink. Nekem is, számtalan emberi kapcsolódásom volt. Azoknak a kapcsolatoknak a nagy része azonban megszakadt. Akarva, vagy akaratlanul.


Egy ideig hasonló új kapcsolatokra teszünk szert, azután egyszer csak elkezdenek megváltozni azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerülünk. (Ilyenkor jövünk rá természetesen, hogy mi magunk változtunk meg.)

Ezzel nincs is semmi baj. A baj ott kezdődik, ha a régről megmaradt kapcsolatokban a partner a régi énünket szeretné visszakapni, és megtesz mindent, annak érdekében, hogy megállítsa a változást.


Miért teszi ezt? Nyilván nem akar rosszat nekünk.

Nagy valószínűséggel nem tudott velünk haladni, vagy egyszerűen nem is akart változni, változtatni az életén, vagy félelemmel töltheti el a változás. Valójában nem minket akar akadályozni, hanem az állandóságot akarja fenntartani, talán a félelmei miatt.

De mit lehet tenni ilyenkor? Érzelmileg lehet, hogy kötődünk, de hitrendszereinkben már nem tudunk, és nem is akarunk azonosulni ezzel a személlyel.

Óhatatlan, hogy az útjaink elválásával egyszerűen képtelenek leszünk velük kapcsolódni, mert fizikailag kivitelezhetetlen lesz. Már nem tudunk azokon a helyeken jó érzéssel tartózkodni, ahol eddig találkoztunk, már nem tudunk jó érzéssel részt venni azokon a programokon, amiken eddig, már nem tudunk olyan dolgokról beszélgetni jó érzéssel velük, amikről eddig.


Akkor tudna ez teljesülni, ha a fejlődésből fakadó személyiségünket meghazudtolva, elfojtva, elnyomva belekényszerítenénk magunkat olyan helyzetekbe, amikben régen talán jól éreztük magunkat, de ma már egyáltalán nem. (Lehet ez egy triviális ok, pl. gyermekünk született, a barátnőnknek viszont nem, és már egészen más foglalkoztat bennünket, mint őt, és nem lesz közös témánk. Hiszen az anyaság is fejlődés, talán az egyik legfontosabb!).


Vagyis ahhoz, hogy fenntartsuk valakivel a kapcsolódást, meg kellene magunkat hamisítani, és erőn felül erőfeszítéseket tenni, mást mutatni mint a valóság. Elhitetni, hogy még mindig azok vagyunk, akik régen. (Sokszor kiderül, hogy ha nem teszünk energiát bele ezekbe a kapcsolódásokba, nagyon rövid időn belül megszűnnek, sőt az is előfordulhat, hogy a fejünkhöz vágják, igazából sosem voltunk normálisak. Ami persze nem igaz, csak valahogy tudtunkra kell adni, hogy nem fogunk hiányozni.

(Dehogynem )


Mosolyogni akkor is, amikor már nem értünk egyet. Bólogatni akkor is, amikor teljesen mást gondolunk.

Ugye ez lehetetlen hosszú távon. Ideig-óráig lehet, hogy működhet, de a másik ember is érezni fogja, hogy nincs már meg az azonosulás.


Sajnos nagyon sok esetben évtizedekig nem tűnik fel számtalan kapcsolatunkban, hogy valójában semmi más nem köt már valakihez, csak az érzelmi megszokás, vagy ragaszkodás, és ha felvállaljuk a változást, azt akivé nagyon kemény önismeret által váltunk, az az énünk a másik számára idegen, és riasztó. Kezdjük ezekben a kapcsolatokban „hülyének” érezni magunkat, persze nem nyíltan kimondva, csak burkoltan. Egy-egy kinevetés, egy arc-rándulás, egy kényszeredett bólogatás, és mindent érzünk. Már kerülünk témákat, már nem beszélünk nyíltan. Minden felületessé válik, és egyszer csak elillan az éterben.

Azt kezdjük érezni, ezer éves ismerőseink mosolya mögött, hogy „ezzel meg mi történt?” Elindulhat a folyamatos megkérdőjelzés is, kétségbe vonás, és a véget nem érő vita-beszélgetések, melyekben meg akarnak győzni, hogy mennyire hülyék lettünk. Az volt jó, mikor buliztunk, élveztük az életet, és éltünk bele bután a mindennapokba.

Talán az volt a jó, amikor kihasználhattak minket.


„Minek ez a sok gondolkodás?”

„Miért keresed folyton mindenben az összefüggéseket?”

„Mit kell ennyit lelkizni?”

Biztosan te is hallottad számtalanszor ezeket a mondatokat.

(Ha gondolkodsz már nem lehet manipulálni, és kihasználni, ezért jobb lenne, ha nem gondolkodnál ).


Lehetetlen lesz folytatni az evezést ugyanabban a hajóban sajnos. Nem tudunk egyszerre összehangoltan evezni. A csónak össze-vissza imbolyog, összeakadnak az evezők, végül pedig felborulunk.

