Írta: Horváth Andrea író, asztrológus

Angyalok nyelvén folytatása

„Kérd meg az őrangyalodat, mutassa meg, hogyan élvezd jobban a hétköznapokat, az élet apró örömeit. Igyekezz megtalálni a szépet a környezetedben! Először csak pár percet szánj a gyakorlatokra és várd ki, amíg szokásoddá válik. Alaposan figyeld meg, mi vesz körül. A szépség mindenhol jelen van. Ezen apróságok segítségével tanulhatjuk meg élvezni az életet. Vedd észre a madarakat, egy ablakba kitett cserepes virágot vagy egy gyermek arcán a mosolyt. Így fogod egy idő után önmagadban is felfedezni a jót…..”


Lorna egyik kedvenc ügyfele egy Mrs. Stacey nevű hölgy volt,

akit valami hasonló módón az angyalok tanítottak meg, hogy élvezzen ki minden pillanatot. Az idős hölgy csendes, visszafogott életet élt, a kertje tele volt virágokkal, és ha Lornával leültek közéjük, arról beszélt, hogy mindent elkövet, hogy azokban az egyszerű dolgokba is örömöt leljen, amiket korábban magától értetődőnek tartott. Keveset törődik az anyagiakkal.


„Az élet zömmel ilyen megszokott, hétköznapi apróságokból áll. Ha jelentéktelennek bélyegezzük őket, sokat veszítünk, – pontosan azt, ami valójában fontos. A nagy dolgok sok pici részletekből tevődnek össze. „ – írja az „Angyali üdvözlet” című könyvében Lorna.


Könyveit olvasva gyakran jutott eszembe, hogy talán nem véletlen, hogy engem is akkor „szólított meg” az angyalvilág, amikor korábban mozgalmas életem elérkezett egy olyan nyugodt szakaszba, mint amilyenben Mrs. Stacey élt a virágai között, betelvén az élet apró adományaival.

A két ősfenyőmmel az ablakom előtt, amelyek havas ágain télen megcsillant a nap, a sétákkal a kutyámmal kint a határban, ahol nem csináltam mást, csak hallgattam a madarak énekét vagy a szél suhogását a búzatáblákban.


„Őrangyalok pedig vannak…” című könyvemben részletesen mesélem el a történetemet, ami egy esős, novemberi estén kezdődött, amikor beállított hozzám egy furcsa, koldus-forma alak.


– Ugye, maga a jósnő? – kérdezte félszegen.
– Több, mint 10 kilométert gyalogoltam. Segítségre lenne szükségem..
Hirtelen nagyon mérges lettem. Kioktattam, hogy senkit nem fogadok bejelentés nélkül, ám a tekintete annyi kétségbeesést sejtetett, hogy valami megszólalt bennem. Egy percig farkasszemet néztünk az esőben a kapum rácsfüggönyén át. Átázott, ápolatlan ruházatában, a fejére tapadt vizes hajával olyan volt, mint a szánalom szobra.
– Egy fillérem sincs, fizetni nem tudok…. – folytatta halkan.

A csuda vigye el, én a képességemet Istentől kaptam, gondoltam. Nem tehetem meg, hogy egy bajba jutott embertársamnak nem segítek, – és kinyitottam a kaput.
Ám rögtön utána meg is bántam! Nem vagyok normális, – korholtam magamat, hogy a mai közbiztonságban éjjel egy vadidegen csavargót beengedek a házamba?



A férfi leült a kandalló elé, nagy víztócsát hagyva a fotelon. Valami volt a szemében, ami azt súgta, hogy ne féljek tőle, és ne bánjam meg, hogy hagytam megzavarni esti nyugalmamat.
Szinte zavaróan szerény volt, többször bocsánatot kért a tolakodásért, de úgy érezte, ha segítek bepillantást nyerni a jövőjébe, az életbe nyert bizalmát nyerheti vissza.
Hajléktalan volt, a barátnőjével lakott együtt egy falu szélén álló, leselejtezett lakókocsiba, ám a leányzó súlyosan megbetegedett.


