A lélek útja a halál után

Írta: Horváth Andrea író, asztrológus

Az előző részt itt találod

Sokan emlékszünk a csodálatos filmre, amely „A szeretet gyógyít” címmel Giuseppe Moscati, a szegények gyógyítójának ismert nápolyi orvos életét dolgozza fel. Olyan ember volt, amilyenné mindig is válni szerettem volna, – aki mindenét odaadta a rászorulóknak -, aki által a világ jobb hellyé vált, mint amilyen őelőtte volt.

Már nagyon beteg volt, – valamit azonban el kellett intéznie még -, átadni egy gyűrűt gőgős, egótól vezérelt orvostársának, amely gyűrű bizonyíthatta, hogy egy árva kisfiú az önző, nagyravágyó orvos vér szerinti fia.

A találkozás, a gyűrű átadása és az a pár szó, amit ekkor váltottak, a fennhéjázó férfi egész életét megváltoztatta. Amikor zsebében a gyűrűvel kilépett a kapun, miután egy öleléssel vált el az egykori baráttól, Moscati doktortól, egy temetési menetbe futott.

Ez persze, csak egy legenda, amiből filmet csináltak, – mondhatják sokan, – vagy éppen azt, hogy a szenteknek könnyű akkora energiával bírni, hogy a haláluk után néhány órával manifesztálódjanak, teljes fizikai valóságukban.

De nem csak legendákban, filmekben esnek meg néha hasonló dolgok, – és nem csak olyanokkal, akik később szentekké váltak.
Elisabeth Kübler Ross, halálkutató arról számolt be egy alkalommal, hogy amikor nagyon elfáradt és úgy érezte, hogy felhagy a haldoklók közt végzett kutatásával, a kórház előtt odalépett hozzá egy régi betege, és megkérte őt, hogy ne hagyja a munkáját abba. Ebben talán nem is lenne semmi szokatlan, – csakhogy később derült ki, hogy ez a régi paciens a találkozás előtt meghalt.

Peter Moss két hasonló esetet ír le, a térben távol lévő emberek halál-pillanat találkozásáról. Az egyik egy bujkáló szerelmes párról szólt, akik ugyan hosszú időn át nagyon szerették egymást, de mivel mind a kettő házasságban élt, nem vállalhatták fel a kapcsolatukat. Sőt, amikor a férfi súlyos beteg lett, a nő meg sem látogathatta őt a kórházban, nehogy a feleséggel összetalálkozzon.

Azon az éjszakán, úgy hajnal kettő felé, arra ébredt, hogy csöngettek az ajtón. Meglepődött, hisz soha nem zavarta őket éjszakai látogató, és furcsa volt az is, hogy a máskor éberen alvó férje nem riadt fel a csengőszóra. Még nagyobbá vált a döbbenete, amikor az üvegablakon át szerelme árnyalakjának a sziluettjét látta kirajzolódni.
– „Én már elindultam, de régi helyen fogok rád várni”.
Ennyit mondott, aztán úgy tűnt el, mintha köddé vált volna.

Az asszony annyira valóságosnak látta az alakot, hogy az ablakhoz rohant, hogy láthassa a férfit kilépni a kapun, – de természetesen a kihalt, éjszakai utcán senkit nem látott.
Másnap értesült róla, hogy a szerelme azon az éjszakán meghalt.

Egy másik esetben két régi barátnő került egymástól nagyon távolra. Abban az időben még nem volt sem internet, sem mobiltelefon, így elsodorta őket egymástól a sors. Amikor az egyikük meghalt, a lányai nagyon meglepődtek, amikor a régi barátnő a temetés napján becsöngetett hozzájuk. Vajon honnan tudta, hogy az anyjuk meghalt, -hisz a címét nem ismervén nem küldtek neki értesítőt, és közös ismerősük sem volt.

– „Pár nappal ezelőtt tettem-vettem valamit otthon, amikor észrevettem, hogy az egyik fotelemben ott ül Mária. Nagyon szomorú volt az arca, és csak annyit mondott nekem, hogy jött elbúcsúzni…” – mondta. Majd hozzátette azt is, hogy egészen biztosan tudta, hogy a régi barátnő ezekben a percekben hagyja el a földi világot.

