Írta: Kováts Krisztina asztrológus
Gyerekünk játszana, nincs kedve azt a sokat bebiflázni. Nem tudjuk, hogyan vegyük rá a tanulásra – nem kapja meg vágyott kisautóját, nem engedjük el barátaihoz, rosszabb esetben a pofon is elcsattan.
Párunknak szüksége van a kikapcsolódásra, elmenne pecázni, barátaival beszélgetni. Nem akarjuk, besértődünk, megfenyegetjük, félelmet keltünk, ha nem ránk figyel.
Nem úgy haladnak beosztottaink, ahogy mi elképzeljük. Nem fogadjuk el. Akaratunkat keresztülvisszük, ha kell, félelmet keltve. A legkevesebb, hogy kiabálunk, pénzbeli juttatással megvonásával fenyegetőzünk.
Honnan születnek bennünk ezek a félelmet keltő gondolatok, mondatok?
Van – e jogunk bárkiben is félelmet kelteni?
Amit kapunk, azzal gazdálkodunk.
Ha a szülőknek határozott elképzeléseik, álmaik vannak a gyerekeik felé, melyeket nem tudnak elengedni, akkor nem is tudják elfogadni gyerekeiket olyannak, amilyenek. Ha meg akarnak felelni a világnak, a gyerekeik sikerei által szebbnek, többnek akarnak látszani, hogy ezt elérjék – könnyen alkalmazhatják a félelemkeltés eszközét, melynek fokozatai az érzelmi zsarolástól kezdve a megverésig bármi lehet.
A minta adva van – a módszert, amit szüleink, az „Istenek” adnak, átvesszük.
Akarva, akaratlanul, de megtanuljuk, ösztönösen ebből gazdálkodunk – ha nem látjuk át, nem vagyunk elég tudatosak.
Mi van a félelemkeltés hátterében?
Akarat.
Görcsös ragaszkodás egy elképzeléshez.
Rugalmatlanság, kényelmesség.
Az „Egy istenbe” vetett hit, ami „Én” vagyok.
A másik/mások tiszteletlensége, el nem fogadása, tulajdonképpen – a félelem.
Mitől fél, aki félelmet kelt, miért akar mindent kézben tartani?
Hozott és gyerekkorban tanult kondíciók ezek – ha nem én „ütök”, engem „ütnek”.
Jobb megelőzni, hisz az „ütés” fájdalma már gyerekkorból ismerős – nem akarja a lélek újra átélni.
Nem akar kicsi és kiszolgáltatott lenni, mint gyerekkorában.
Amit tanult, tovább adja – gyerekeinek, beosztottainak, környezetének.
Ám épp ez mutatja, hogy még mindig mennyire kicsinek és kiszolgáltatottnak érzi magát – eddig rajta „ugráltak”, de most ő „ugrál” másokon.
Talán észre sem veszi! Ahogy ő sem tudott kiszolgáltatottságában, tudás hiányában szüleinek jelezni, úgy az ő gyerekei/beosztottjai sem tudnak, vagy nem mernek szólni.
Még azt is hiteti, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Amit el akar érni, azt eléri. Dicsekszik alkotásával, gyerekeiből kipréselt, látványos mutatványokkal, s eszébe sem jut, hogy emberi lelkek megnyomorítása által képes magát többnek érezni.
Nem látja, nem érzi, hisz annak idején, az ő lelke is meg lett nyomorítva. Szíve régen be lett zárva – mikor neki kellett félni, neki kellett önmagát megszüntetni. Mikor szülei mindezt nem vették észre, nem látták meg, hogy ő Ember.
Fel lehet –e ismerni magunkban ezeket a félelmeket keltő kondíciókat?
Ha azt látjuk, hogy sikereinket tapsvihar veszi körbe, s érezzük is, hogy vagyunk „Valakik”.
Különbek, mint a többiek – hisz lám-lám, mennyivel többet tudunk letenni az asztalra, míg mások még csak ott tartanak, ahol tartanak – érdemes elgondolkodni!
Ha vannak környezetünkben kiszolgáltatottak – gyerekek, beosztottak, tanulók, betegek, de akár állatok, növények – s nem látjuk meg magunkat bennük.
Nem tudjuk, hogy mi is – gyerekek, beosztottak, tanulók, betegek – kiszolgáltatottak vagyunk egy nagyobb egységben – alkalmazzuk is a félelemkeltés eszközét, elhitetve magunkkal, hogy nem kicsik, de nagyok vagyunk.
Van-e következménye, ha élünk a félelemkeltés eszközével?
Amit adunk, azt kapunk.
Ez Egyetemes Törvény, a Világ Rendje.
Majd leszünk öregségünkben kiszolgáltatottak – épp azt kapjuk vissza gyerekeinktől, amit annak idején adtunk nekik.
Ha nem adtuk figyelmünket, szeretetünket, talán még szívüket is bezártuk félelemkeltésünkkel – miért gondoljuk, hogy épp akkor fog megnyílni, mikor nekünk szükségünk van rá?
Ne csodálkozzunk, ha kiabálunk, félelmet keltünk beosztottainkkal, s mindezt visszakapva a fölöttünk levő hatalom kiabál, kényszerit térdre bennünket?
Megmutatkozhat ez a céljainkat érintő akadályokban, melyek előtt érthetetlen állunk, hisz a tüdőnket is kikiabáltuk!
Érkezhet az igazságszolgáltatás betegség formájában is – annyi fájdalmat hozva, melyet adtunk, s amely elcsendesedésre, gondolkozásra, változásra kényszerit.
Ha máskor nem, a legvégén meg kell magunkat adni. Csupaszon jöttünk, csupaszon megyünk. Egyszer csak felismerjük, hogy Te – Én vagyok, ha téged bántalak, magamat bántom.
Kováts Krisztina asztrológus
utolérhetőségeim:
Levélben: tavirozsa5@gmail.com
Telefonon: 0620/9-160-640
Skype-on: asztrocsillag