Gondolatok bizalomról, kéretlen és kért tanácsokról
Mai írásom friss élményből ered – nemrég beszéltem egy régi ismerőssel, akivel mostanában kissé eltávolodtunk egymástól…
Hébe-hóba beszélünk csupán, s az utóbbi időben feltűnt, hogy ugyan feltesz kérdéseket hogylétemre, élethelyzetemre vonatkozóan, melyekre válaszolok is, viszont reakcióként általában megértés helyett igencsak markáns kritikát, kéretlen véleményt, előzmények ismerete nélkül megfogalmazott „kinyilatkoztatásokat” kapok.
Eltűnődtem ezen a témakörön, mert – nem tudom, mások hogyan vannak ezzel, csak sejtem -, de a magam részéről nem szeretem, sőt egyre kevésbé viselem a kéretlen tanácsokat.
Van egy élethelyzet, vannak élettapasztalatok, vannak szempontok, melyeket figyelembe kell venni egy-egy döntésnél, no meg van egy karmikus feladat, spirituális fejlődés, ami mind-mind meghatározza a „merre tovább” irányát, sebességét, mértékét.
Igyekszem tiszteletben tartani mások véleményét, s valamint a nyilvánítás jogát is, DE – nem, a saját élethelyzetemben nem szeretem a kéretlen tanácsokat, a partvonalon álldogáló kibiceket, akiknek semmi sem drága…
Úgyhogy gondolatban kénytelen voltam visszamenni az időben és némi önvizsgálatot tartani, hogy megtudjam: ha ezt ennyire nem szeretem, akkor ennek ellenére belőlem hogyan és miért is lett tanácsadó?
Középiskolás koromban kezdett feltűnni, hogy beszélgetések sora indul úgy köztem és egy-egy másik szereplő között a másik fél részéről, hogy „ezt még soha senkinek nem tudtam elmondani”.
Akkor még sejtelmem sem volt karmáról, spirituális feladatokról, csak azt tudtam ösztönösen, hogy a lelkek mélyéről felfakadó titkok olyan törékeny és felbecsülhetetlen kincsek, melyeket óvni, vigyázni, és őrizni kell. Egy idő után hozzászoktam, hogy van valami, ami megnyitja a zsilipeket és könnyen kialakul a bizalom.
Ezt a bizalmat én mélységesen tiszteletben tartom. Önmagában az a tény, hogy egy másik ember – legyen az bárki – méltónak tart arra, hogy megosszon velem részleteket az életéből, feltárja a szíve mélyét, számomra hatalmas megtiszteltetés.
Mélységes figyelemmel szoktam hallgatni, hiszen ezek nagyon nagy pillanatok az ember életében: beavatás egy másik ember életének részleteibe.
Később, amikor aktívan elkezdtem foglalkozni a kártyavetéssel, még mélyebb bepillantást kaptam sorsokba, életekbe, élethelyzetekbe – és én ezt sosem tekintettem magától értetődőnek. Mindmáig úgy gondolom, hogy ez a bizalom felbecsülhetetlen érték, szolgálatába állni pedig nagy felelősség.
A kártya tekinthető egy populáris tanácsadó eszköznek és sokaknak van jó érzéke hozzá, s így viszonylag könnyen eligazodhat bárki az univerzum jelzései között komolyabb előképzettség nélkül is, DE – vannak íratlan szabályok, amelyek alapvetően meghatározzák a médium működését – jó esetben.
A kártyavetésre még a legrutinosabbaknak is minden egyes alkalommal rá kell hangolódni: bármi, ami eltereli a figyelmet az univerzum üzenetétől és még inkább a kérdezőtől és az általa feltett kérdéstől az egyrészt könnyen félreviszi az információt, másrészt nem adja meg a kérdező irányába a kellő tiszteletet.
Nézetem szerint kártyát vetni tiszta lelkiismerettel csak akkor lehet, ha a médium teljes egészében a kérdezőre, a kérdésre és a jelekre tud koncentrálni.
Ha valaki tanácsért fordul a másik emberhez, az azt jelenti, hogy ad a véleményére, megfontolásra érdemesnek tartja a szavait, engedi, hogy hatást gyakoroljon rá és az életére.
Ezt minden egyes alkalommal érdemes magunkban tudatosítani, ahogy azt is, hogy ebben a helyzetben (is) az univerzum eszközeként működünk.