– Attól félek, későn került kórházba. Ugye, meggyógyul….? – emelte rám a szemeit olyan reménykedéssel és könyörgéssel, mintha a hatalmamban lenne ezt befolyásolni.
Ahogy kiterítettem elé a tarot kártyám színes lapjait, egyetlen rossz kártyát sem láttam. Semmi nem utalt sem betegségre, sem veszteségre vagy halálra. A gyanakvás kis ördöge megint felütötte bennem a fejét, ám amikor kimondtam a bűvös szót, hogy meg fog gyógyulni, annyira megörült, hogy elsírta magát.


Felállt, hogy elköszönjön, s ahogy összehúzta magán a vizes ruhát, egy pillanatra megborzongott. Ekkor jutott eszembe, hogy ez a szerencsétlen 10 kilométert gyalogolt ezért az egyetlen vigasztaló szóért, s mivel ebben az órában már nem járnak a buszok, valószínű, 10 kilométert kell ismét megtennie az esőben, hogy hazajusson az alighanem fűtetlen lakókocsi-roncsba.
– Várjon, főzők egy forró teát. – intettem, hogy üljön vissza.
Még könnyes arcán felderült a hála.


– Igazán nem okoz gondot…..? – szabadkozott.
Ahogyan két kezével átfogta a forró csészét, hogy felmelegítse a tagjait, ismét megszántam.
– Maga nem éhes? Pakolnák egy kis kenyeret és felvágottat.
Amikor kikísértem a kapuig, úgy szorította a kis csomagot, mint valami becses ajándékot. Aztán a szemembe nézett. Már nem volt annyira szerény a pillantása, és én ismét láttam benne azt a furcsa, de mégis megnyugtató „valamit”, ami megóvott attól, hogy elveszítsem a bizalmamat.


Másodszor néztünk farkasszemet.
– Maga a legjobb ember, akit valaha láttam! – mondta
A hangja ekkor hangos, bátor és határozott volt. És ekkor rátette a kezét a karomra.
– Megáldom magát!

Ahogy ezt kimondta, éreztem, hogy valósággal égetik a bőrömet az ujjai, s valami hatalmas energia árad szét a karomból az egész belsőmbe.
– Kicsoda maga…? – dadogtam összezavarodva, de ő nem válaszolt.
A kis ételcsomaggal a hóna alatt kilépett az esős utcára és egyetlen egyszer sem nézett vissza.
A karomon heteken át éreztem azt a bizsergő langyosságot, amit az érintése és az áldása okozott.


… És attól a naptól valósággal „dőlt” hozzám a siker. Valósággal szárnyakat kaptam a munkámban, a könyveim elfogytak a könyvesboltokból. Majd sorra érkeztek az üzenetek az angyal-világtól, mintha csak finoman sürgettek volna, hogy ezzel kell többet foglalkoznom. A könyvesboltban valósággal a fejemre esett egy könyv az őrangyalokkal való kommunikációról, és egyre inkább olyan ügyfelek kerestek fel, akiknek már valami módón volt velük „dolguk”.


Hogy a véletlenek összjátéka volt-e mindez, vagy valóban összefüggött különös látogatómmal, azt ebben a dimenzióban aligha fogom megtudni.

Sokszor csak akkor tudjuk meg, hogy angyal járt nálunk, amikor már elment,

– ahogyan a héber mondás tartja. Az mindenestre érdekes, hogy később kutattam utána, keresvén azt, 10 kilométeres körzetben él egy hajléktalan pár egy leselejtezett lakókocsiban, – és senkit nem találtam, aki egyáltalán hallott volna róluk.


Olykor persze megeshet az is, hogy az angyalvilág „kölcsönvesz” minket, hogy segíthessünk valakin. Ilyenkor néha nehéz eldöntenünk, hogy a jó szándékú segítő angyal volt-e, vagy „csak” valaki, akit ők vezettek az utunkba.


