Arkangyalok

Őrangyalaink folytatása

Árvai Attila író ismerősömnek (a hazai klinikai halálesetek kutatójának) mesélte el egy férfi, hogy mi történt vele, amikor szerelmi bánata miatt ki akart ugrani a vonatból.

Amikor a sebesen robogó szerelvényben kinyitotta az ajtót, valaki hirtelen a hóna alá nyúlt és visszarántotta. Emberünk hátranézett, hogy megmondja neki: foglalkozzon a saját dolgával, ám a háta mögött csak valami furcsa fehér, lepelféleséget látott a teljesen üres vagonban.

Ki tudja, talán angyal volt? Vagy egy elhunyt hozzátartozó?

Olykor nehéz megkülönböztetni őket, ha földi síkról keressük a választ. A szellemvilágból érkező segítségről és üzenetekről a következő részben lesz szó. Ám, mivel az angyalok bármiféle formát felvehetnek, ha meg akarnak jelenni előttünk, talán néha meghalt szeretteink képét öltik fel, vagy őket kérik meg a beavatkozásra.

Valami ilyesmi történhetett azzal a Sam nevű, hétéves, eleven kisfiúval, aki kötélen akart táncolni egy magas falon, és a mélybe zuhant. Amikor az édesanyja rátalált, a feje véres volt és kábultnak látszott. Az anya meg sem merte mozdítani, miközben kétségbeesetten várta a mentőautót. Kicsit csodálkozott, amikor az orvos megdicsérte, amiért szakszerű, stabil oldalfekvésbe helyezte a fiát, hiszen hozzá sem nyúlt.

– Hogy hívták ezt a nénit? – kérdezte döbbenten a fiától.
Volt ugyanis egy gyerekkori barátnője, Hannah, akire illet a leírás, és aki nagyon szeretett volna édesanya lenni, de sajnos évekkel ezelőtt meghalt.
– Hannah néninek hívták. – hangzott a válasz.
Egészen biztos benne, hogy soha nem mesélt róla a fiának.
És abban is, hogy Hannah mégis csak édesanya lett, azzal, hogy az ő gyermekének egy „második életet” adott, mert az orvosok szerint ugyanis amaz a bizonyos stabil oldalfektetés mentette meg a fiút.

  Theresa Cheung-ot is egy hasonló találkozással szólította meg először az angyal-világ. Kezdő újságíró korában a futás megszállottja volt. Azt is mondhatnánk erre, hogy egészséges szenvedély, ám Theresa valójában a benne lévő üresség elől menekült, miközben nap mint nap a kilométereket falta. (A lélekbúvárok szerint minden szenvedély káros lehet, ha oly mértékben függővé válunk, hogy emberi kapcsolatainkat is feláldozzuk.)

A fiatal hölgy akkor kezdett gyanakodni erre, amikor a nászéjszakája hajnalán is kikelt az ágyból, hogy futni mehessen. Minden nap sikerét aszerint mérte le, hogy hány mérföldet hagyott maga után.
Egy nap azonban reggeli köreit róva egy pad előtt kifűződött a tornacipője. A padon két egyforma hölgy ült, kék színű ruhában. Ikrek lehettek. Theresa rájuk mosolygott egy pillanatra, a hölgyek azonban nem viszonozták.

„Nagyon sajnálom szegényt, miközben nap mint nap ilyen kényszeredetten fut. Látszik rajta, hogy nem, egyáltalán nem élvezi” – hallotta, miközben az egyik odaszólt a másikhoz.
Nagyon feszült lett, és egész nap ezek a mondatok jártak az agyában. Másnap ugyanabban az időben, ugyanaz a pad előtt ismét kifűződött a tornacipője. Ő azonban nem vette észre és hatalmasat esett. A padról egy idősebb úr pattant fel, felsegítette, majd beszélgetni kezdtek. A férfi elárulta, hogy szeret korán kelni és nézni, ahogy a világ ébredezik az álmából. Majd hozzátette azt is, hogy gyakran látta Theresát errefelé futni és mindig csodálta a fegyelmét és a kitartását.

„Magam sem tudom miért, talán puszta önsajnálatból, elpanaszoltam neki, hogy sajnos nem mindenki vélekedik így. Legfőképp nem az a két hölgy, akik itt ücsörögtek a padon kék színű kabátban.” – emlékszik vissza az életét megváltoztató esetre már híres íróként írt, „Angyali segítség” című könyvében.
A férfi félig ijedt, félig meglepődött arckifejezéssel nézett rá, letörölt néhány könnycseppet az arcáról, és elmesélte, hogy a felesége három évvel ezelőtt hunyt el autóbalesetben, az ikertestvérével együtt. A baleset során mind a ketten kék színű ruhát viseltek.

