Szellemekkel suttogó

Írta: Horváth Andrea író, asztrológus

Az előző cikket itt olvashatod

A rossz szándékú kísértetekről, – (éppúgy, mint az eddigiekben említett békés szellemekről), – szóló históriák egyidősek az emberiséggel, amióta világ a világ: voltak és vannak. És nem csupán az ódon angol kastélyok torz fejű vízköpői mögött suhannak el, a teli Hold sejtelmes fényében, árnyalakokban, ahogyan a filmeken láthatjuk borzongva.

„Sápadt volt és csorogtak a könnyei. Szörnyű látvány volt, de esdeklően nyújtotta felém a kezét. Egyszerre volt ijesztő és szánalmat keltő, mély szenvedésről árulkodott. Ehhez hasonló elbeszélésekkel tele van a kísértetérzékelés több ezer éves világkrónikája, így felmerülhet a kérdés, vajon miért szenvednek a szellemek?”

– teszi fel a kérdést Magyar Diána, vallástörténész, az egyik népszerű, hazai ezoterikus lapban. Majd így folytatja:

„A válasz: mert eltévedtek és nem találják a fény felé vezető utat. A halál beálltakor ugyanis az ember énjét képező szellemi energiák leválnak a testről és önálló életre kelnek. Olyan dimenziók, létsíkok között vándorol, amelyeket a mai tudomány még nem fedezett fel. Ezekben a létsíkokban a halott lelkének az egykori kivetüléseivel kell szembesülnie. Ha az érzelmei és a gondolatai pozitívak voltak, akkor könnyű és gyors lesz az útja, ám ha nem?

Ősidők óta tudjuk, hogy nem minden halott válik kísértetté. Ha elakad valaki az asztrálsíkon, az nagyban múlik elmúlt életén és a halála körülményein. Akik életükben személyiségük negatív oldalát élték meg, düh, gyűlölet, bosszúvágy uralkodott rajtuk, nagyon ragaszkodtak a testükhöz vagy az anyagi javaikhoz, önmagukat a testükkel azonosították, esetleg nem békültek ki egy haragosukkal vagy befejezetlen dolgaik voltak, kísértetté is válhatnak.”

Egy ismerősöm hosszú tervezgetés után vidéken vett egy kis parasztházat. Gyanúsan olcsó volt, de annyira békés volt a vidék, hívogató a falut körbeölelő erdő, hogy képtelen lett volna ellent állni, holott belépvén a házba már első alkalommal furcsa érzése volt. (A házak, helyek, terek rossz kisugárzásáról, ártó hatásáról e könyvben lesz még később szó.)

Ám hiába festette ki, csinosítgatta, igyekezett meleg otthonná varázsolni, esténként különös dolgok történtek. Árnyalakokat látott suhanni, megmagyarázhatatlan kopogásokat, zajokat hallott, olykor dermesztő hideget vagy szörnyű szagokat érzett, amelyeknek nem volt forrása. (Ez utóbbi különösképp utalhat negatív energialény jelenlétére, míg a könnyű, finom illat a szeretetteljes, békés, fejlett szellemek velejárója.)

Bár ezeken a jeleken kívül nem történt semmi más, mégis biztos volt benne, hogy van a házban rajta kívül még valaki, ezért később, (jóval az ára alatt), eladta a házat és messze költözködött a békés falucskától.

A legtöbbször egyébként a kísértet jelenségek nem többek annál, mint amit az ismerősöm tapasztalt, csupán a horror filmek sarkítják ki úgy a jelenséget, hogy táncolnak a bútorok, megmozdul az ágy, felemelkedik a szekrény és az asztal.

Persze, aki erre fogékony, s az átlagembernél több érzékszerve van, olykor látja is a fénybe távozni képtelen lelket, még akkor is, ha nem médium.

Müller Rózsa, a téma nagy szakértője azt vallja, hogy az arcukon ritkán tükröződnek érzelmek. A legtöbbször nyugodtan szembenéznek az emberrel, majd köddé válnak. Ha azonban nagyon gonosz volt a test nélkül maradt lélek, vagy nagyon borzalmasak voltak a halálának a körülményei, lehet, hogy az arc félelmet vagy kegyetlenséget sugároz.

Magyar Diána arra int minket, hogy semmiképp sem ijedjünk meg, ha ilyesmivel találkozunk.

