Az élet a születés és a halál két végpontja között zajlik. Az asztrológiában nincsenek véletlenek. Mindennek és mindenkinek meg van a helye a világban már a születés előtt is.
De vajon van e életünk a halál előtt? Mi a felelősségünk , hogy a halálunk előtt még alakítani tudjuk kedvünkre az életünket? Vagy csak megtörténik, aminek meg kell történnie.
Amennyiben igaz az, hogy a születés előtt mi döntjük el hova születünk és mikor, vajon azt életünk folyamán mondhatjuk, hogy mi határozzuk meg milyen folyóban haladunk? Mennyire tudjuk befolyásolni, mi történjen? S hova haladunk? Hogyan végezzük az életünket.
Sokan úgy élnek, hogy nem gondolnak a halálra. Vajon ez igaz?
Irvin D. Yalom /1931- /Stanford Egyetem pszichiátria professzor elmélete szerint a halál – ha nem is tudatosan, de meghatározza az életünket. Kicsit egyszerűsítve: sietünk- talán menekülünk a haláltól, túl lassúak vagyunk, halogatunk – szeretnénk elkerülni a halált.
A szorongások mögött mindig valamiféle halálfélelem áll – félelem a megsemmisüléstől, a bukástól, félelem a kockázattól.
Ezt a fajta halál szorongást csak úgy tudjuk enyhíteni, ha a családban lévő kapcsolatok számunkra biztonságosak. Ezért a legfontosabb a szeretteinkkel való kapcsolat ápolása.
A másik terület, ami bennünk a reményt tudja éltetni a jó életre és a bizonyossággal, hogy képes vagyok – a kockázat vállalás. Egy életet nem érdemes örökös félelemben élni, szorongással küzdeni.
Bátorság. Mint a népmesékben, ahol mindig a harmadik leány vagy a harmadik fiú az, aki bátorságával példát mutat, elkerüli ezáltal a megsemmisülést, sőt másoknak is segítségére van.
Az életet élni kell – mert csak az tud biztonságot adni, ha haladni tudunk a változásokkal. Merünk kockázatot vállalni, merünk mozdulni. A mesében is kővé válik, aki nem jó úton halad vagy elvarázslódnak, elvesztik a saját akaratukat.
Akkor jönni kell egy hősnek, aki kockáztat, bevállalja, hogy még az életét is elveszíti, de cselekszik, nem elégszik meg azzal ami van, a világ rendjét akarja helyreállitani és ehhez bátorságra van szükség. Megfigyelhetünk embereket, akik egész életüket egy munkahelyen töltik, ugyanazon a helyen élnek, követik ugyanazt az életmódot – szóval nem változtatnak, nem kockáztatnak – vagy nagyon nehezen lehet őket rávenni arra, hogy kimozduljanak ebből a számukra nagyon biztonságos életből.
Vajon melyik életre vágyunk, ahol semmi nem történik vagy ahol nagyon sok minden történik. Ez a két véglet, persze az emberek többsége valahol a kettő életstílus keverékében él. Azt kell elfogadnunk, hogy a világ változik és benne mi is. Ennek nem lehet ellentartani, az egy illúzió, ha nem mozdulok, akkor nem fog változni semmi. A vég akkor is eljön, ha én nem akarom.
MI A LEGFÉLELMETESEBB A HALÁLBAN?
Heidegger azt mondja a halál minden további lehetőség ellehetetlenülése. Félünk attól, hogy a halállal minden véglegessé válik. Nincs már lehetőségünk semmit befejezni, vagy elkezdeni, céljainkat elérni, egy kapcsolatot rendbe rakni.
Epikurosz azt mondja a halál végső semmissége, minket is semmissé tesz. Minden megkérdőjeleződik, ami számunka fontos volt . Az egész életünk, minden eltűnik a halálunkkal, nem marad utánunk semmi. S akkor az is felvetődik volt e értelme az életünknek így, hogy minden eltűnik, elfoszlik a halállal.
Epikurosz a halálról még más nagyon lényegeset mondott:
„Ahol én vagyok ott nincs halál, ahol a halál van ott én nem vagyok”
Az ÉN – megsemmisülésétől való félelem fejeződik ki ebben a mondatban.
Vagyis az azonosulás önmagunkkal már továbbá nem lehetséges. MEGSEMMISÜLÉS – ez a legfájdalmasabb az embereknek. A halálra gondolva, mintha kicsit elidegenednénk magunktól, s mintha kívülről tekintenénk önmagunkra- mint egy másikra – s így jelenik meg az a fájdalom, hogy megsemmisül mindaz, akik voltunk.
Epikurosz ezzel azt fejezte ki, hogy a haláltól való félelem értelmetlen, mert a halált soha nem tapasztaljuk meg amíg élünk, nincs jelen, amikor pedig bekövetkezik, már nem létezünk érzékelő alanyként.
Nietzsche szerint a félelem abból ered, felismerjük nem éltünk teljes életet.