„A szívem hevesen dobogott, a fejem pedig zúgott a benne hemzsegő gondolatoktól. Egy kis idő után felfogtam, hogy természetfeletti történésben volt részem, és a gondolat hátborzongatóan hatott rám. Aztán visszaemlékeztem arra, hogy mit is mondott a két hölgy a padon. Akár ember volt, akár valamilyen felsőbb lény, a szavai egyszersmind kijózanítottak. Azt mondta, nem tűnök boldognak, és igaza volt. Aztán belegondoltam: vajon mi elől próbáltam elfutni valójában?”

Theresával ma már tucatszám osztják meg az emberek futó találkozásukat a mennyországgal. Hasonlók is, akik valami természetfelettinek tűnő úton kijózanító üzenetet kapnak, de olyanok is, akik előtt emberi formát öltött egy angyal, – olyanok is, akik elhunyt hozzátartozókkal találkoztak általuk -, de áradnak hozzá az olyan beszámolók is, amelyekben különös „véletlenekről”, sugallatokról, az életfeladat felé terelő különös találkozásokról írnak.

Tudnunk kell ugyanis, hogy mindenkinek van egy őrangyala, aki minden egyes életünkben a kísérőnk marad. Ismeri tehát a leszületésünk előtt vállat sorfeladatunkat, ami felé terel bennünket, olykor észrevétlen, máskor nagyon is határozottan. (Egy angyalszakértő nem véletlen a lélek ikertestvérének hívja az őrangyalunkat.)

Ismerik a karmánkat, de tiszteletben tartják szabad akaratunkat. Jól tudják, hogy olykor épp az van a sorsunkban, hogy nehézségeket kell megtapasztalnunk, – s bár segítenek, hogy ennek elviselése könnyebbé váljon -, de ilyenkor mégsem védhetnek meg bennünket a bajtól. (Amikor egy angyal, – akár egy pillanatra fizikai testet öltvén, akár más módon -, egy veszélyes helyzetből kirángat, ez azért történhet, mert az nem volt a sorsunkban írva.)

Sokan összetévesztik a szellemi vezetőket az őrangyalokkal.

A különbség a kettő között az, hogy az előbbi lehet egy elhunyt, kedves személy, egy valaha élt segítő egy más dimenzióból -, míg az őrangyal soha nem élt fizikai testben a születés és halál körforgásában. (Persze, mint a fentebb leírt esetek között is előfordult, olykor összemosódhat a szellemi vezetők segítsége az őrangyaléval.)

Nem tudom már, melyik angyalokról szóló könyvben olvastam, hogy „lelkünk ikertestvérei” állandóan beszélnek hozzánk, de mi sajnos nem mindig halljuk meg.

„Néhányan egy hangot vélnek hallani, amely a semmiből szólítja meg őket. Meglehet, hogy egy számunkra fontos jelet veszünk észre vagy egy jelentőségteljes álom formájában. Egy angyal jelenlétét sokféle dologból felismerhetjük. Néha egy lágy szellő segítségével hívják fel a figyelmet magukra, olykor fenséges illatot érzünk, máskor pedig csengőszóra hasonlító hangot vélünk hallani…”

– írja Theresa Cheung, aki a két kékszínű ruhás hölgy felbukkanása óta nagyon is figyel azokra a bizonyos lágy szellőkre, fenséges illatokra vagy csengőszóra hasonlító hangok megjelenésére.

Ő mesélt az egyik könyvében egy valaha sznob, csak az anyagi világot előnybe részesítő, gazdag üzletemberről, akinek épp az lett volna az életfeladat, hogy másokkal jót tegyen. Egy alkalommal egy puccos partin a barátja bemutatott neki egy hajléktalannak kinéző, rongyos idős embert és meg szerette volna kérni, hogy néhány alkalommal vállalja át helyette a feladatát, hogy orvoshoz vigye. (A szerencsétlen ugyanis valaha egy jobb sorsú sebész volt, de betegség és tragédiák miatt vakvágányra futott az élete.)

Az üzletember csak fanyalgott erre a kérésre. Még hogy az ő elegáns autójába beültetni ezt a koldus-formájú szegényt…!
Ám napokon át, miközben elegáns autójával a kilométereket szelte, valami furcsa, nagyon erős levendula-illatot érzett.

Később, nagy unszolásra mégis eleget tett a barát kérésének, s csodálkozva tapasztalta, hogy levendula-illat árad az idős emberből. És azt is, hogy bár az öltözéke kicsit szegényes, a viselkedése jó modorú, kedves és intelligens.
Pár fuvar után barátságot kötöttek, és a korábban sznob üzletember az élet egészen új dimenzióit fedezte fel. Megízlelte, hogy milyen jó érzés másokon segíteni, jót tenni emberekkel, – és talán mondanom sem kell, hogy addig tartalmatlan élete egészen új irányt vett.

Folytatjuk…