Mára egy teljes üzletág épült az önbizalomépítésre, önértékelés erősítésre, ezen belül (vagy alatt, vagy felett) az önszeretetre.

Arról fogok értekezni, hogy miért megvezetés ez az egész szerintem. Teszem ezt úgy, hogy nem vagyok klinikai szakpszichológus, ilyen irányú végzettséggel, diplomával nem rendelkezem. Pusztán az elmúlt közel harminc év emberekkel végzett munkájának tapasztalata beszél belőlem, és az asztrológus, aki képes összerakni a horoszkópban látottakat az embertípussal, azaz az antropológiai típusokkal.

Ennyi idő alatt megtanultam, hogy akivel találkozom, az hol áll az önbizalom, önértékelési skálán, csupán abból, ahogy jelen van a térben. Anélkül, hogy látnám a mozgását, a testbeszédét, a szemeit. Mert van olyan antropológiai típus, aki egyszerűen olyan, mint egy rebbenő kismadár.

És a kismadárból sosem lesz sas.

Van olyan ember, akin ránézésre látszik a visszahúzódás, a bizonytalanság, a túlzott alkalmazkodás vagy az önértékelési sérülés. Az egész jelenlétén. Ha pedig megmozdul, beszél, és látom a tekintetét, ahogy jelen van a testében, ahogy néz, ahogy helyet foglal a térben, ahogy öltözik, azonnal tudom, hogy mennyire meri láttatni magát.

Mivel én először a horoszkópot látom, és aztán a vendégemet, megtanultam azt is, hogy a kettő mindig összevág, ha mégsem, akkor ott brutális elfojtások vannak, a személyiség olyan maszkot húzott önvédelemből, amely teljesen eltér az egyéniségétől.

Ez lehet úgy, hogy egy szorongó, alárendelődő, önbizalom-, és önértékelés hiányos ember horoszkópját látom, de megjelenik egy erősen kontrollált, maszkot viselő ember, aki megtanulta, hogyan tartson szemkontaktust, hogyan húzza ki a gerincét, hogyan fogjon csontropogtatóan kezet, mert azt gondolja ettől erősebbnek, és határozottabbnak tűnik, beszéljen emelt hangon (sőt beszéljen akkor is, mikor üdvösebb volna egy picit többet hallgatni…), és megtanulja a híres-nevezetes és mostanában nagyon divatos nemet mondást is – azaz kompenzál, és szerepet játszik, hogy ne látszódjon az erős kisebbrendűségi komplexusa.

Aztán lehet úgy, hogy egy baromi erős horoszkóppal jön, és mégis olyan, mint egy rebbenő, riadt kismadár, mert úgy szocializálódott, olyan közegben nőtt fel, ahol kuss volt a neve, bántották, lealázták, vagy egyszerűen akkora érdektelenség volt vele szemben, ami kialakította a „bocs, hogy élek” attitűdöt.

Utóbbi esetben van könnyebb dolgom, mert amikor az ilyen embert sikerül ráébreszteni a benne rejlő potenciálokra, és hogy hogyan használja az erejét – amit eddig maga ellen fordított gyakorlatilag – és van elég kitartása, elszántsága, és főleg intelligenciája, hogy lebontsa a magára erőltetett visszafogottságot lépésről lépésre, hosszú idő munkájával, ott történhetnek csodák.

Előbbi esetben viszont általában már annyira rá van égve a maszk, hogy ha ellenkező információt kap arról, mint amit ő gondol magáról, azonnal továbbáll, és megkeresi azt a minőséget, ahol támogatják az ő további szerepjátszását. Sok ilyennel találkoztam. Nekik nem én vagyok az emberük.

Amit én pedzegetek, jelesül, hogy nagyon tévútnak látom az önbizalomnövelő tréningeket, mert nem tesz különbséget az embertípusok között, arra alapozom tehát, amit megtapasztaltam.

Mert rengeteg embert megtanítanak maszkot hordani, miközben belül valójában ugyanaz a rebbenő kismadár marad.

Ezeknek az embereknek rendkívüli erőfeszítésükbe kerül ezt a maszkot a külvilág felé megtartani, árasztani a nem létező önbizalmat, és az önértékelés óceánját taposni, hogy kinn tartsák a fejüket a vízből, ne merüljenek le.

Mivel ebben nagyon el lehet fáradni, így aztán otthon a család issza meg a levét általában, ez egy külön téma, lehet erről majd írok máskor. De ő maga is, hiszen ez egy pokoli fárasztó játszma. Idővel pedig betegségek, tünetek sora mutatja, hogy mi az igazság, hiszen a látszat fenntartása akkora energiát emészt fel, amit a test idővel már képtelen kompenzálni.
Közben belül ugyanúgy fél, csak már van eszköztára.