Árvai Attila, író ismerősöm, (aki Magyarországon foglalkozott a halálközeli élmények kutatásával), mesélt el egy esetet, amit vele osztott meg egy idős asszony, szintén még jóval azelőtt, hogy az internet és a telefonok teret hódítottak volna. A távoli tanyán élő asszony bedolgozást végzett és egész éjjel varrt. Egyszer csak az éjszaka közepén az ablakán kopogtattak, és nagy csodálkozására a lánya állt ott, egy sosem látott, gyönyörű ünneplő ruhában. A nő nagyon meglepődött, mert tudta, hogy kórházban van a lánya. Furcsa volt a számára az is, hogy korábban a tanyák kutyái folyvást ugattak, – de akkor hirtelen csend lett, furcsa, nyomasztó, lidérces csend, ami néhány percre rátelepedett az egész tanyára.

Másnap kapta a táviratot a kórházból, hogy a lánya előző éjjel 23 óra 10-kor meghalt.

Ám nem csak a halál pillanatában, mintegy búcsú-vételként szokott ilyen különös dolog előfordulni, hanem néha akkor is, ha súlyos vészhelyzetbe jutunk. (Bár az én véleményem szerint ilyenkor inkább az angyali világ az, aki közbeavatkozik, még akkor is, ha elhunyt szeretteink alakját öltik magukra.)

Egy ügyfelem hosszú éveken át gyászolta az anyját, aki egy fél életen át korholta őt tréfásan, hogy szétszórtságával mennyi bajt okoz. Az idős asszony halála után úgy öt évvel egy téli éjszaka, egy kihalt városrészben elcsúszott a jégen és eltört a lába. Kétségbeesetten feküdt ott a hóban, a telefonja lemerült, és reménye sem volt, hogy egy járókelő rátalálhatna. Emlékezete szerint vagy két óra telt el, azt érezte, hogy lassan kihűl a teste, – amikor megjelent mellette az édesanyja.

– „Látod, te kis szamár, már megint bajba sodortad magad…” – mondta a régen megszokott szelíd haraggal a hangjában.

Mint később kiderült, a sofőr nem is arra akart menni valójában, de mielőtt rátért volna a helyes irányra, egy hang mintha azt súgta volna neki, hogy forduljon balra.

Franciaországban esett meg, hogy egy pincérnőt megtámadtak egy kihalt, éjszakai parkban. Amikor a símaszkos férfi a földre teperte, kevés reménye volt, hogy kétségbeesett sikoltozását valaki meghallja, amikor a közeli bokorból egy feldühödött kutya rontott a támadónak.
– Lady, kiskutyám…! – kiáltott fel megkönnyebbülten a pincérnő, miközben a pórul járt gazfickó árkon-bokron át menekült a dühös, vicsorgó támadójától.

A nő sokkos állapotban tápászkodott fel, s akkor döbbent rá, hogy Lady, a kutyája, már három éve halott. Ő maga temette el Párizs melletti házuk udvarában.

Vajon micsoda emberi gőg azt hinnünk, hogy csak nekünk, a teremtés „két lábon járó koronáinak” van helyünk a túlvilágon, és legigazabb négylábú barátaink nem maradnának akár szellemtestben is ugyanúgy mellettünk, mint a szüleink vagy a rokonaink.

Szintén Franciaföldön történt, hogy egy idős házaspár nehezen heverte ki kedvelt kutyájuk halálát, aki 14 éven át szinte el sem mozdult a gazdáitól. Két évvel a kutya halála után az asszony a régi, jól ismert ugatásra ébredt.

Azt hitte, álmodik, ám amikor felült az ágyban, tisztán hallotta az ajtó mögül a megszokott, jellegzetes kaparászást is. A férfi is felébredt és döbbenten néztek egymásra. Egyszerre szaladtak ki, hogy a csoda nyomára járjanak, amit a legjobbkor tettek! Felettük ugyanis már lángokban állt a padlás, s ha csak egy perccel is később rohannak ki, az üszkös gerendák rájuk zuhantak volna.