…”Tudnunk kell, hogy a kísértet, – mivel nincs teste, – semmi másból nem áll, mint rezgésekből és energiákból, ezért hatni is csak rezgésekkel, érzelmekkel lehet rájuk. Finom radarként fogják fel a feléjük sugárzott érzelmeinket és azonnal átveszik azt. Ha tehát megijedünk a jelenlétünkben, félelmet árasztunk feléjük, ami egy különösen durva, negatív energia, ők analóg módon félelemmel fognak reagálni” – írja.

A tv-ben elég nagy sikert aratott, a „Szellemekkel suttogó” című sorozatnak, – (bár kétségtelen, hogy a látvány kedvéért kisarkított elemeket tartalmaz), – mégis sok valóságalapja van.

A legjobb, amit tehetünk az ilyen szerencsétlen, eltévedt lelkekkel, ha megpróbáljuk elküldeni őket a fénybe, esetleg elmondunk értük egy imát, gyertyát gyújtunk, – vagy emilyen „szellemekkel suttogni tudó” szakembert hívunk.

Olykor nem az köti őket a földi síkhoz, hogy gonoszak voltak vagy szörnyű halált haltak, hanem nagyon is ragaszkodnak egy helyhez, egy személyhez vagy épp a régi otthonukhoz.
Peter Moss ír le egy régi legendát, ami egy volt Jugoszláviához tartozó faluban még ma is borzongást vált ki az emberekből, holott nem is élnek már, akik a szemtanúi voltak.

Egy kastély-szerű, hatalmas házban élt egy önző, gonosz Benedek nevű úr. Sanyargatta a személyzetet, kíméletlen volt a családtagokkal, de betegesen ragaszkodott a birtokához és az anyagi javakhoz.

A halála hatalmas megkönnyebbülés volt mindenki számára, ám jó szomszédok révén mindenki elment a temetésére, ahol két fekete ló húzta egy kocsin a koporsót. Ám pár lépés után hirtelen a két ló megtorpant, rémülten felágaskodtak, mintha látnának valamit, amit az emberek nem láttak. Talán csak a legenda része, hogy ebben a percben hatalmas szélvihar támadt, azt viszont többen megerősítették, hogy a szakácsnő hirtelen sikoltozni kezdett. – „Ott van! Ott van!”

Állítólag röpke pillanatra többen is látták Benedeket, ahogy görcsösen kapaszkodik a vaskapuba, mintha soha többé nem akarná elereszteni azt. Aztán eltűnt, a szélvihar elcsitult, s a lovak is megnyugodtak.

Ám a hatalmas házban később évtizedeken át furcsa dolgok zajlottak, a vendégek lépteket, zajokat hallottak, árnyakat véltek a folyosón suhanni, – mígnem le nem bontották a házat.

Hasonlóan borzongató történet, – (amit szintén Peter Moss gyűjtésében olvastam), – annak az erdélyi családnak az esete, akik két kislányukkal költöztek egy régi, gyulai házba. Lili nevű, tízéves kislányuk pillantása egy este a szomszéd szobába tévedt és a lélegzete is elállt attól, amit látott. Az ajtóval szemközti heverőn ugyanis egy ismeretlen öregasszony ült, a haja csapzottan az arcába lógott, fekete, gonosz szemei szikrákat szórtak. Aztán a semmibe olvadt.

Lili szülei nagy nehezen tudták megnyugtatni a lányukat, és arra kérték, hogy ne említse a látomást a kishúgának. Ám pár nappal később az egész család felébredt a kisebbik lány sikoltására. Elmesélte, hogy látott egy idős nénit, aki nagyon kócos volt, és szúrós, ijesztő, fekete szemekkel bámult rá.

A szomszédoktól tudták meg később, hogy az olcsón megvett régi gyulai házat korábban egy elmebeteg öregasszony lakta, aki senkit nem engedett be magához. Sötét gonosz szemeiről az a hír járta, hogy a szomszédokat megbabonázza, hosszú, fehér haját nem ápolta, amaz állandóan az arcába lógott. Szerencsére azonban különös módon az öregasszony soha többet nem zaklatta sem a családot, sem a két kislányt. Talán sikerült elmennie a fénybe, – vagy nem is „kísértet” volt, amit az érzékeny gyerekek láttak, hanem valami ott maradt a házban az egykor élt lakó lenyomatából.

