Nincs ” normális” párkapcsolat

Írta: Vadász Mária Magdolna

Amikor azt mondom a vendégeimnek, akiknek párkapcsolati mizériáik vannak, hogy minden kapcsolat valójában traumakötésen alapszik, van, hogy megáll a levegővételben.

Van, hogy bólogat, de nem tudom érti-e valójában, és van, hogy megviláglik: basszus, tényleg…

A párkapcsolat tudja a legmélyebb fájdalmainkat okozni. Sőt továbbmegyek, az a jó párkapcsolat, ahol a legmélyebb fájdalmaink előjönnek a másik hatására (ezt amúgy keressük is, csak ezt belátni felér egy harakirivel, azt meg ugye nem akarjuk, inkább elhitetjük magunkkal, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk a párválasztásban).

Mert ott mutatkozik meg mit temettünk el, mivel nem akarunk szembesülni, mit piszkál fel nap, mint nap a másik bennünk. A legtöbb vendégem nem érti a párkapcsolatát, nem érti a másik viselkedését – pedig csak önmagunkba kell nézni, hogy miért fáj ez nekem ENNYIRE, mit nyomok el magamban évek, évtizedek óta, amit ő nap, mint nap felpiszkál. Mi dühít benne a leginkább, és miért, pl. mert nem veszi ki a részét PONT úgy a gyereknevelésből, ahogy én?

Vajon mennyire nem vette ki az én anyám/apám a gyereknevelésből a részét, hol voltam én magam elhanyagolva… miért idegesít annyira a gyermetegsége, hol és mikor tapasztaltam meg gyerekkoromban, fiatalként, hogy nekem kellett felnőtti módon viselkednem otthon… és a többi, és a többi.

DE!!!
És ebben utaltam a nemrégiben a Facebookos CsontAsszony oldalamon egy írásomban is (mérgező kapcsolatok – nézz önmagadba), hogy nézzük már meg, mi milyen nyomógombokat nyomogatunk mi a másikon…

És ezért mondom én mindig: NINCS „NORMÁLIS” PÁRKAPCSOLAT, olyan van, amelyik tűpontosan megmutatja, hol van még dolgod magaddal.

Ami egyébként lehet, hogy minden foglalkozás ellenére SOHA nem fog begyógyulni, soha nem lesz rá elfogadható megoldás, csak olyan, ami gyökeresen felfordítja az egész életedet, és az önmagadról szépen lassan, komoly munkával összeállított és amúgy általában teljesen fals hitrendszeredet.

Ezt pedig nem vállaljuk be. Úgy akarunk változást, hogy ne kelljen változtatni. Legalábbis tevőlegesen ne, a dolgok változzanak maguktól, vagy a másiktól, és én meg hagyom magam. Amúgy, ha így történne SE hagynád magad…

Hiszen… amíg nem vagy hajlandó meglátni mi van a nyomógombok mögött, és azt megismerni, megérteni, átstruktúrálni, addig a Sors, az Élet, a Teremtő Akarat, az isten és az istennők mind sorban pontosan azokat a helyzeteket, embereket, viszonylatokat fogják eléd tenni, amivel dolgod van.

Na jó. Nem ők. Te magad vonzod be őket. Akkor is, ha ez spiri bullshitnak tűnik, meg már agyon van beszélve – még mindig nem eléggé, mert ha eljutna a megértés szintjére végre, nem kérdeznék meg tőlem újra, és újra: „ok, de mit csináljak?!”