Miért? Mert ma már megköveteljük a kölcsönös tiszteletet, a megbecsülést, és nem tudjuk tolerálni a hazudozást, vagy alantas erkölcsi normákat. Nem tudunk jópofát vágni az együttérzés, vagy az alapvető emberi értékek hiányához. A gonoszság, az önzés, a mismásolás, nem szerepel a kellemes időtöltéseink között. Nem tudunk kapcsolódni az ártó szándékokkal.


Így bármennyire is fájdalmas és nehéz ezt kimondani, de aki fejlődik, az nagyon-nagyon sok emberi kapcsolatot fog elveszíteni az évek során. Ezzel természetesen belátva azt, hogy ahonnan elindultunk mi magunk is, az egy alacsony szint volt. Amit nem kell elkendőzni, vagy szégyellni, csak belátni, hogy bizony szükséges volt szintet lépni, tanulni, és dolgozni magunkon.

Kimondhatjuk tehát, hogy komoly önismereti munka, és az ezzel járó változás során valódi veszteségeket kell elszenvednünk, és bármennyire is fáj, bizonyos kapcsolatok (a nagy része) el fognak tűnni az életünkből.

Ami viszont jó hír, hogy új kapcsolatokra is szert fogunk tenni utunk során, és nagy valószínűséggel ezek sokkal értékesebbek lesznek a korábbiaknál, még ha szám szerint talán jóval kevesebben is lesznek.


Aki sokat tanul és változik élete során, annak biztosan eljön élete során az a nap, melyben megjelenik az a fájdalmas félelmi gondolat, hogy

„magamra maradtam”,

„kirekesztett lettem”,

„kirekesztettem magam”,

„egyedül vagyok”

„különc vagyok” stb.


Szerencsés az, aki pl. a párjával meg tudja osztani a fejlődését, és egyben ez a legfontosabb is. Én néha azt érzem, hogy ennyi bőven elég is, hogy a férjemmel egyformán gondolkodunk. Hihetetlen erőt, és magabiztosságot ad.

De nem mindenki találta meg a párját. (MÉG!!!)

Sokszor felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire egyedül vagyok a gondolataimmal, lehet, hogy nem is járok jó úton?

Dehogynem!

Az útkeresők tábora még mindig sokkal kisebb, mint azoké, akik sodródnak. Mivel én nagyon sok fejlődő lélekkel találkozom, egy időben azt hittem, hogy ébred a világ, mindenki fejlődik. Aztán beláttam, hogy én vonzom ezeket az embereket, de a nagy tömeg még nem tart itt.

Tehát, ha magányosnak érzed magad a gondolataidban, az jó jel! Már csak meg kell találni a hozzád hasonló gondolkodású embereket. Meg fognak érkezni, csak kell egy kis idő.


De a téged meg nem értők tábora jóval nagyobb lesz. A helyzet az, hogy nincs ezzel semmi gond, egyszerűen velük nincs dolgod.


Akik pedig közel álltak hozzád, de megjelent az értetlenség, az azonosulás hiánya, az óhatatlanul az elváláshoz vezet majd velük is. Hiába a hosszú évtizedes barátság, vagy a rokoni kapcsolatok.

Ha biztos vagy benne, hogy jó úton jársz, és valaki ezt folyamatosan akadályozza, attól el kell sajnos búcsúzni. Igen, ez egyfajta veszteség, ami fájdalmas lehet.


Higgyétek el, nagyon sok ilyen volt, van az életemben. Szerettem volna, ha velem haladnak, ha továbbra is fenn lehetett volna tartani kapcsolódásokat, de nem lehet, mert újra és újra visszazuhanunk általuk ugyanabba a kezdő pontba, amiről biztosan tudjuk, hogy meghaladtuk, és már nem szeretnénk visszatérni.


A fejlődésnek tehát ára van, de akiket elhagyunk az úton, nekik is sokkal jobb lesz, mert nem kell szembesülniük olyan dolgokkal, amikre még nem állnak készen, amit még nem tudnak befogadni.


Mindenki a maga tempójában halad, és ők is fognak fejlődni, csak nem itt, és nem most. Egy darabig tehát együtt megyünk, azután elválnak útjaink. Szeretettel, de sokak kezét el kell engedjük. Ettől még gondolhatunk rájuk jó érzéssel, boldogságot kívánva nekik.


Bátran haladjunk előre, mert valójában sosem vagyunk egyedül.

Egy valaki mindig velünk van. Mindig.

Tudjátok ki Ő. Ő mutatja az utat, csak Őt kell követni. Mindegy mi történik útközben. Ő fogja a kezünket, mindig is fogta, és sosem engedi el.

Talán lesznek olyanok is, akikkel egyszer majd még találkozunk, de ha nem, az sem baj. A legfontosabb hitelesnek és őszintének lenni, és felvállalni azt akik vagyunk, ahogy gondolkodunk, még akkor is, ha épp most ezzel egyedül vagyunk.


Áldás kísérjen utunkon

Szeretettel

S M