A „fájdalomtest” kifejezés leginkább Eckhart Tolle tanításaiból ismert. Azt jelenti, hogy a felhalmozódott érzelmi fájdalom egyfajta belső mintázatot képez, amely időnként aktiválódik, és ilyenkor átszínezi az ember érzékelését, reakcióit, gondolatait.
A fájdalomtest több annál mint, hogy valaki megbántott, és fáj, vagy történt valami, amitől szenvedünk, és nem pusztán egy rossz emlék, ami újra és újra előjön.
A fájdalomtest egy bennünk élő régi fájdalmakból összesűrűsödött belső alakzat, mondhatni egy önálló entitás, amelynek már saját reakciója, hangja, mozdulatai, jelzései vannak.
Amikor ez az entitás aktiválódik, akkor már nem csak „hiszti” van, hanem egyszerre elárasztja a testet, átveszi felette az uralmat. Elég egy mondat, egy hangszín. Egyszercsak megjelenik valaki fizikai jelenlétében, vagy meghallasz egy nevet, egy üzenet jelenik meg a telefonodon, egy ismerős autó ajtajának becsapódása, a kulcs a zárban, egy hang a telefonban, egy emlék, amely felbukkan a facebook hírfaladon.
Bármi aktiválhatja, aminek köze van az entitáshoz. És magunk sem értjük, hogy egyszerre kicsúszunk a normál üzemmódunkból, és egy szempillantás alatt átkerülünk abba az egész fájdalommezőbe, amelyet az évek, évtizedek, és persze a családi történetek hordtak össze bennünk.
Azért azt fontos tudni, hogy mi magunk is felelősek vagyunk, hogy ezt a cukikát magunkban összedédelgettünk, nevelgettük, tartogattuk, ápolgattuk. Még mielőtt elkezdenénk a másikra mutogatni, és kizárólag azt tenni felelőssé.
Fizikailag egyszerre rándulhat meg a gyomor, a test, a mellkas besüpped, levegőtlen lesz, összeszorul a torok, megfeszül a váll, az agy vészüzemmódba kapcsol: üss, vagy menekülj! Leizzadhatunk, hirtelen heves szívverésünk lehet, elkezd remegni a kéz, kiszárad a száj. Ez mind egy nagyon erős stresszválasz egy ingerre, amely aktiválja a fájdalomtestet.
Az ember pedig maga sem érti, mi ez a „túlreagálás”?!
Ilyenkor ébred fel bennünk a fájdalomtestünk. Van egy ember, egy jelenség, egy ismert történet, egy hang, egy kép, szín, illat, szag, állat, helyszín, bármi, aki/ami a hordozója annak, akin/amin keresztül újra és újra megnyílik a seb, és mint a felgyülemlett genny, szétárad bennünk a fájdalomtestünk.
És fura, mert egyszerre lehet a jelenléte fájdalmas, ugyanakkor idővel akár hiányozhat is. Hiányozhat a bántás, miközben ésszel tudod, hogy csak a szenvedést okozta. Hiányzik a hallgatás, az ígéretek, a közelség, miközben felőrölt a kiszámíthatatlanság, és a mindennapok folyamatos triggerelése.
Miért? Józan paraszti ésszel felfoghatatlan, de mégis, teljesen racionális magyarázata van. Attól, hogy megszüntetjük a fájdalomtestünk aktiválódásához köthető témát, a testünkben élő fájdalomtest még nem szívódik fel automatikusan. Azonnal előbukkan a testben, amint újra helyzetbe kerülünk.
Nagyon fontos azonban, hogy ne legyen ebből egy pajzs, amit védekezőn magunk elé húzunk, mi a szerencsétlenek, az áldozatok.
Én nem megyek oda, mert arra emlékeztet, hogy…
én nem csinálom ezt, vagy azt, mert az olyan, mint ami akkor volt, amikor…
én elmegyek innen, hogy ne is legyek ebben a közegben, mert…
Ezzel a hozzáállással nem szüntetjük meg a fájdalomtest létét, sőt továbbra is lakhelyet biztosítunk neki magunkban.
A lényeg tehát: nem vagy őrült, mert egy látszólag apró ingerre az egész tested vészüzemmódba kapcsol, és produkálsz olyan tüneteket, mintha üldöznének, bántanának, érzel szinte kontrollálhatatlan dühöt, sírhatnékod támad, befeszülsz, stb. Az inger lehet bármilyen kicsi, de a mögötte álló múlt hatalmas. Egy alvó sárkányt is fel tud ébreszteni egy apró tűszúrás, aki dühében tombolni kezd.
Ha felismerjük, hogy ki/mi a mi fájdalomtestünk, az már fél siker. Véletlenül se fojtsuk el, vagy szégyelljük, de legfőképpen ne öntsük le spirituális cukormázzal. Tudod: attól, hogy a szart arany papírba csomagolod, még szar marad, és egyre büdösebb is lesz.
De mégis mit tehetünk?
Lélegezz, és mondd ki: ez nem az igazságom. Nem én vagyok. Ez a testem reakciója egy régi fájdalomra. A testem emlékszik, így akar megóvni. Üss vagy menekülj! – de ez most nem parancs, hanem jelzés.
És lassan, nagyon lassan lehet visszavenni az uralmat önmagunk felett. Például nem reagálni. Nem provokálni. Nem kell a belső bíróságnak újratárgyalni minden fájdalmas ügyet. Nem kell újra és újra ajtót nyitni a fájdalomnak.
szerző: Vadász Mária Magdolna
e-mail: csontasszony67@gmail.com
Facebook: CsontAsszony
honlap: www.fenyem.net
0 hozzászólás