Írta: Vadász Mária Magdolna asztrológus

„A madár nem azért énekel, mert tudja a választ.
A madár azért énekel, mert van egy dala.”

Ezt a két mondatot választottam mottóul a közösségi oldalamon,

a Csontasszonyon, ezelőtt 12 évvel. Nem vagyok tanító, nem vagyok guru, és nincs nálam a bölcsek köve, nem tudok mindenre választ, magam is úton járó vagyok, s az leszek halálom pillanatáig.

Vannak gondolataim, érzéseim, és 25 éves spirituális utamból fakadó tapasztalataimnak köszönhetően egyéni, és bizton állíthatom: meglehetősen sajátságos rálátásom az életre. Sokféle spirituális irányzatot ismertem meg, tanultam, és tanulok folyamatosan, majd arra jutottam, hogy egyiket sem követhetem feltétel nélkül.

Saját valóságom ért bennem igazsággá, az én életem bölcsességévé.

Kislánykoromban minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem, és gyakorta unatkoztam mellettük. Nem is nagyon törekedtek rá, hogy szórakoztassanak, kisebb dolguk is nagyobb volt ennél. Más felfogás volt akkoriban, nem volt ennyire gyerekközpontú a világ, magunknak kellett feltalálni magunkat, és ez nem volt annyira rossz – a kreatív elme fejlődése szempontjából mindenképpen jobb volt.

Nagymamám megtanított a magyar kártyával játszani egyedül.

Elvarázsoltak a lapok színei, mintái, a figurák, Halak Lelkemnek és képzeletvilágomnak tökéletesen megfeleltek a képek, szimbólumok, hogy a másik, a láthatatlan világokba repítsenek.

Mindegyik lapnak jelentést tulajdonítottam, éreztem melyik szeretetteli, melyiktől kell tartani, melyik kedves, vagy rosszindulatú, beszéltek a lapok nekem. Meséket költöttem segítségükkel, történetek jelentek meg a fejemben, ahogy egymás mellé tettem a kártyalapokat.

Aztán persze mindez elfelejtődött, nagykamaszként, fiatal felnőttként már nem töltöttem annyi időt nagyszüleimnél, más dolgok váltak fontossá, a gyermeki képzelet ott maradt, abban a házban, a falak között, a kártyalapokba rejtve, a fiók mélyén. És az én Lelkem mélyén bezárva, lelakatolva, a sarokba dobva.

Mikor ismét megnyíltam a szellemi világ felé,

újra érdekelni kezdtek a kártyák, akkoriban még csak a Tarot, és a cigánykártya volt elérhető itthon. Előbbi túl sok volt nekem, utóbbi viszont újra felnyitotta a bennem lévő szelencét, ahová elzáródtak a gyermekkori képek, látások, érzések, történetek, a cigánykártya lapjai szó szerint beindították a jobb agyféltekém működését, a bezárt ajtó ismét kinyílt és azóta is a kedvenc médiumom a cigánykártya.

Sokan lenézik, érdemtelenül, mert semmivel sem kevésbé jó médium, mint bármely más kártya.

Nem az eszközön múlik,

hogy mennyire jó médium az ember, ha a láthatatlan erőkhöz fordulunk tanácsért, hanem azon, hogy mi magunk tudjuk-e venni az adást. És ez a legtöbb esetben gyakorlást, sok-sok gyakorlást igényel. Hogy a jobb agyfélteke elnyomott, berozsdásodott alkatrészei újra mozgásba lendüljenek.

Mert valójában minden válasz ott van a térben, az időben, a rendszerben, a mátrixban, a láthatatlan dimenzióban, kinek mely megnevezés tetszik.

Minden embernek van antennája, amellyel veszi az adásokat, kinek élesebbre van állítva ez az antenna, kinek már alig-alig használható, mert rossz irányba állították…

Kiváló megerősítése a kártya azon esetben, ha nem hiszünk feltétel nélkül megérzéseinknek, ösztöneinknek. A kártyával mindenkoron kapcsolódhatunk a szellemi térhez.
A kártyavető sosem maga a guru, a tuti megmondó, ő mindig csak közvetítő, avagy a médium. A szó a latin mediusból ered, ami annyit tesz: középen.

Hasznos tehát, ha van egy közvetítő is a környéken, és az ember nem magának vet kártyát, mert ez esetben kevesebb esély van rá, hogy befolyásolja a lapjárást.

Ugyanis minél erősebbek az energiáink – és bizony általában erősek, hiszen a félelem, vagy az erős vágy motiválja a kérdést – annál esélyesebb, hogy azt látjuk a lapokban amit akarunk, vagy amitől félünk. Ez még abban az esetben is előfordul, ha kártyavetőhöz fordulunk, és ő a jelenlétünkben veti a lapokat.

Én speciel a legjobban azt szeretem, ha a kérdező nem tudja, hogy mikor vetem a kártyákat a kérdésére, mert így a lehető legkevesebb az esélye, hogy befolyásolja a lapjárást.
Nem beszélve arról, mennyire fontos, hogy a szellemi térben kikkel és mikkel kapcsolódunk, mert aki a láthatatlan erőkkel „játszik”, ott minden és bárki jelen lehet. Nem csak segítők.

Szóval kártyázni nem lehet felelőtlenül.