Michael Newton professzor munkásságáról részletesebben inkább a következő írásomban ejtenék majd szót. Ő az a kutató, aki az alanyait a regressziós hipnózisok során nem annyira, illetve nem csak az előző életeikbe vezette vissza, hanem a két élet közötti úgynevezett köztes lét állapotába.

Jelen témámhoz most az az asszony tartozik, aki a hipnózis során legutolsó keserves életéről mesélt, amelyben a férje elhagyta, és ő magára maradt egy elhagyatott farmon. A regresszió során újra átélte akkori halálát, és azt is, hogy nem tudott a fehér fény felé távozni, a lelke kétségbeesetten kötődött a szenvedései színteréül szolgáló, elhagyott farmhoz, – mintha még akkor is a hűtlen férfira várt volna.

Ami megborzongató ebben a történetben, hogy ez idő alatt a környékbeliek a farmon kísértetjárás tanúi voltak.

Remélem, sok olvasóm látta Alejandro Amenábar: „Más világ” című filmjét, amelynek sejtelmes hangulatában egészen a film végig nem tudjuk, hogy a csendes, titokzatos házban élő asszony a két gyermekével: meghaltak, – csak épp nem tudnak róla. Épp úgy, mint a lélekben az elhagyott farmon rekedt asszony, ragaszkodnak a házhoz, a régi otthonukhoz. Csak néha érzékelik, ha mások költöznek oda, mint ahogyan az ott lakó élők közül is csak néhányan tapasztalják a jelenlétüket néhány pillanatra.

Sokaktól hallottam, hogy egy-egy morcosabb ismerős vagy rokon rossz néven veszi, ha a halála után a holmijához nyúlnak.

Rózsát egyszer felkereste egy rémült, szemmel láthatóan zárkózott, szomorú asszony. Olyan látványt nyújtott, mint egy apáca, amire rákontrázott az is, hogy a nyakában egy óriási keresztet hordott. Mint kiderült, mélyen vallásos családban nevelkedett, ám fiatal lány korában beleszeretett az éjszakai élet egy züllött alakjába, feleségül ment hozzá és beköltöztek a fiú szüleinek az otthonába.

A fiatal ara hiába élt dolgos és békés életet, főzött, mosott, takarított, vasalt, a szülők utálták őt, a férje pedig annyiszor verte meg, akárhányszor részegen ment haza. Egy nap azonban a szülők egy tragikus autóbaleset során mindketten meghaltak. Az asszonyka élete ezután sem fordult semmivel sem jobbra, a férfi lába alól ugyanis a szülei halála után még jobban kicsúszott a talaj. Végül romlott életmódja sodorta a bajba, egy balul elsült kocsmai verekedés során agyonvert valakit. Nyolc évet kapott.

…És ekkor kezdődött a fiatalasszony valódi kálváriája.
Éjszakánként lépteket, zörejeket hallott, képek estek le külső behatás nélkül a falról, elektromos tárgyak kapcsolódtak be. Hiába locsolt szét szentelt vizet és imádkozott minden áldott nap. Amikor a kérésére Rózsa meglátogatta, a lakásban azonnal érezte a jelenlétet, ami szinte félelmetesen nyomasztó volt.

Ahogy leült a konyhában, bentről egy óriási csattanás hallatszott. Ijedten szaladtak be mindketten a zajra, ahol azt vették észre, hogy a Jézust ábrázoló kép leesett a falról, méghozzá úgy, hogy a képszög fent maradt a falon.

Szerencsére Rózsa el tudta küldeni a két, földi síkon ragadt szülő lelkét, – amihez lám, nem mindig elégséges a szenteltvíz, a gyertya és az ima.

Egy szociális gondozó mesélte nekem, hogy évekig járt egy rigolyás, örökké berzenkedő, elégedetlen asszonyhoz. Az idős hölgy holmija ugyan mindig katonás rendben volt, de elviselhetetlenül bánt az embertársaival. Betegségében nehezen talált gondozóra, mert semmi nem volt elég jó neki, arra pedig különösen érzékeny volt, ha a tárgyaihoz nyúltak.