Még gyakoribbak azok az akár „búcsúk”, akár más jellegű üzenetek a túlvilágról, amikor az eltávozó lélek nem jelenik meg testi mivoltában, hanem valami más módon, – (jelekkel, álmokban vagy tárgyakon keresztül), – ad valami jelet az ittmaradottnak.

A fizika ma ismert törvényei szerint ez is nehezen magyarázható, – de vajon tisztában vagyunk-e minden törvénnyel? Nem lehet, hogy a kútba esett béka perspektívájából látjuk a világot, és el sem tudjuk képzelni, hogy mi lehet a kút káváján túl? Michio Kaku, a japán származású, amerikai fizikus fogalmazott meg egy érdekes gondolatot:

„Lehetséges, hogy végtelen sok univerzum létezik, és mindegyikben más és más fizikai törvények uralkodnak. A mi univerzumunk egy buborék lehet a sok között, amely együtt lebeg más buborékokkal egy hatalmas óceánban.”

Szintén Árvai Attila osztotta meg velem azt az esetet, amikor egy elszundikáló idős asszony arra riadt fel, hogy a húga hangját hallja. Nem látta őt sehol, de teljesen tisztán hallotta, hogy: „Most elbúcsúzom tőled, nővérkém, vigyázz magadra, és hidd el, még fogunk találkozni…”

Talán mondanom sem kell, hogy a nő épp abban a percben hunyt el az intenzív osztályon, egy távoli kórházban.

Szepes Mária könyveit bizonyára sokan szeretik az olvasóim. Életrajzi jellegű írásaiban gyakran mesélt legendává vált, szép hosszú házasságáról.

– „Miért siratnám őt, hisz sokszor megesett, hogy ő előbb aludt el, s én még sokáig olvastam az ágyban. Most sem történt másképp, csak kicsit hosszabb lesz az idő, amíg egymás mellett felébredünk újra.” – vallotta bölcsen a riportereknek a férj halálakor.

A hűséges társ nem jelent meg Mária néni előtt, még csak a hangját sem hallatta, ám valami módon mégis biztosította az özvegyét, hogy vigyázni fog rá és mellette marad, amíg az az egymás mellett való felébredés meg nem valósul.
Mária néni elajándékozta az elhunyt sakk készletét a barátainak. Egy nap azonban, amikor leült írni, észrevette, hogy az asztalon ott áll a fekete bástya. Csodálkozott, mert biztos volt benne, hogy teljes volt a készlet, amit odaadott, de azért felhívta a barátokat, hogy nem hiányzik-e ez a figura?
Nem hiányzott.
És Mária néni élete végéig megtartotta az asztalon, szimbólumaként a védelemnek és a támogatásnak.

Egy 16 éves kislány egyedül volt otthon, mert édesanyja a súlyos beteg apját látogatta a kórházban. Megcsörrent a telefon, és meglepetésére a nagyapja szólt bele, de a hangja nem volt erőtlen, sőt, vidám és határozott. „De jó, hogy jobban vagy…”, – akarta a lány mondani, ám az idős ember megelőzte, és csak annyit mondott, hogy „vigyázz nagyon magadra és az édesanyádra!” Majd megszakadt a vonal. Pontosan 15 óra 10 volt.

Pár órával később hazajött az anya, sírva, zaklatottan. Akkor derült ki, hogy a nagyapa pontosan 15 óra 10 perckor elhunyt.

Egy ismerősöm pár éve temette el az édesapját, aki épp olyan „kutyabolond” volt, mint jómagam. Az apa jól tudta, hogy idős, beteg kutyája nem sokkal fogja túlélni őt, és arra kérte a fiát, hogy ha ez bekövetkezik, mellé temesse majd el a hűséges állatot. Igen ám, csak hogy a temetkezési vállalkozók mereven ellent álltak, hiába járt végig az ismerősöm minden lehetséges fórumot.
Esténként, amikor a falu hangjai elcsitultak, a férfi tisztán hallotta kintről az édesapja hangját, ahogy a kutyáját hívja.
Estéről estére, és éjszakáról éjszakára…

Végül nem tehetett mást, kihantolta a kertben eltemetett ebet, és egy holdtalan éjszakán bemászott vele a temetőbe és elásta az apja sírjába. Ezt követően soha többé nem hallotta a kutyát szólongató hangot.