De azt is gondolom, hogy ez önmagában még nem feltétlenül baj, abban az esetben, ha átmeneti. Mert lehet ez híd, hogy előbb kívül gyakorolja az ember – én is gyakorta mondom, hogy húzd ki magad, ez az elsődleges. Mert a test után is jöhet az elme, illetve fordítva is. Van akinél így, van, akinél úgy működik. Előbb kívül gyakorolja az ember azt, ami belül még nincs teljesen megszületve és megszilárdulva.

Ez nem hazugság, hanem tanulási folyamat. Mint amikor valaki még remegő kézzel mond nemet, heves szívdobogás kíséretében, majdnem elájul, de mégis kimondja. Attól az még valós nem, csak nincs mögötte még a teljes belső meggyőződéses nyugalom. Gyakorlással azonban lassan elmúlik a remegés, a heves szívdobogás, az ájulásérzés, és a nem csak szimplán egy határozott, belülről érkező nem lesz. Nem hangos, nem hisztis, nem erőtlen és unásig ismételt, hanem valódi és megváltoztathatatlan.

De az alapkarakter nem változik. Egy bizonytalan, finom, érzékeny alkatú emberből semmilyen önbizalomnövelő tréninggel nem lesz ösztönösen nagy térfoglaló, lehengerlő, áradó, és impulzív jelenlét. És nem is kell annak lennie.

Tapasztalataim alapján ott csúszik félre a segítés, amikor valakit nem a saját alkatának kiteljesedése felé próbálunk vinni, hanem egy tőle teljesen idegen ideál felé. Mintha az önbizalomnak csak egyetlen arca lenne: hangos, merész, domináns, szexi, erős, karakteres, impulzív jelenlét.

Pedig ez nem igaz.

Van csendes önbizalom is. Van a szelíd, de rendíthetetlen jelenlét. Van olyan ember, aki sosem lesz „vad”, mégis sugárzik belőle a tartás. Van, aki sosem lesz harsányan magabiztos, de egy kicsit sem érezni rajta, hogy engedélyt kér a létezéshez. És szerintem a finomabb típusok esetében sokkal hatékonyabb ezt a valódibb változást elérni. És az is sokkal hatékonyabb lenne, ha ők maguk sem olyan példaképeket állítanának maguk elé, akik minden szempontból tökéletesen az ellentéteik.

Magyarán azt akarom kinyögni, hogy ne akarjunk mások lenni, mint ami alkatilag számunkra adott. És nem csak antropológiai szempontból, hanem ezt elsősorban asztrológusként mondom.

Arra kéne törekedni, hogy ne sablonokat keressünk: hogyan tegyünk szert nagyobb önbizalomra, önértékelésre, önszeretetre, hanem hogy a saját alkatunkban ne sebesült állatkaként vergődjünk. Hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki abból, amink van. Amit a horoszkópunk születésünk pillanatától mutat nekünk – egészen a halálunkig.

Az alkatunk, ami nemigen változik: csontozat, arcberendezés, energiaminőség, alapkisugárzás. Aztán van a beidegződött védekezés: lesütött szem, összeesett mellkas, túlmagyarázás, túlalkalmazkodás, önkicsinyítés. Ezen viszont már sokat tudunk változtatni.
De a leglényegesebb a belső viszony önmagunkhoz. Ez a legmélyebb rész, és ez tud valóban átalakulni, de lassan, fájdalmasan, sokszor nem látványosan.

És sajnos erre a legtöbb ember nem akar időt és energiát és tudatosságot áldozni. Akarnak helyette hétvégi önbizalomfejlesztő tanfolyamokat, hogy hétfőn úgy keljenek ki az ágyból, hogy mekkora überkirályok.
Nincs ilyen módszer.
A valódi belső változás szerintem nem ott mérhető, hogy valaki merészebbnek, erősebbnek tetteti magát.

Az első állomás például inkább az legyen, és ez bőven elég: hogy nem kell kívülről mindenáron a megtartás és megerősítés. Hogy nem omlik össze az egyedülléttől, hogy nem kell állandóan valaki, aki visszaigazolja, hogy ügyes, szép, okos, szerethető.

Hogy adott esetben egy kritikától nem omlik össze, és indul a kötélbótba. Hogy nem akar folyton megfelelni, egyre kevésbé motiválja, hogy bárkinek a szeretetéért kuncsorogjon. Hogy nem magyarázkodik folyton. Hogy már nem kell annyit kompenzálnia. Hogy a teste kevésbé kér bocsánatot a létezésért.