Nem ildomos alkoholos befolyásoltság alatt, cigarettázva, egyéb drogot használva, betegen, indiszponált állapotban, és kellő tisztelet nélkül bánni a kártyánkkal, mert ez esetben nem biztos, hogy azokat az erőket mozgatjuk meg, amelyek segítőként vannak jelen.

Jó példa erre, mármint arra, hogy a kérdező és a kártyavető mentális, pszichés, és lelkiállapota mennyire fontos, hogy immár a neten is vannak kártyahúzós oldalak, és ezektől is pontos válaszokat kaphatunk a kérdéseinkre. Pedig gyakorlatilag egy automatát kérdezünk…

A szellemi térben olyan erőkkel csatlakozunk, és olyan válaszokat kapunk, amilyen energiával mi magunk rendelkezünk. Ezt nagyon fontos bevésni az elménkbe, bármilyen médiumot akarunk használni kérdés megválaszolásra.

De miért van ez így?

A szinkronicitás törvényét citálom elő

C.G. Jung svájci pszichiáter, pszichológus, analitikus (1875-ben született, és 1961-ben halt meg) fogalmazta meg, hogy az idő, tér, okság fogalmakon túl van egy negyedik is, a szinkronicitás.

Nagyon leegyszerűsítve, amikor valami foglalkoztat, az elme mintegy behívja az azzal kapcsolatos történéseket. Például én rendre a 23-as km-követ látom meg, ha úton vagyok, mert 23-án születtem. Nem a 63-ast, vagy a 47-est, vagy a 22-est, vagy bármelyik másik számra pillantok fel, hanem a 23-ra.

Vagy egyszerre írunk egymásnak a barátnőmmel, és ráadásul ugyanazzal kapcsolatosan. Vagy roppantul vágyom egy kék ruhára, és az első, amikor betérek egy turkálóba egy kék ruha lesz előttem. Életem egy szakaszában, mikor tényleg nagyon nem tudtam, hogy merre is vagyok arccal, egy hajnalban Budapesten bandukoltam, szigorúan a lábaim elé nézve. Egyszer „véletlenül” felpillantottam, amikor is elment mellettem egy busz, oldalán a felirattal: tedd rendbe az életedet! Sem utána, sem előtte, soha nem láttam többé ezt a feliratot buszon! (Akkor indultam el azon az úton, amelyen ma is járok.)

Nos, ez a szinkronicitás. Persze mondhatjuk, hogy az angyalkák üzentek, meg az égi segítők, és a többi.

Mert az sokkal spirituálisabban hangzik, de hasznos, ha tudjuk, hogy valójában ennek is megvan a maga tudományos pszichológiai magyarázata.

Az agyunk ugyanis gyakorlatilag egy szép nagy mágnesként üzemel a fejünkben, ami vonzza magához azt, ami foglalkoztatja.

Ezért van, hogy bevonzod a negatív, sötét dolgokat is a nyakadba, ha túl sokat maradsz a borongós lelkiállapotban. Ha az önbecsülésed is a béka feneke alatt van, sanszos, hogy olyanokkal futsz össze, akik még jobban rombolják ezt, és még sorolhatnám.
Magyarul akkor tapasztaljuk meg a szinkronicitást, ha valamivel/valakivel kapcsolatban szoros kötődésünk alakul ki.

Ha a kártyát kérdezzük,

feltételezhető, hogy már egy ideje foglalkoztat minket a kérdés, amire választ várunk. Akár hetek, hónapok óta foglalkoztat a gondolat. Azaz szoros kötődés alakult ki köztünk és a gondolatunk, kérdésünk között.

Erre monitorozik már egy ideje az elménk, erre kereste a választ, mire végre kártyát veszünk a kezünkbe, vagy jobb esetben tapasztalt kártyavetőhöz fordulunk, hogy tegye ezt meg.

Az izgatottság pedig, ami ilyenkor elkap a válaszra várva, még inkább fókuszálttá teszi a kérdést, még több energiát kap, még jobban „behívja” a válaszokat a térből.

A kártya pedig választ ad arra, amire az agyunk már régóta vágyja azt.Erre mondjuk: keress és találsz. Kérj, és megadatik. Mert az agy, ami a fejünkben van, pontosan tudja, hogy mire van szükségünk, hiszen – szerencsés esetben – a tudatalattinkkal is kapcsolatban van. (A tudatalattink vonz dolgokat magától is, az agyunk nélkül is, de ez egy külön téma.)

A sok kondicionálás, tanulás, az, hogy arra tanított a materialista iskolázás és világnézet, hogy csak azt higgyük el, amit látunk – tisztelet a kivételnek, de a muglik még itt tartanak –, egyszerűen a jobb agyfélteke működését bezárja, lezárja.
Ha engedjük működni a jobb agyféltekét, csodákban lesz részünk, az biztos. Amik valójában nem csodák, végtelenül egyszerű, hétköznapi szinkronicitások, amelyekért, ha gyakori vendégek életünkben, dicséretet érdemlünk magunktól, mert végre rányílt a szemünk a „másik világra” is.

szerző: Vadász Mária Magdolna

kártyavető, asztrológus, család-, és rendszerállító, spirituális támaszadó

Facebook: Csontasszony

E-mail: mariamagdalena7535@gmail.com