Az előző cikkemben meséltem Lorna Byrne-ról, az ír angyallátóról, aki több alkalommal látta a kisbabáját sétáltató szomszédasszony mellett a nő édesapját, aki nem sokkal korábban hunyt el.

Korántsem egyedi esetről van szó. Theresa Cheung-nak mesélte el egy asszony, hogy a kislánya hat éves koráig rendszeresen beszámolt egy „képzeletbeli” idős hölgyről, aki kedves mosollyal rendszeresen felbukkant a gyerekszobában. (Alighanem sokan hallottunk a gyerekektől emilyen „képzelt barátokról”.)

Nagyon valószínű, hogy ezek nem a fantázia szülöttei voltak, a gyerekek ugyanis sokkal jobban érzékelik a háttér világot). Amikor arra kérte, hogy meséljen többet az idős látogatóról, a leírásból pontosan ráismert az édesanyjára.

Müller Rózsa „Hazajáró lelkek” című könyvében mesél egy kicsinyke lányról, aki a kiságyában állva ezt mondogatta:
– „Ott van egy néni! Integet és egyre mosolyog.”
A felnőttek az ilyen alkalmakkal az ablakhoz szaladtak, de senkit nem láttak. Az eset jó párszor megismétlődött. A gyerek többször megjegyezte, hogy a néni milyen hatalmas szeretettel néz rá. Amikor megmutatták neki a nagymama fényképét, felismerte a „látogatóját”.

Nem kevésbé érdekes Theresa Cheung gyűjtéséből az a nagypapa sem, aki két évvel a halála után egy álom formájában üzent az unokájának. (Az álmok egyébként remek terepei annak, ahogy elhunyt szeretteink megszólíthassanak.)

Ez a nagypapa álmában azt közölte 20 éves forma lány unokájával, hogy lesz egy rendkívüli gyermeke, akit Péternek hívnak majd. Az álom élénk és valóságszerű volt (mint általában azok az álmok, amelyek üzenetet hordoznak számunkra). A lány felébredvén nagyon megörült, – aztán eszébe jutott, hogy nincs is barátja, és a jövő évben egyetemre készül, egyhamar aligha alapít családot.

… Egyébként a nagypapát is Péternek hívták…

Egy másik levélíró arról számolt be, hogy gyermekük halála után a feleségével együtt vigasztalanok voltak. A férfi estéről estére bement a kiürült gyerekszobába és egyfolytában sírt. Egy idő után azonban történt valami megmagyarázhatatlan: anélkül, hogy bárki is hozzáért volna a kapcsolóhoz, felgyulladt a villany. Ő lekapcsolta, de az eset megismétlődött másnap és harmadnap…

„Ekkor eszembe jutott, hogy drága kislányunk félt a sötétben és mindig arra kért minket, hogy kapcsoljuk fel a villanyt, amíg elalszik.” – próbálta a férfi a jelenséget saját maga megmagyarázni -, (akin egyébként ezt követően úrrá lett valami furcsa nyugalom, mint amikor a gyász éles sajgását felváltja egy megbékéltebb, csendesebb fájdalom.)

Fentebb említettem már, hogy ahhoz, hogy az elhunytak lelkei akár pár pillanatra is megjelenhessenek fizikai valójukban, olyan hatalmas energiára van szükségük, amivel csak kevés lélek bír.

Ám az is nagy energiát igényel, hogy egy tárgyat megmozdítsanak, gyakoribb tehát, hogy fuvallattal, illatokkal, a szinkronicitás valamiféle formájával üzenjenek a számunkra. Ám mégis sokszor elő szokott fordulni emilyen „nagy energiájú” megjelenés, gondoljunk csak arra, hogy milyen gyakori, hogy valakinek a halála pillanatában megáll a család faliórája, leesik egy kép a falról, megmagyarázhatatlan módon eltörik egy tárgy, amit valaha a halottól kaptunk.

