A szegénység nem erény

Leszámolás a „régen jobb volt” hazugságával

Ideje volna végre megértenünk – így 2025-ben –, hogy a szegénység nem erény.
Nem szentség, nem erkölcsi diadal, nem az emberi nagyság bizonyítéka.

A szegénység legtöbbször félelembe mártott kényszer. Egy túlélési állapot, amit utólag morális mázzal kentünk be, hogy ne fájjon annyira. Most meg nosztalgiát gyártunk köré, mintha dicsőség volna, pedig ez csak trauma.

Minden alkalommal, amikor valaki azt mondja: „régen jobb volt, mert kevesebb volt, és jobban megbecsültük”, valahol meghal egy gyermek önbizalma. Ez nem túlzás, ez realitás. Az ilyen mondatok nemcsak a valóságot torzítják, hanem generációkat tartanak bűntudatban.

Elhisszük, hogy akkor vagyunk jó emberek, ha szenvedünk.
Ha keveset kérsz, jobb ember vagy. Ha merészelsz vágyni, akkor önző lettél.
Kérdezzük már meg magunktól, úgy őszintén, hogy ha kívülről néztél volna rá arra a régi jó világra”, mennyi valódi boldogságot láttál volna?
Vagy sokkal inkább szégyent, félelmet, elhallgatást, és elfojtást?
Olyan embereket, akik nem mertek álmodni, mert már rég elhitették velük, hogy „nem lehet másképp”?

Az alkalmazkodás nem erkölcsi nagyság, csak megszokott félelem.
A „régen jobb volt” nem más, mint egy kollektív önnyugtatás. Egy mentális narkotikum, amit azért suttogunk magunknak, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy sokan közülünk nem éltek, csak túléltek. Nem választottak, nem döntöttek, csak alkalmazkodtak.

Ha most, felnőttként, ezt a mintát adjuk tovább, azaz a „ne akarj sokat”, ” húzd meg magad” „örülj, hogy legalább ez van” üzeneteit, akkor valójában a saját megalázottságunkat örökítjük át. Még mindig nem mi beszélünk, hanem a rendszer, a kollektív trauma.

A nosztalgikus érzés itt nem más, mint esztétikusra festett fájdalom. A nosztalgia veszélyes, ha nem emlék, hanem menekülés. Egy cukormázas önbecsapás, amiben nem látni, hogy az a világ, amit most ostobán dicsőítünk, valójában nem adott szabadságot, csak szerepeket, nem adott döntést, csak hallgatást. Nem adott „ént”, csak „mit”, ami annyit jelentett, hogy ne lógj ki, ne kérdezz, ne akarj többet. Legyèl igavonó, szürke semmi.

Ez nem bölcsesség volt. Ez félelem volt, nemzedékekre kódolva. Elhitetjük az új generációval, hogy a szenvedés erkölcsi előny.

A szegénység nem tisztít, ellenben a tudatosság az, ami felemel. A pénz nem ront meg. Ahogy a hiánya sem nemesít meg automatikusan. Aki belül tisztátalan, az szegényen is az marad. Aki tudatos és tiszta, az bőségben is az tud maradni. Nem a szegénység szül empátiát, hanem az, aki a hiányból is tanulni akar. Aki kérdez. Aki dolgozik magán. Aki nem törik bele a „nincs”-be, hanem azon gondolkodik: „hogyan lehetne másképp?”

A hiány nem automatikusan mélyít, viszont sokkal gyakrabban torzít. Az, aki nem kapott, az vagy megszállottan pótol, vagy megtörik, és azt mondja: „így van ez jól”. Az utóbbi a veszélyesebb, mivel abból lesz a birka. Az a birka, aki már mást el sem tud képzelni, csak az amit megszokott, ami készen van adva neki.

A bűntudatban tartott ember nem kérdez, csak tűr. A történelem egyik legalattomosabb trükkje volt erkölcsi magaslatra emelni a szegénységet, mert aki megelégszik a kevéssel, az nem lázad. Aki megtanulja, hogy a szenvedés dicsőség, az nem kér igazságot. Az csak túlél, és ezt tanítja meg a gyerekének is. A kevesebb több, ezt mondják, épp csak azt nem teszik hozzá, hogy kinek is lesz több.

Hát neked nem. Neked biztosan nem!
Mi lenne, ha nem a múltat védenénk, hanem a jövőt teremtenénk? Nem vagy attól jobb ember, hogy lehajtod a fejed. Nem vagy értékesebb, ha csöndben szenvedsz.
Nem vagy erkölcsileg magasabban, ha mindig csak tűrsz.

A mártíromság nem cél.
A boldogság az.
A méltóság.
A szabadság.

Ha ez valakit zavar, akkor nem te vagy a túl sok, hanem ő a túl kevés.
Mondjunk mást a gyerekeinknek.
Ne azt, hogy „ne akarj sokat”, hanem ezt helyette:
Akarj igazat, méltót, legyen erőd megküzdeni érte.
Jogod van jól élni. Jogod van választani. Jogod van bőségben, tisztán, emberin élni, nem mások kárára, hanem önazonosan.

A múlt nem volt jobb, csak kevesebb kérdés fért bele. Több volt benne a félelem.
A jelen zajos, zavaros, kiszámíthatatlan, de tele van lehetőséggel. Nem az a szabad ember, aki nélkülöz, hanem az, aki választ.

Szóval ha legközelebb valaki azt mondja: „bezzeg régen jobb volt, mert kevesebb volt”, tedd fel azonnal a kérdést:
Kinek volt jobb? Vajon mit kellett elhallgatnia, hogy ezt elhiggye?

Mert a csend néha nem bölcsesség, hanem túlélési technika. Pont ideje volna már végre élni.
Nem csak túlélni.

Ilyés Alexandra terapeuta