Egy leány egyszer a metró elé akart ugrani szerelmi bánatában,

amikor egy meseszerűen fehér hajú néni hozzálépett és mondott valamit. Valóság volt-e ez az idős asszony, akit jókor jó helyre irányítottak, vagy egy pillanatra testet öltött lény, akit csak a leány láthatott ?
Olvastam egy testvérpárról, akinek út közben lerobbant az autója,

s hiába kérlelték az angyalvilágot, csak nagy sokára sikerült a kietlen vidéken szerelőt találniuk. Nagy késéssel indultak tovább tervezett útjukon, amikor egy elhagyatott bányatónál egy fuldokló gyerekre bukkantak.
A gyermek már nem élne, ha akkor, ott nem romlik el az autó….

Hogy az angyalok miért nem találtak ki jobb módszert a megmentésére, mint hogy „kölcsönvegyenek” valakit, legyen az ő dolguk.

Még Lornához is, – (aki ugyan, mint fentebb olvastuk, ki-be járt az angyalvilágba), – volt, hogy maguk helyett küldtek valakit. Mivel, (mint gyermekkorában megmondták neki), szegénységet kellett megtapasztalnia, egy szörnyű karácsonyon, amikor a gyermekeikkel együtt sem ételük, sem tüzelőjük nem volt, a szomszédok letettek a küszöbük elé egy teli kosarat, tele mindenféle jóval.


Amikor tehát meghallunk belülről egy halk, bátorító hangot, hogy legyünk nagylelkűek, segítsünk a nélkülöző embertársainkon, ne vonakodjunk megfogadni azt, hiszen ilyenkor az angyalok súgnak!


Mióta megszólított az angyalvilág és igyekszem velük kommunikálni,

mindig nagyon figyelek a súgásaikra. Van, hogy egy síró gyereket küldenek, – van, hogy egy éhes embert vagy egy nyomorgó koldust, – én kitüntetésnek érzem, hogy engem „vettek kölcsön”, hogy valakinek vigaszt nyújtsanak.


Az interneten olvastam egy kedves történetet, amikor az angyalok egy ismeretlen embernek súgtak. Egy édesanya tette közzé, akinek a négy éves lányának meghalt a kutyája. A vigasztalan kislány egy levelet diktált az édesanyjának, és megkérte őt, hogy jó sok bélyeget tegyen rá, hogy a levél e mennyországba jusson.


„Kedves Isten! Megkérlek Téged: vigyázz a kutyámra. Tegnap halt meg és ott van Veled a mennyországban. Nagyon hiányzik! Boldog vagyok, hogy nekem adtad őt, még akkor is, ha végén nagyon megbetegedett. Remélem, hogy fogsz vele játszani. Egyébként szeret labdázni és úszni. Küldök róla egy képet, hogy amikor meglátod, tudd, hogy ő az…..”


Az anyuka és a kislány feladót is írtak a borítékra és bedobták a falucska postaládájába.
Pár nappal később levelet kaptak. Hogy egy szomszéd írta-e, aki tudott a dologról, vagy egy jólelkű postai dolgozó, azt aligha fogják megtudni.


„Kedves Kislányom!
A kutyád rendben megérkezett hozzám a mennyországba. Nagy segítség volt a kép, amit küldtél, rögtön felismertem őt általa. Már nem beteg! A lelke itt van velem, ahogy a Te szívedben is mindig ott marad. Nagyon szeretett a kutyád lenni! Mióta nincs szükségünk testre itt, a mennyországban, zsebem sincs, ahova a képet eltehetném, így visszaküldöm azt. Egyébként köszönöm az anyukádnak is, hogy segített a leveledet megírni. Csodálatos anyukád van, én magam választottam ki a számodra. Egyébként könnyen megtalálható vagyok ott, ahol szeretet van…..
Szeretettel : Isten. „

Szerző: Horváth Andrea asztrológus

Horváth Andrea: Őrangyalok pedig vannak című könyve alapján

E sikerkönyvek szerzője kezdő és haladó online asztrológiai oktatást indít.

A következő kezdő csoport június 29.-én, csütörtököm, 19 órakor indul. 

Jelentkezés: 06 20 32 52 352 

vagy: asztro5@t-online.hu„