Mikor? Tanácsot akkor adjunk, ha kérik.
És ha kérik, akkor mindenekelőtt kérdezzük meg magunktól: készek vagyunk-e arra, hogy figyelmünket teljes egészében a tanácskérőre és a kérdésére tudjuk összpontosítani?
Ha igen, akkor jöhet a következő kérdés: mit?
Minden médium működését befolyásolja a saját személyisége, élettapasztalata, és hogy milyen jelzésekre fogékony.
Vannak kiváló gyakorlati útmutatással szolgáló és nagyon praktikus jelzéseket közvetítő médiumok, vannak az útkeresőknek iránymutatással szolgáló médiumok, vannak a személyiség mélyén szunnyadó erőket felszabadítani képes médiumok és még sorolhatnám.
Az, hogy a tanácskérő számára ki a megfelelő közvetítő, teljesen eltérő lehet. Sosem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a kérdező hol tart éppen a saját fejlődése útján, és milyen munkát kell aktuálisan önmagán elvégeznie. A kártyavetés nem egyéni tevékenység: kérdező és médium együttműködése és közös munkája.
Mit? Amit a kártyában látunk .
Mint írtam, ez minden médium olvasatában mást jelent, nézhetjük ugyanazt a kártyát ugyanúgy „kiterítve” – ahány médium, annyiféle olvasata lesz: nem a végkimenetelét, hanem az odavezető útra vonatkozó tanácsokat tekintve.
Ami egységes, az az, hogy mindig szem előtt kell tartani: az odavezető úton segítés és támogatás a médium feladata, ha úgy tetszik fénysugárként funkcionál a labirintus mélyén. Nem több – és nem is kevesebb.
S ha már segítés és támogatás: ha már tudjuk, hogy mikor és mit, még mindig marad egy kérdés: hogyan?
Odaadó figyelem és magas szintű empátia nélkül könnyű elfelejteni: sosem éljük a másik ember életét. Nem vagyunk a bőrében, nem éreztük át az általa megélt eseményeket, nem az ő karmáját éljük, nem az ő személyisége a meghatározó a mi életünkben: az az övé, csakis és kizárólag, a maga egyediségében.
Ha útkeresése során tanácsot kér, akkor megnyitja számunkra a lelke kapuit, beenged bennünket olyan területekre, ahol védtelenebb, sebezhetőbb és sérülékenyebb, mint máshol máskor. Itt minden szó, minden gesztus, minden szándék felfokozódik.
Egy pillanatra sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy amit és ahogy teszünk és mondunk, az visszhangokat kelt a kérdező lelke mélyén.
Őrizni fogja a szavainkat, dolgozik velük heteket, hónapokat, éveket akár – és emlékezni fog rá, sokszor évtizedekkel később is (tapasztaltam).
Hogyan? Segítve, óvva, támogatva, alázattal, és nagy-nagy megértéssel. A médium szolgál, ez a dolga, nem más. Mindenkinek az életében vannak éjsötét periódusok, ez a fejlődésünk szerves része, s ilyenkor mindenki elveszettnek érzi magát, fél, és keresi a kiutat az örvény mélyéből. A tanácsadónak egy dolga van: segíteni megtalálni a kivezető utat nagyon ügyelve arra, hogy egy pontatlanul megfogalmazott mondattal ne taszítsa még mélyebbre a hozzá fordulót.
Hogyan? Mélyen hiszem, hogy mindig, minden pillanatban, minden kicsi találkozáskor szerepünk van a másik ember életében – legyen az a buszsofőr; az üzletben a „mondja már meg aranyom” néni; a telefonon felhívott ügyfélszolgálatos, akivel nem tudunk zöldágra vergődni; egy ismeretlen, akivel ugyanakkor ugrunk oda segíteni – mind szereplők vagyunk egymás életében.
Közelednek az ünnepek: ilyenkor felfokozódnak az érzések, hangulatok – és igen, idegesebb, türelmetlenebb, egyúttal sebezhetőbb is mindenki.
Vigyázzunk egymásra – ezek azok az idők, amikor egy bántó szó egy életre szóló fájdalmat tud okozni, és egy szívből fakadó mosoly visszaadhatja valakinek az emberiségbe vetett hitét.
Óvári Judit kártyavetés, spirituális tanácsadás
0 hozzászólás