Dr. Kossutány István „Titokzatos erők, csodás esetek”’ című nagyon régi könyvében ír egy asszonyról, aki sokáig nem volt hajlandó szembesülni vele, hogy az első világháborúban eltűnt férje meghalt. Médiumot hívott, aki elmondta neki, hogy a férje szökést kísérelt meg, de elfogták és kivégezték, mint árulót. A kétségbeesett asszony ellenségesen támadt a médiumra, és utasította őt, hogy ha ebben annyira biztos, mondja meg azt is, hogy mikor történt a tragikus dolog. A médium lehunyta a szemét, koncentrált pár percig és azt válaszolta: 1923. február 18.-án, reggel 9 órakor.

Az asszony ekkor keserves sírásra fakadt. Ugyanis pontosan ezen a napon, reggel 9-kor, minden ok nélkül lesett a falról a férje berámázott arcmása és darabokra tört.

Theresa egyik ügyfele egy összetört szívű férfi volt, akit a felesége temetése már önmagában szörnyen megviselt, – a népes összejöveteleket utálván azonban a hideg is kirázta az anyósa kérésére tartott halotti tortól. Miután elföldelték a koporsót, arra kérte a családot, hadd sétálhasson kicsit egyedül, a feleségére gondolva. A temetőtől nem messze leült egy padra, hagyta, hogy az áradó emlékek átáramoljanak rajta, és szinte megállt az idő számára.

Amikor visszament a házba, csodálkozva tapasztalta, hogy épp befejeződött a halotti tor, a vendégek többsége már el is távozott. Csodálkozva nézett az órájára, ami fél 3-at mutatott -, holott valójában már délután 5 óra volt.

Akkor döbbent rá, hogy a felesége pontosan fél 3-kor halt meg, – és fél 3 volt akkor is, amikor a leeresztették a koporsót. „Talán ő állította meg az órámat, hogy megkíméljen a halotti tortól és együtt lehessünk még egy kicsit, még ha csak gondolatban is…” – mondta.

Egy másik, tárgyakkal kapcsolatos esetet egy bejárónő mesélt el neki, aki hosszú éveken át nagyon megszerette az egyik idős munkaadóját. Valósággal családot alkottak ketten: a beteg öregember és a bejárónő. Egy alkalommal a nő egy furcsa, régi pénzérmét talált az előszobafogas alatt, jobbra. Felvette és a bácsinak adta, és többet nem is beszéltek róla, – bár annyira tetszett neki az érme, hogy felderengett benne, milyen jó lenne, ha az övé lehetne, de szégyellte volna ezt szóba is hozni. Az idős úr halála után egy másik családnál vállalt munkát, de sokszor gondolt a régi bácsira.

-„Istenem, legalább adj valami jelet, hogy jó helyen vagy…!” – mondta egyszer félhangosan, amikor egyedül takarított az új család előszobájában. A legnagyobb döbbenetére lenézett a földre, és az előszobafogas alatt, jobbra megpillantott egy ugyanolyan érmét, holott sem előtte, sem utána nem látott hasonlót.

Az elektromos tárgyakon keresztül érkező üzenetek már dokumentált jelenségek a paranormális jelenségek kutatásában – bár jó magam (aki életem nagy részét spirituális emberek között töltöttem, hivatásomnál fogva is ebben a világban mozgok) -, sokáig kicsit szkeptikus voltam az olyan beszámolókkal, hogy egy kikapcsolt telefon megszólal, vagy egy, az elektromos hálózatból kihúzott TV képeket sugároz. Aztán egyszer velem is történt valami hasonló…

A nagymamám nevelt fel, bár nem volt boldog a gyerekkorom, szeretet-kapcsolatunk és az ő nagyszerű lénye sokat enyhített rajta. Ha visszagondolunk életünk akár egy-egy hosszabb kapcsolatára, a legtöbbször inkább csupán egyetlen emlék, egy nap vagy egy pillanat az, ami feldereng az emlékeink egyre távolodó ködvárosából, átragyogván mindazt, ami elhalványul.