A halála után a rokonai alig tudták kiüríteni a házát. Ahányszor belépett valaki, és megpróbált bármihez is nyúlni, mindig történt valami szokatlan. Érintés nélkül leesett egy kép a falról, felborult és összetört egy váza, vagy az illető fejére esett valami. Ezek vajon véletlenek voltak? Lehet-e véletlen, ha egy kép „magától” leesik a falról? Vagy az idős nő átkelni képtelen lelke rekedt meg a tárgyai között, nem tudván, hogy meghalt, – miként a „Más világ” című film keserű asszonya?

Bizonyára sokunkban felmerül a kérdés: vajon ez mindig így marad? Az átkelni nem tudó lelkek örökké a két világ között fognak vándorolni? A kísértet járta helyeken mindörökké ott fogja a megrekedt lélek rémisztgetni az új lakókat? És ez a néni évtizedekig fogja védeni görcsösen a kacatjait, lesújtva azokra, akik hozzányúlnak? Nos, szerencsére erről nincsen szó! Habár „odaát” nem létezik idő, – valamikor mégis ők is átkelnek a fénybe, majd később egészen biztos, hogy ismét testet öltsenek valahol.

Bármennyire is fáj, ha egy-egy szerettünk meghal és tennénk meg mindent, hogy akár csak egyetlen percre még lássuk, óva intek mindenkit, hogy megpróbálja megidézni a kedves halottat. A fizikai test halála után a lélek elindul egy úton. Ha viszonylag fejlett lélek volt, miután lepereg előtte az élete, átjut azon a bizonyos alagúton, lejönnek érte szellemi vezetői és kedves halottai, hogy a fehér fény felé indulhassanak.

Semmiképp nem szabad megzavarni ezt a folyamatot. Ha nyugtalan lélek volt, vagy bármi okból nem tudja, hogy meghalt, akkor talán még zavaróbb visszarángatni a földre és akadályozni őt abban, hogy minél előbb tisztába jöjjön a helyzetével és „hazataláljon”.

Már maga az eltúlzott gyász, a „jaj, miért hagytál itt, nem tudok nélküled élni…” siránkozások is megnehezítik ezt az utat. Természetesen nem azt mondom, hogy ne sirassuk meg a halottainkat, de semmiképp ne akarjuk őket a földi síkra visszarángatni. Az önjelölt szellem-idézés pedig nem csak a távozni készülő léleknek árthat! Ha valaki szaktudás nélkül fog az ilyesmihez, könnyen lehet, hogy nem a várt, kedves halott fog megjelenni neki, hanem azok a földhöz kötött, rossz szándékú lelkek, akik kétségbeesetten a két világ közé szorultak. Ez pedig nagyon nagy bajt is okozhat!

Hasonló a helyzet a sajnos egyre népszerűbb asztaltáncoltatási szeánszokkal is. Sok történetet hallottam, amikor egy-egy ilyen bizarr játék résztvevői közül később tragédiák áldozataivá váltak, betegek lettek, megbolondultak, vagy „csak” hosszú időre elhagyta őket minden energiájuk. (A megszállásról kicsit később ejtek majd még szót.)

Ha nagyon nagy szükségét érezzük, hogy valamit elmondjunk még a kedves halottunknak, vagy megkérdezzünk egy dolgot, amire csak ő adhat választ, feltétlen forduljunk profi médiumhoz, – de azt is csak akkor, valóban lényegbevágó, és lehetőleg a haláleset után ne korábban, mint hat hónap múlva.

Ezt a cikket Bujka Antal esetével kezdtem, akivel, – (mint azt Imola, a túlvilági segítő megállapította), – vele született a médiumitás adománya. Azóta is sokan keresik fel és kapnak választ a háromlábú kis asztal segítségével, de sosem kell attól tartani, hogy valaki más, negatív földhöz ragadt szellem mozgatná az asztalt.

A pontosság kedvéért jegyezném meg itt, hogy nem minden médiumnak adatik meg, hogy kapcsolatba léphessen a holtak világával. A „szellemekkel való suttogás” egy egészen speciális faja a médiumitásnak. Azon kevesek, akik rendelkeznek vele, általában a születésüktől kezdve magukkal hozzák, (miként Lorna Byrne, akinek megadatott, hogy mint egyes elhunyt lelkeket, mint az angyalokat a testi valójukban lássa.)

folytatjuk…