Őrangyalaink

Írta: Horváth Andrea író, asztrológus

A jeges, hegyi szerpentinen sebesen haladt felfelé az autó. Éjszaka volt. A lakott területtől távol az utat csak a fényszórók világították meg. Hirtelen az erdőből egy férfi ugrott ki, egyenest az autó elé, két kezét kitárva. A sofőr rémülten fékezett. A csikorgás éles késként hasította át az éjszakát. A szélvédő üvegen keresztül egy másodpercre összetalálkozott a pillantásuk. És abban a percben a hegyről egy hatalmas szikla zuhant le. Pontosan oda, ahol az autó haladt volna, ha a különös alak nem ugrik eléje. A vezető egész testét veríték lepte el. Reszketve törölgette gyöngyöző homlokát.

A sofőr egyre idegesebben pillantgatott körbe, kiabált, majd ide-oda futkosott a kihalt, sötét erdő szélén, mígnem rádöbbent, hogy egyetlen jármű sincs a közelben, és ebben az évszakban gyalogosan aligha juthatott fel bárki is a fagyos szerpentin útra.

Azelőtt kőkemény materialista volt.
Ám attól a naptól kezdve nagyon is jól tudja, hogy léteznek angyalok.
… Hogy létezik egy másik világ, egy velünk párhuzamosan futó, magasabb dimenzió, ahonnan őriznek minket, vigyáznak ránk – és nagyon ritkán ugyan, de néha akár emberi alakot is öltve megóvnak minket a tragédiától vagy valami más esetben beleavatkozzanak sorsunkba.
Olykor megesik, hogy egy pillanatra elvékonyodik a szellemi és a fizikai világot elválasztó fonal…

Nem tudom már, melyik angyalokról szóló könyvben olvastam ezt a mondatot azokról az esetekről, amikor az angyalok egy pillanatra megjelennek testi valójukban. Theresa Cheung, spirituális író – (akinek az angyalokkal való találkozásáról ebben a fejezetben még lesz szó) – véleménye szerint ezek az angyali látomások nem mások, mint földi létünk futó találkozásai a mennyországgal.

Alighanem sok Olvasóm hallott már emilyen, a mennyországgal való futó találkozásról, – amikor elvékonyodik az a bizonyos választófonal, és emberekkel valami olyasmi történik, amire nincs racionális magyarázat.

Az egyik Magyarországon ismert spirituális mester nagyon szegény körülmények közt nőtt fel a hatvanas években, egy borsodi kis faluban. A nagyapjával dolgozott a földön, amikor megpillantott egy óriási, rózsaszín gyönyörű autót, amelyben két tündöklő ember utazott. A szája is tátva maradt, hisz elképzelni sem tudta volna, hogy létezhet ekkora autó. (Még soha nem járt moziban, és nem hogy tv-jük nem volt, de még csak villany sem a házban, ahol lakott.) Amikor a kocsi megállt a sorompónál, a benne ülő férfi és a nő rámosolyogtak. A kisfiú hozzájuk lépett, a volánnál ülő férfi pedig megsimogatta.
– „Mindig vigyázni fogunk rád.” – mondta valami egészen furcsa gyöngédséggel a hangjában.
A gyerek lélekszakadva szaladt vissza a nagyapjához, hogy elmesélje neki a látottakat. Az idős ember azonban rácsodálkozott:
– De hát fiam! Nem is volt leeresztve a sorompó…

– „Hihetetlen erő áradt az ujjaiból.” – mesélte nekem az asszony.
– „Köszönöm szépen doktornő!” – köszönte meg hálásan, ő azonban elmosolyodott és azt válaszolta, hogy nem orvos, szólítsa csak Kati nővérnek, miközben valami ragyogó mosoly áradt az arcáról.
Pár órával később, amikor felébredt, megkérte a műtétet vezető orvost, hogy hadd köszönje meg Kati nővérnek is, hogy mellette volt és bátorította. A doktor döbbenten bámult rá, – ugyanis egyetlen nővér vagy hölgy sem volt bent a műtét ideje alatt.

Egy hölgy ügyfelem állása elvesztése után nagyon elkeseredett, hónapokon át hiába keresett munkát, s már-már attól rettegett, hogy elárverezik a lakását is. A húgához utazott pénzt kölcsönkérni, amikor az éjszakai vonaton egy idős nő ült be a vasúti kupéba. Kicsit meglepődött, mert bőven lett volna máshol is hely, de végül megörült a beszélgetőpartnernek. Talán könnyebb is volt neki egy idegennek panaszkodni.
Az idős asszony egy nevenincs zalai faluban szállt le, de előtte átadott egy névjegykártyát az ügyfelemnek.
– Ezt az embert hívja fel, ennél a cégnél – véste rá a hátuljára a nevet és egy telefonszámot.
– Hivatkozzon rám, és biztos, hogy fel fogják venni.

Másnap az asszony felhívta a telefonszámot. Kicsit meglepődött, amikor azt a választ kapta, hogy ajánlóját ugyan senki nem ismeri, de épp jókor telefonált, mert van felvétel.
Azóta is ott dolgozik, remek fizetéssel.