Nekem a nagymamámmal a legkedvesebb emlék az, amikor együtt megnéztük a Cherbourgi esernyők-et, – magam sem tudom miért…? Talán mert azon a napon mind a ketten könnyedek, vidámak és boldogok voltunk. A film gyönyörű zenéje mintha aláfestette ezt, – s mintha hosszú, közös éveink alatt egy halk, belső hang ugyanezt a zenét dúdolgatta volna.
Sok év telt el, hogy a nagymamám meghalt.

Sok év, hogy már nem is gondoltam rá minden egyes nap…
Aztán egy este lefeküdtem, – és tisztán emlékszem, hogy kikapcsoltam a rádiómat. (Egy kis zöld lámpa égett rajta, ha be volt kapcsolva -, és egészen biztos vagyok benne, hogy a kikapcsolás után ez elaludt.)

Pár órával később arra ébredtem, hogy a szobámban halk zene szól. Felriadtam, és láttam, hogy ég a zöld lámpácska, be van kapcsolva a rádió, amin a Cherbourgi esernyők zenéje szólt. Halkan, mintha csak dúdolná valaki, – mint egy üzenetet a túlvilágról…

Azóta már nem lepődőm meg, ha másoktól is hasonló eseteket hallok. És hiszem azt, hogy (miként Müller Rózsa írta): amit valóságnak érzékelünk, talán nem az egyetlen dimenzió.
Theresa Cheung írt egy asszonyról, aki a férje halála után nagyon magára maradt, egész nap csak sírt, nem evett, nem járt emberek közé, dolgozni sem tudott. A férfi kedvenc filmje a „Die Hard” volt, amit valaha sokszor együtt néztek meg videón. Azokban a keserű napokban a tv-jét nem csak kikapcsolta, hanem ki is húzta a zsinórt a konnektorból. Hozzám hasonlóan egy éjjel arra ébredt fel, hogy a tv be van kapcsolva. Döbbenten ugrott ki az ágyból -, és látta, hogy a képernyőn „Die Hard” című film kockái szaladnak.

Többen biztos úgy vélik, hogy talán csak álmodta -, mint ahogy a gyászoló asszony is álmodhatta, hogy a „Die Hard” című filmet látja -, vagy én is, hogy a „Cherbourgi esernyők” zenéjét hallom…

A többiek elbeszéléséért természetesen nem állhatok jót, abban azonban biztos vagyok, hogy én nem álmodtam -, mint ahogy abban is, hogy lefekvés előtt kikapcsoltam a rádiót. Hiába mondja az eszünk, hogy a fizikai mai állása szerint mindez lehetetlen -, vajon mindent tudunk a fizikáról? Vagy nem lehetséges az, hogy a mi érzékszerveink korlátozottak?

Az eddigiekben olyan esetekről írtam, amikor egy-egy kedves halottunk jött el kérni valamit, üzenetet hozni vagy elbúcsúzni, akár önként, akár úgy, hogy egy védelmező őrangyal vette fel az alakjukat.

S ha már a fizikai törvényei szerint keressük erre a magyarázatot, valójában mindez nem is annyira misztikus. Energia nem vész el, csak átalakul. Talán inkább az lenne furcsa, ha a halálunk után levetett asztráltest (ami rezgéseinkből, érzéseinkből, energiáinkból tevődik össze), egyszerűen csak megsemmisülne vagy szertefoszlana.

Vannak érzékenyebbek, akik ezt látják, mások kevésbé fogékonyak. Emez a levetett, (energiákból, rezgésekből álló) asztráltest azonban nem mindig pozitív, hiszen éltek köztük gonosz, kegyetlen, zsarnoki lelkek is, tele félelemmel, haraggal, negatívumokkal.

Őket aligha érzékelhetjük szelíd búcsút hozó, kedves léleknek, angyali segítséget hozó lénynek vagy könnyű illatot hordozó, lágy fuvallatnak. A lélek halál utáni útjáról ebben a cikk sorozatban még lesz szó, most egyenlőre foglalkozzunk azzal, hogy ránk, a földi testünkben itt maradottakra miként hat az érzékelésük vagy a látványuk.

folytatjuk…