És azt a fegyvertényt se feledjük: a múltban szerzett, kapott, hozott sérülékenység mindig megmarad. Nem minden seb tűnik el, csak nem mindegy, hogy nyílt seb marad, vagy gyógyultan beépül az ember bölcsességébe.

Van, akinél az önértékelési sérülés sosem szűnik meg, teljesen nem tűnik el nyomtalanul. Viszont nem ez a sebe irányítja a mindennapjait. Nem akarja elnyomni, de nem is sírdogál rajta folyvást. Kezeli, nem szégyelli, de nem abból él többé.

Tehát ahogy kezdtem: az ember antropológiája mint alapforma, nem fog megváltozni. De abból, amit ugyanaz az arc, ugyanaz a test, ugyanaz a jelenlét közvetít, elképesztően sok minden meg tud változni. Ugyanaz az ember nézhet ki sebzettnek, és nézhet ki méltóságteljesnek is.

Én ezért azt mondanám: nem arra kéne törekedni, hogy valaki olyanná váljon, amilyen sosem volt, hanem hogy ebből az ő alapformájából eltűnjön a szégyen, az önvád, az önbántalmazás, amelyek a depresszió melegágyai. Az már nagyon nagy átalakulás. Sokkal nagyobb, mint a látványos, kívülre tett önbizalom.

A képletben jelzett sérülések esetén nem történik teljes gyógyulás senkinél abban az idealizált értelemben, amit sokan még mindig hisznek, hogy egyszer csak nyoma sem marad.

A sérülések átlátására, megértésére szükség van, sőt, arra is, hogy lássuk, most, adott pillanatban hol tartunk ezen sérülések gyógyulási folyamatában. Túl sokan éltetik rendre a sérüléseiket, dédelgetik úgy, mintha saját kicsiny gyermekeik lennének, ez sokszor látszik a szeánszokban a térben. Ilyenkor hiába akarom megszabadítani az illetőt, hogy „elveszem” a fájdalmas gócot próbaképpen, azonnal kéri vissza: közelebb akarja, legyen itt, hiányzik, nem jó, ha nincs itt…

Ez a rálátás indukálhatja aztán azt, hogy foglalkozni kell a sérülésekkel, hogy nagyon erős motivációs tényező a sérülések dédelgetése, és a kudarcok nagy része mögött ez áll pajzsként a haladás útjában. A célnak pedig annak kéne lennie, hogy egy idő után már ne torzítsa tovább a személyiséget a pátyolgatott sérülés.

Egyesek még mindig úgy jönnek hozzám, hogy amit évek, évtizedek alatt gondos önmaguk ellen végzett munkával fenntartanak, azt majd én egy kétórás szeánsz alatt lebontom.

Én.
Egyszer.
És ha ez nem történik meg, csalódottak.
Szomorú, hogy ennyi megszerezhető tudás mellett, amiben ma élünk, még mindig létezik egyáltalán ez a sztereotípia.

Tehát a tudatosan felépített tartás nem színjáték akkor, ha idővel valódi belső tengellyé válik. Olyan tengellyé, amely minden körülmények között megtart. Mint egy kis fa, amely olyan gyökereket ereszt, olyan törzset növeszt, amely minden vihart kiáll. Lehet, hogy az ágait megtépázza a szél, a leveleit elveszítheti, letörhetnek ágai, de sziklaszilárdan kapaszkodik a földbe.

Akkor az már nem megjátszott önbizalom, hanem beleállás a belső megtartó erőbe.
Mert van kismadár, aki állandóan menekül. És van kismadár, aki ugyan törékeny, de már tud ülni az ágon. Nem kapkod, nem remeg annyira, nem sodródik amerre fújja a szél. Mert már nem kiszolgáltatott a saját félelmeinek. Hogy meg tudja tartani magát, nincs szüksége más megtartó erőre. Ez hatalmas dolog egy kismadárnak. Csak persze nem olyan látványos, és eladható annyira, mint a magabiztos ember póza.

Az önbizalomfejlesztés ipara sokszor azért félrevezető, mert nem tesz különbséget a valódi belső erő és a megtanult, kifelé mutatott magabiztosság között.

És az, aki alkatilag kismadár, kudarcnak élheti meg, hogy belőle sosem lesz harsány, lehengerlő, domináns jelenléttel bíró sas. Ha elhitetik vele, hogy sassá kell válnia, az a kudarc. Mert ezzel valójában nem segítik, hanem újabb ideálhoz mérik, ami eleve idegen tőle.

A legnagyobb dolog és kincs az életben, amit elérhetünk, ha végre azzá válunk idővel, akik valójában vagyunk.

Vadász Mária Magdolna
asztrológus – családi terhek a horoszkópban / ŐsErő©Módszer

www.fenyem.net

e-mail: csontasszony67@gmail.com