Az anyai lét embert próbáló kihívás

Írta: Vadász Mária Magdolna asztrológus

Leszögezném mindjárt az elején: a gyermekvállalás, anyává válás, és annak működtetése pontosan ugyanolyan embert próbáló munka, mint a párkapcsolat megszerzése, megtartása, működtetése.

Egyszerűen meg kéne érteni már, hogy MINDEN emberi kapcsolat tartós és hatékony működtetése hatalmas feladat minden ember számára.

Nem megy magától, nem megy automatikusan, hatalmas tudatosság kell hozzá, amire nem mindenki képes.

Nos, ez nem fog megtörténni. Tömeg szinten semmiképpen.

Az ember önmagában simán elvadulna, és meg is teszi, ha nincsenek keretbe foglalva nála a jó és a rossz fogalma, ha nincsenek korlátok, megkötések, és szabályok.

Az a baj, hogy az anyaság, a gyermek-kérdés, mint ahogyan a párkapcsolat is, rettenetesen túl van hypolva a modern világban. Az egekig felmagasztaltuk, túlromantikáztuk, pedig mennyivel jobb lenne, ha e témát is a helyén kezelnénk, az összes fájdalmával, nehézségével, próbatételeivel együtt.

Ha őszintébbek lennénk magunkhoz, és egymáshoz ezekben a témákban.

Jórészt teljesen elszakadva a valóságtól, gyakorta teljesen életszerűtlen dolgokat próbálnak elhitetni az emberekkel, a filmek, az irodalom, a költészet, a pszichológia, a társadalmi elvárások: milyen a jó anya, a jó apa, a jó gyerek, a jó párkapcsolat.

Többnyire figyelmen kívül marad a felmenőktől hozott anyag, a neveltetési környezet, az emberi természet. Az is, hogy nem lehetnek receptek, mert minden gyerek más, és minden nő és férfi más.

Születésünkkel, mintha egy tölcsér aljából cseppentünk volna ki: a tölcsér jó széles és tág szájába mindkét szülőnk összes felmenője pszicho-, és fizikai genetikáját belepakolta, és tessék itt vagyunk, kezdjünk vele valamit…

A legtöbb nő a legkevésbé sem gondolkodik el a gyermekvállalás előtt azon, hogy mit fog majd átadni a gyermekének. A „reméljük, hogy egészséges lesz”-en túl egy cseppet sem gondol. Nem néz utána a saját és párja felmenőinek, genetikájuknak, fizikai testük problémáinak, és mentális állapotuknak, függőségre való hajlamaiknak, valójában semminek.

Sőt, gyakorta a magzat úgy fogan meg, hogy szülei egy kicsit sem gondoltak bele, hogy az együttlétükből védekezés nélkül nagy valószínűséggel megfogan egy gyermek. Felnőtt emberekről beszélek, nem gyerekekről, akik nem ismerik saját testük működését, nem tudják hogyan „készül” a gyerek… nem, felnőtt emberek állítják nagy szemeket meresztve, vagy szemlesütve a XXI. században, hogy „véletlenül” fogant meg a gyermekük… hogy ők nem gondolták, hogy „abból” „ez” lesz…

Azt mondják, az a nő, aki gyereket akar, és igazán akar, mindent megtesz, hogy legyen.
Ez a mondat felöleli a teljes témát: azaz, mindegy kitől és/vagy mindegy milyen áron, csak legyen! Az, akiről állítjuk, hogy a legfontosabb nekünk, akit a világon a legjobban szeretünk TELJESEN MINDEGY hogyan „keletkezik”, csak legyen…!

Kettéválik a gyermeket akarók és a gyermekellenesek tábora, előbbiek azt mondják mindennek alfája és omegája a gyermek, nélküle értelmetlen az emberi, főleg női élet (tragikusan nyomasztó és hamis programozás!), utóbbiak pedig valójában nem gyermek ELLENESEK, hanem ők maguk érzik, tudják, hogy valamiért nem alkalmasak arra, hogy anyává (apává) váljanak.

