Az előző írásomban arról meséltem, milyen fontosnak tartom, hogy ismerjük a családunk történetét, hogy tudjuk, kik voltak a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink, honnan jöttek, milyen életet éltek, milyen történeteket hordoz a családunk. Sokszor egészen apró dolgokból derül ki, mennyi mindenről nem tudunk, és talán éppen ezért fontos időnként egy kicsit megállni, és ránézni arra is, ami bennünk történik.
Az utóbbi időben, amikor valakivel a családállításról beszélgetek, egyre gyakrabban hallom ezt a mondatot:
„Én is gondolkoztam már rajta, hogy elmennék, de félek.”
Ilyenkor általában megkérdezem:
„Mitől félsz?”
Mert a válaszok nagyon különbözőek.
Sokan azért is mondják, hogy félnek a családállítástól, mert azt gondolják, hogy ez csak csoportban történhet, és bizony nem mindenkinek komfortos az a gondolat, hogy egy csomó idegen ember előtt kell beszélnie a problémájáról, a családjáról vagy olyan személyes dolgokról, amelyekről talán nem is könnyű beszélni.
Ilyenkor szoktam elmondani, hogy létezik egyéni családállítás is.
Az egyéni állításnál csak ketten vagyunk. Nincs jelen egy csoport, nem kell mások előtt megosztani a történetünket, és nem kell attól tartani, hogy idegenek hallják a legszemélyesebb dolgainkat. Egy biztonságos, megtartó közegben dolgozunk, a saját tempónkban.
Az egyéni állításnak többféle formája is lehet.
Van, akinek az úgynevezett imagináció jön be. Ilyenkor becsukja a szemét, és a képzeletében jeleníti meg a családtagjait. Én közben segítem, hogy kit „hívjon be”, mire figyeljen, és hogyan haladjunk tovább.
Persze néha azt mondják:
„Jaj, nekem ez nem fog menni, én egyáltalán nem tudok jól képzelődni.”
Erre mindig azt mondom, hogy semmi gond, ha az imagináció nehezebben megy, akkor dolgozhatunk horgonyokkal.
Ilyenkor papírlapokat helyezünk a földre, amelyek egy-egy családtagot, érzést vagy akár magát a problémát képviselik. A kliens kiválasztja és elhelyezi ezeket, majd különböző pontokra állva figyeli, mi történik benne.
Én közben kérdezek, segítek, és együtt figyeljük, mi bontakozik ki.
Ha valaki ezt sem érzi magához közel, akkor ott vannak a bábuk.
Egy asztallapon kis bábukat helyezünk el, amelyek a családtagokat képviselik. Megkeressük, hogy ki hová kerüljön, milyen távolságban legyen a többiektől, hogyan látja most a családi rendszert.
Érdekes módon néha egy-egy bábu elhelyezése vagy egyetlen mondat is elindít valamit.
Nem kell hozzá különleges képesség.
Nem kell „jól csinálni”, és legfőképpen nem kell attól tartani, hogy valaki majd megmondja, mit kell érezned vagy mire kell jutnod.
Én nem kész válaszokat szeretnék adni, hanem segíteni abban, hogy ránézz arra, ami benned van.
De vajon mindenkinek szüksége van családállításra?
Az utóbbi időben kétségtelenül nagyon népszerű lett a családállítás. Egy, a témával foglalkozó sorozat is sok ember figyelmét ráirányította, és azt tapasztalom, hogy olyanok is egyre gyakrabban érdeklődnek iránta, akik korábban még soha nem hallottak róla.
Viszont néha azt érzem, hogy emiatt kialakult egy olyan gondolat is, hogy „ezt mindenkinek ki kell próbálnia”.
Egy alkalommal például az egyik vendégem azt mondta:
„Én is kipróbálnám a családállítást, biztos nagyon jó lehet.”
Megkérdeztem tőle: “Van valami problémád, amire keresed a választ?”
A válasz: “Nem igazán. Csak gondoltam, hogy biztos jó lehet.”
Ilyenkor én azt szoktam mondani, hogy szerintem nem feltétlenül azért érdemes családállítást csinálni, mert most divatos, vagy mert másoknak bevált.
Úgy gondolom akkor lehet igazán értelme, ha van a jelenlegi életedben egy olyan elakadás, amire nem találsz magyarázatot. Valami, ami újra és újra ugyanúgy történik. Ugyanazok a helyzetek ismétlődnek, ugyanazokba a kapcsolati mintákba kerülünk. Újra és újra hasonló nehézségekkel találkozunk, miközben látszólag nincs rájuk ésszerű magyarázat.
Ilyenkor talán érdemes egy kicsit mélyebbre nézni.
Nem azért, mert biztosan a családunkban kell megtalálni az okot, és nem azért, mert minden problémára a családállítás a megoldás, hanem azért, mert néha érdemes más szemszögből is ránézni arra, ami velünk történik.
Lehet, hogy a válasz ott van valahol a saját történetünkben. Lehet, hogy egy régi családi történet segít megérteni valamit, és az is lehet, hogy egészen máshol találjuk meg a választ.
Talán ezért sem kell félni tőle.
Nem kell rögtön nagy lépést tenni.
Lehet először csak beszélgetni róla.
Elmondani, mi az, ami foglalkoztat? Mi az, ami nehéz? Mi az, amit szeretnél megérteni?
Aztán majd kiderül, hogy szeretnél-e továbbmenni.
Mert sokszor nem maga a családállítás az, amitől félünk, hanem attól, hogy mi történik, ha végre elkezdünk őszintén ránézni valamire, amit régóta kerülgetünk.
És talán érdemes ezt a kérdést is feltenni magunknak:
Mi lenne, ha a félelem helyett most csak annyit engednél meg magadnak, hogy kíváncsi legyél?
0 hozzászólás