Meg akarta köszönni a vonaton megismert idős hölgynek a segítséget, de a megadott számon nem létezett előfizető. Még nagyobb volt a döbbenete akkor, amikor elment a névjegyen szereplő címre, de a ház helyén egy üres telket talált, egy harminc éve leégett romos istállóval.

A szülei halála után gyakran járt ki a temetőbe, hogy a néma kis sírhanttal megossza magányát. Egy esős, borongós Halottak Napján hosszan állt a sírnál, úgy érezvén, mintha a nagyszüleim valahonnan figyelnék, sőt, a hangját is hallanák. Leguggolt és rátette a kezét az édesapja fejfájára. Miközben az egyre erősödő eső összemosódott a könnyeivel, emlékek törtek rá. És ekkor hirtelen egy kéz érintette meg hátulról.

A férfit Wéber Mihálynak hívták.
Anyám soha életében nem érezte még, hogy valaki ennyire figyel rá, és hogy egy ember lényéből ennyi megértés és szeretet árad.

Wéber Mihály elmesélte nehéz életét, és azt is, hogy egyszer, – lecsúszva, hajléktalanként, megkeseredve, – ő is ugyanígy zokogott barátnője sírjánál, azt érezvén, mintha a lány valahonnan figyelné, sőt, a hangját is hallaná.

Akkor odalépett hozzá egy férfi, átölelte a vállát, udvariasan bemutatkozott, majd elmesélte, hogy valaha híres zongoraművész volt, de a kezét találat érte az 56’-os forradalom során. Ám hihetetlen akaraterővel meggyógyult és azóta ismét játszik. Most épp koncerteket ad a Zeneakadémián.

Wéber Mihály elmesélte azt is, hogy mekkora erőt adott neki ez a zongorista, hogy újra talpra álljon és visszatérjen orvosi hivatásához. Később meg akarta köszönni a segítséget és elment a Zeneakadémiára… – majd az ország összes koncerttermébe, de sehol nem hallottak róla.

Az égen ekkor átívelt egy gyönyörű, tarka szivárvány. Anyám csodálkozva vette észre, hogy eddig fel sem figyelt a szülei nyughelye melletti ápolt sírhalomra, ahol Wéber Mihály szülei aludták örök álmukat. Az apát és a fiát ugyanúgy hívták.

– Ne felejtse el, hogy nincs más bűn, mint az eltékozolt élet és a szeretetlenség – búcsúzott sokat mondóan anyámtól, akit valósággal perzselt a férfiből áradó forróság.
Még a temető kapujában is szédelgett kicsit. Vissza akart szaladni kérdezni valamit…, – de nem találta.
Sem őt, sem az idős Wéber házaspár sírját.
Később az egész temetőt felkutatta, majd az irodában tudta meg, hogy soha nem volt Wéber Mihály nevű halott a temető nyilvántartásában.

Persze, a „mennyországgal való futó találkozások” gyakoribb esetei azok, amikor az angyal nem ölt testet, csupán egy energiaként, egy sugallatként, egy belső hangként érzékeljük, hogy mellettünk van.
Sir Francis Smythe, aki 1933.-ban egyedül mászta meg a Mount Everest-et, mindvégig úgy érezte, hogy egy halk, barátságos társ mászik mellette, akinek érezte a jelenlétét, bár nem látta „őt” fizikai valóságában.

„ Amikor egyedül másztam, mindvégig az volt az érzésem, hogy valaki van ott velem. Azt is éreztem, hogy ha megcsúsznék, akkor megtartana, mintha lenne mögöttem egy társ, kötéllel.

Amikor elértem a szirtet, úgy éreztem, ennem kell valamit, hogy megmaradjon az erőm. Mindössze egyetlen szelet mentatorta volt nálam. Kivettem a zsebemből, és miután gondosan kétfelé osztottam, a kezemben az egyik darabbal megfordultam, hogy megkínáljam vele a társamat…” – emlékszik vissza „Adventures of a Mountaineer” című könyvében erre a láthatatlan társra.

Egy emilyen energia, sugallat vagy belső hang érintette meg Theresa Cheung egyik riportalanyát, aki korábban a drogok fogságában élve szinte teljesen lecsúszott. Idős szüleit ostromolta pénzért, akik mindent megpróbáltak, hogy segítsenek rajta, de végül már nem tehettek mást, amikor újra és újra pénzt követelt, hogy kizárták az otthonukból.

„Egy alkalommal a bácsikám nyitott ajtót és azt mondta, tűnjek el a szüleim házától és soha többet ne jöjjek vissza. Innentől tehát magamra maradtam. Teljesen bepánikoltam. Leültem a földre és üvölteni kezdtem, hogy: feladom…! Ekkor az ég felé néztem, és észrevettem, hogy egy aprócska fénypont egyenest felém tart. Majd hirtelen úgy éreztem, mintha valami megérintette volna a szívemet. Az érintés helyét kellemes melegség kezdte elönteni, ami később az egész testemre kiterjedt. Ebben a pillanatban anyám ismét ajtót nyitott és én a karjába omlottam. Felsegített az emeletre és úgy dugott ágyba, mint kisfiú koromban. Mély álomba merültem, és amikor felébredtem, már nem kívántam a drogot. És soha többet, azóta sem…” – mesélte ez a fiú.

Folytatjuk…