Lehet ezen ítélkezni, de azt kell mondjam asztrológusként, aki 15 éve foglalkozik a családi terhek kutatásával a horoszkópokban, és gyermekkorban sérült lelkületű emberekkel, hogy egy kicsit sem tudok csatlakozni a mindenáron való anyává válás propagálásához.

Az anyai lét embert próbáló kihívás.

És lehet ezt rózsaszín ködbe burkolni, jelesül, hogy a legszebb dolog a világon – kétségkívül vannak nők, akik már születésükkel az anyaság karmáját hordozzák, és kiskoruktól minden vágyuk, hogy anyák legyenek, vagy ha nem is saját gyermeket nevelnek, de szorosan kötődnek a gyermekekhez, válnak gyermekek segítőivé, nevelőkké, nevelőszülőkké.

Ez teljesen rendben van, hiszen az emberiség tagjai végtelenül sokrétűek, és attól is gyönyörű ez az egész emberi lét, hogy annyira mások vagyunk.

Ám mindig van valamilyen aktuális politikai, vallási, ideológiai trend, amelyben megpróbálnak érzelmi zsarolással hatni a társadalomra mindkét oldalról. Az anyaság/gyermekpártiak oldaláról is, és az ész nélküli gyermekvállalás ellen érvelők felől is.

Mint soha semmiben az emberek között, itt sem lesz konszenzus, és ez az írás sem azért készül, hogy egyik vagy másik oldal mellett kampányoljon, vagy letegye a voksát. Kicsit sem.

E sorok írója maga is anya, úgy lett az, hogy az orvos szerint nem lehetett volna. De majd egy kis hormonnal rásegítünk, mondta a doki, hát engem biztos nem fogsz hormonozni, volt az én válaszom.

És elfogadtam, hogy ebben az életben nekem az anyaság nem projekt. Semmilyen módon nem óhajtottam kierőszakolni a gyermekem életre hívását, még annak árán sem, hogy nyilvánvalóan megéltem a szomorúságot, amiért nem lehetek anya. Egész életemben tiltakoztam minden erőszak ellen, amit elmémmel, vagy a testemmel akartak tenni.

És lőn: a jóslat után három évvel spontán megfogant a kislányom, és szinte napra pontosan kilenc hónapra, röpke két órányi vajúdás után, a harmadik nyomásra világra jött az apró kicsi lélek, aki valami érthetetlen okból kifolyólag úgy döntött, engem választ anyának.

Az első három hónap maga volt a pokol, és számtalanszor elmondtam: én ezt nem akartam, nem így, én erre nem vagyok alkalmas, nem bírom. Az elmondhatatlanul fájdalmas, és magas lázzal járó mellgyulladás egymást követte mindkét mellemben. Zokogva szoptattam, és mérhetetlen bűntudatot éreztem, amiért világgá szaladtam volna, hogy meneküljek a szűnni nem akaró szenvedés elől.

A gátsebem miatt fél évig nem volt normális székletem, ülésem, a szexualitásra pedig úgy gondoltam, mint egy valaha volt, szép volt, jó volt, ennyi volt történetre, én tuti, hogy soha többé nem leszek képes rá.

A lányom három hónapig csak akkor volt csendben, ha a mellemen volt. Az apja reggel elment dolgozni, én mellre tettem a kicsi lányt, majd este, mikor hazajött, pont ugyanabban a pozícióban talált, ugyanabban a hálóingben, mosdatlanul, ahogy reggel ott hagyott.

Később konszolidálódott a helyzet, de ahogy lányom öntudata felébredt, a két erős akarattal bíró egyén, én és ő, a meglévő szoros szimbiózis ellenére sem könnyen találtuk a közös nevezőt. Ez nagyjából kamasz kora utánig tartott, azóta viszont, a férjem szerint: egyetemen kéne tanítanod, hogy kell anyának lenni. (Köszönöm, jóleső érzés, bár én nem így gondolkodom magamról. Sőt. A nagyjából 18 év gyereknevelés alatt elkövetett hibáimat nem tudom meg nem történtté tenni, bár igyekszem folyamatosan kijavítani amit lehet, ahogy tudásomból telik, és amennyire a már felnőtt Gyerekem engedi.)