Ilyenkor felmerül a megbánás, a bűntudat- mi az amit elmulasztottam és már soha nem lehet bepótolni. Mi az amit megbántam és bűntudat terhel, de már soha nem tudom jóvá tenni.
Ezek az érzések főleg a kapcsolatokat illetően merülnek fel. Van, aki a szüleivel szemben érez megbánást, van aki a gyerekével kapcsolatban. S ha nem léptünk időben, hogy valamit tisztázzunk, legyen lehetőségünk bocsánatot kérni, a megbánást a másik számára felmutatni, iszonyú érzésekkel távozhatunk – mert valami nem lett helyre rakva, nem lett lezárva.
Nietzsche javaslata : teremts magadnak olyan végzetet, amit szeretni tudsz. Vagyis el tudd engedni mindazt, ami történt, mindazt, aki voltál és aki lehettél volna.
Légy azzá, aki vagy – ne kelljen semmit megbánni, rakd helyre a dolgokat, mielőtt elmész.
Ami nem öl meg az megerősít – Nietzsche mondata azt üzeni nekünk, hogy küzdeni kell, ahhoz, hogy éljél!
Irvin D. Yalom terapeutaként azt fedezte fel, hogy az emberek cselekedetei mögött sokszor ez a halálfélelem húzódik meg. Úgy látja, hogy sokan szoronganak a haláltól, mert azt listázzák, mi az amit nem végeztek el életükben – és már nem is fognak.
Halálszorongás mindig a meg nem élt életről szól, amit sajnálunk, így a végén mivel már nem pótolható.
Különös szorongással tölt el bennünket, hogy szeretnénk nyomot hagyni. Valami maradjon utánunk – ez a vágyunk. Ne múljon el az életünk, úgy, mint egy füst – a semmibe. Még a halálunk előtti időben is az foglalkoztat bennünket, mi az ami utánunk marad? Vagyis valójában , mi marad meg belőlem. Ez a kérdés nem hagy nyugton elmenni.
Rákbetegek esetében ez a halál szorongás szinte állandóvá válik. Mérlegelés vajon túlélem, vajon még hány napom van hátra. Gyógyult betegek esetében is felfokozódik egy állandó szorongás az elmúlással kapcsolatosan.
A rákbetegség előhív egy úgynevezett ontológiai állapotot – amikor minden alapkérdés felmerül: milyen ember vagyok, mit hagyok magam után, mit szeretnék még. Divatos összeállítani egy bakancslistát – sokan látták azt a filmet , ami erről szól. Megejtően ábrázolja a halálba készülők érzéseit, érzelmeit, vágyait.
Yalom doktor egyik könyvében /Szemben a nappal/ leírta a saját szorongását is a haláltól. Nagyon furcsa és különleges módját választotta a saját szorongásának a kezelésére. Egy kliense kérését teljesített, aki halálán volt és már aludni sem tudott a félelemtől. Megkérte feküdjön mellé és Yalom ezt teljesítette. Befeküdt egy haldokló ágyába. Azt írja , elégedetten kelt fel ebből az ágyból. Felért egy újjászületéssel, a félelme elmúlt.
A haldoklók számára a legfontosabb, hogy ne hagyjuk magukra őket.
Sajnos szomorú tapasztalat, hogy a legtöbb rákbeteget magára hagyják a barátok és rokonok is. Messzire elkerülik őket– félnek kimondani az igazságot. Félnek, ők maguk is a halálnak még a gondolatától is. Nem tudnak viszonyulni, a saját haláluktól való félelem jelenlétében. Nem arról szól ez a távolság tartás, hogy ők embertelenek, nincs empátiájuk. Egyszerűen ez a szembesülés a megváltoztathatatlannal félelmetes. Pedig semmi másra nincs szükség, minthogy kimutassák mit éreznek, kapcsolódjanak a távozni készülőhöz.
Kísérjék el az úton. Ne kelljen egyedül átlépni a küszöböt.
Érdemes megfontolni az alábbi kérdéseket, bármelyik időszakában az életünknek egy számadást tenni:
Hogy tekintek az életemre, mit látok a megélt életemben sorsnak, ismétlődésnek? Vajon mi jelenik meg azokban a történetekben, amiken nem tudok túllépni? Mindig beleesek ugyanazokba a helyzetekbe? Mit csinálok?
Volt e meghatározó élményem, ami engem előre vitt az életben. Megoldott valamit, ami nehéz volt?
Van e olyan kapcsolatom, amit szeretnék megváltoztatni, mert fontos számomra? Mit teszek ennek érdekében?
Vannak e fantáziáim a saját halálommal kapcsolatban? S ha van elképzelésem arról, hogyan szeretnék meghalni, vajon teszek e azért , hogy ez így megtörténjen.
Milyen üzenetet tudnál megfogalmazni a halállal kapcsolatban magad és mások számára, mint megszívlelendőt?
S tudsz e élni Te magad ezzel az igazsággal a saját életedben?
írta:
Dr. Zám Mária szociológus, táncterapeuta
tancterapia@gmail.com
http://www.tancterapia.lapunk.hu/