Szóval nem volt ez mindig így. Bele kellett tanulnom – és ehhez hatalmas segítség volt a hivatásom mert segítségével megismertem önmagamat, és megértettem miért vagyok olyan anya, amilyen, és megértettem mire számíthatok a gyerekemnél, milyen kapcsolódások vannak közöttünk, és ezeket hogyan lehet működtetni, hogy mindkettőnk számára a legjobb legyen.

Nem tudom, hogy az asztrológia, a pszichológiai ismereteim, a spirituális tanok, a hitrendszerem és az eltökéltségem nélkül, hogy egészséges pszichéjű és testű Embert neveljek, mi lett volna.

Kétféle típusú anya van. Az egyik, aki nem kapta meg az anyjától, amire szüksége lett volna, érzelmileg, fizikailag, mentálisan, ezért úgy dönt – és ettől azt gondolja baromi tudatos! –, hogy ő másként csinálja, ezzel a lendülettel át is billenve a ló másik oldalára. Agyontutujgatva, túlkontrollálva, mindentől kíméli gyermekeit, a jó anya szerepében tetszelegve.

A másik típus, aki teljesen önkéntelenül csinálja ezt az egész gyerekezést: azt adja, amit kapott, és pont. Hiszen nincs más példája, kevésbé tudatos a vele történtekre, nem tudja fejben összerakni a következményeket, nem tud elvonatkoztatni, ahogy esik, úgy puffan-alapon „neveli” (vagy nem) a gyerekeit.

Tévedés azt hinni, hogy csak a kevésbé iskolázott, műveletlenebb, egyszerűbb rétegből kerülnek ki utóbbiak. Nagyon gyakori, hogy az agyontanult bal agyféltekés elme olyan szinten elzárta magát a jobb agyfélteke egészséges megérzéseitől, ösztöneitől, hogy felismerés nulla, simán adja tovább a gyereknek, amit kapott.

Az érzelmi elhanyagolást, és/vagy a túlzott elvárásokat, sosem dicsér, evidens, ha a gyerek jól csinál valamit, hiszen másként nem is lehet. Ha mégis, akkor érzelmi távolságtartással büntet, degradál, akár fizikailag is bántalmaz. Leegyszerűsítve: ha neki szar volt, legyen szar az ő gyerekeinek is. A „mindegy milyenek voltak a szüleim, mégis ember lett belőlem”-típus.

És van egy harmadik típus is, akikből a legkevesebb van, elenyészően kevés, már-már alig… akik képesek objektíven szemlélni mit kaptak, abból mit adhatnak tovább, mi vált épülésükre, mi hátrányukra.

Aki hajlandó foglalkozni azzal, még a gyermek születése előtt, hogy a férfi, akivel közös gyermeket vágynak, milyen családi terheket visz, és hol tart ezek megdolgozásában, mit fog átadni majd közös gyermekük nevelésében mindebből… mennyire lesz „jó” apa… ő maga anyaként képes lesz-e a gyermek érzelmi és mentális, valamint fizikai fejlődését szem előtt tartva HATALMAS ÁLDOZATOKAT HOZNI.

És itt elérkeztünk megint egy következő témához.

Látok anyákat, akik életében mintegy kipipálni való projekt a gyermek, vagy gyermekek. Ekkor és ekkor meg KELL lenniük, de úgy, hogy ők e gyerekprojekt közben a karrierjüket nem adják fel (nem azért tanultam véres verejtékkel éveken át, hogy most évekig itthon üljek).

Párhónapos csecsemőket löknek a bölcsődékbe nyolc órákra, idegen emberekre bízva szemük fényét, mindenüket, akiket kötnek a szabályok, mely szerint a gyermekekhez érzelmileg nem kötődhetnek! (Tisztelet a kisgyermeknevelőknek, akik ennek ellenére mégis megpróbálják ezeknek a piciknek a lehető legtöbbet adni, amire lehetőségük van.)

Féltik alakjukat, nem szoptatnak, sőt azért szülnek császármetszéssel, mert a szülés fájdalmát ki akarják kerülni. Gyermekeiket pont ilyen teljesítmény-kényszeressé nevelik, elvárásokkal teletűzdelve, hiszen a projekt, az projekt: ilyennek kell lenni!

A szorongós, körömrágós, tikkelős, később ilyen-olyan fóbiás, vagy függésekbe menekülő gyermekeket aztán pszichológusokhoz hordják, mert nem értik mitől lettek ilyenek…

Jó esetben legalább felismerik, hogy a gyermeknek értő segítségre van szüksége. Rosszabb esetben úgy kerül ki az Életbe, hogy azt csinál, amit akar, engem nem érdekel, majd megtanulja, én megtettem mindent…

Pedig az Anyaság életvégig szóló történet ám.

Látok anyákat, akik majomszeretettel csüngenek gyermekeiken, durván magukhoz láncolva, anyafüggővé téve, akik sosem alhatnak máshol, anyjuk nem távolodhat el tőlük még rövid időre sem.

Látok anyákat, akiket „becsúszott” gyerekeik később halálra idegesítenek, hiszen ők nem vágyottként jöttek a világra, ezért nem is érzik magukat jól itt, és ezt a tőlük telhető módon ki is fejezik. De ha már jönni „akar”, had jöjjön, mondják a szülők, főleg az anya, majd nem túl nagy lelkesedéssel bevállalják. És ahogy telik az idő, és nő a gyermek, úgy lesz benne egyre több az agresszió az anyával, a világgal szemben…

Látok anyákat, akik hitelekért vállalnak gyermekeket.
Látok anyákat, akik mások kedvéért, vagy presszúrára vállalnak gyermekeket.
Látok anyákat, akik szó szerint ráerőszakolják a gyereket azon párjaikra, akik nincsenek annyira meggyőződve arról, hogy szeretnének nem hogy többet, de gyakorta egyet se…

És igen, a XXI. században még mindig vannak a modern világban nők, akik azt hiszik, férfiakat megtarthatnak gyermekkel, és ezért fogannak meg, és szülnek.

Nos, ők gyártják sorozatban potenciálisan a jövő pszichológusainak, spirituális segítőinek a vendégkört.

Ám nem látok anyát, aki szabad akaratából, teljes meggyőződéssel, párjával tökéletes egyetértésben, harmóniában és természetes úton vágyja életre gyermekét. Akiből nem válik egy biorobot idegbeteg, lestrapált anyagép, mert van segítője, mert megteheti, hogy olykor feltöltődik, hogy újra tudja folytatni ezt az embert próbáló hivatást, az anyaságot.

Aki mérlegel, mielőtt gyermeket teremtene a világra: képes leszek-e évekre feladni önmagam nagy részét, hogy a gyermekeim belőlem táplálkozhassanak a szó szoros, és tágabb értelmében.

Aki nem akar tönkremenni az anyaságban, aki szeretni, élvezni akarja azt, ezért pontosan tisztában van vele, hogy hány gyermeket bír el, hogy abba nem rokkanjon bele ő maga, és a család többi tagja sem.

Aki meg tudja osztani magát Férje és Gyermeke között, aki nem fordul el egyiktől a másik kedvéért.

Nos… embert próbáló feladat az igazi anyaság.

Embert próbáló feladat aztán felnőtt gyermekként tisztán látni mit kaptam, és azzal mit tudok kezdeni. Még mielőtt egy az egyben továbbadnám a „legdrágább kincsemnek”…

Nem olyan társadalmat kellene építeni, ahol az anyákat tisztelik.

Olyan társadalmat kéne létrehozni, ahol a Nő tiszteli önmagát, ismeri múltját, tervezi jövőjét, képes egészséges életet teremteni saját és Gyermekei számára is.

Az anyaságban önmagában semmi tiszteletre méltó nincs, hiszen ez a világ legtermészetesebb dolga. Az evés-ivás-szaporodás alapösztönök embernél, állatnál.

A tiszteletre méltó az, amikor tudatosan, a még meg sem fogant kis Lelket tisztelve döntjük el, hogy képesek vagyunk-e Anyává válni, a szó legnemesebb értelmében, vagy csak szülünk, és lesz, ami lesz. Mert akkor az lesz, ami lesz, és ez viszont minden, csak nem tiszteletre méltó.

Az ember a felelősségvállalástól válik felnőtt, érett emberré.