A betegség szellemtudományi értelmezése

Az ember, mint szubsztanciális táptalaj és morális médium ahrimáni behatásokra

Írta: Ilyés Alexandra terapeuta

Egy antropozófiai perspektíva az éteri és asztrális organizációkban megjelenő diszharmóniáról

Az emberi betegség nem csupán a testi természetben keresendő folyamat, hanem egy morális és spirituális következmény, ami az éteri és asztrális test, valamint az Én-organizáció működésének zavaraira utal.

Rudolf Steiner szellemtudományos munkássága alapvető felismerésekhez vezetett azzal kapcsolatban, hogy a betegség nem az anyag szintjén keletkezik, hanem annak tükröződése, ami már a szellem és lélek régióiban létrejött.

Ebben az írásban bemutatom a betegség spirituális eredetének alapelemeit, különös tekintettel a következőkre:

• Az emberi organizmus mint táptalaj a szubsztanciális lények számára,
• Ahrimán szerepe a betegségek manifesztálódásában,
• Az éjszakai tudati munkálkodás jelentősége a
• gyógyulás és betegségmegelőzés szempontjából,
• A szellemi hierarchiákkal való tudatos együttműködés mint terápiás aktus.

1. Az ember mint élő, morális és éteri táptalaj

Rudolf Steiner a bacilusok, vírusok és más mikroorganizmusok tekintetében világosan fogalmaz: a kórokozók csak ott tudnak „meggyökerezni”, ahol az emberi test és étertest már előkészítette a talajt.

A kórokozó tehát nem az ok, hanem a következmény.

A test csak akkor válik fogékonnyá, ha a belső erkölcsi és lelki állapot meggyengítette az Én-organizáció uralmát az alacsonyabb testek fölött.

„A bacilusok nem terjesztik a betegséget, hanem már a betegség következményeként jelennek meg, annak jelei, hogy a szellemi rend felbomlott a testben.” (Steiner, GA 312)

Az emberi test nem gép, hanem szubsztanciálisan élő közeg, ami a morális erők által formálódik. Ha az ember az életvitelében, gondolkodásában, érzéseiben vagy akaratában elhagyja a magasabb szellemi rendhez való kapcsolódást, akkor éteri és asztrális testében diszharmonikus rezgések keletkeznek, amik előkészítik a terepet a parazita természetű lények számára.

2. Ahrimán, mint a betegségek formáló inspirátora

A betegség bizonyos típusai (például sclerosis multiplex, daganatok, autoimmun folyamatok) az Én-organizáció és az étertest közötti kapcsolat gyengülését mutatják, ahol Ahrimán túlzott uralmat szerez. A test ezáltal elveszíti plaszticitását, és táptalajjá válik a „szubsztanciát kereső szellemi lények” számára, akik „földies eredetű elementális lények” , akik a betegségek mögötti valóság inspirátorai.

3. Az éjszakai munka és a szellemi hierarchiákkal való együttműködés

Az ember nappali tudata – ébrenlét, gondolkodás, ítéletalkotás – nélkülözhetetlen a magasabb szellemi formálóerők befogadásához. Ám az emberi fejlődés nem zárul le a nap végével. Éjjel, amikor az Én és az asztráltest kilép a fizikai és étertestből, egy másik szellemi dimenzióba emelkedik.

„Éjjel az ember saját szellemi gyümölcseit viszi magával, és ajánlja fel a hierarchiáknak.” (Steiner, GA 266/3)

Az ember éjszaka, ha tudatos nappali élettel készült fel, tartalmat tud közvetíteni a magasabb hierarchiák felé. Ezek a szellemi lények visszahatnak a következő nap éteri-fizikai konstitúciójára, vagyis a test „moralitás általi újraformálása”  a szellemi világban történik meg először.

Aki tehát életét tudatos, erkölcsi értékrend szerint szervezi, és belső gondolati munkát végez, az éjjel tudatosan közvetít morális impulzusokat, ezek visszahatnak az étertest regenerációs folyamataira, és ezáltal gyógyító hatást fejtenek ki.

4. A betegség mint szellemi, erkölcsi felhívás és beavatás

A betegség tehát nem kizárólag testi történés, hanem spirituális esemény, amely az embert szellemi énje felé kívánja fordítani. Egyfajta áthangolódás, amiben a régi struktúrák felbomlanak, hogy új formák születhessenek.

Ez a felbomlás mindig fájdalmas, de ha az ember nem marad meg a fájdalom szintjén, hanem képes a szellemi jelentést keresni, akkor a betegség beavatássá válik.

„Az igazi gyógyulás nem a test tüneteinek megszűnését jelenti, hanem hogy a szellem újra képes uralmat nyerni a test és lélek felett.” (Steiner, GA 319)

Az ember, mint kozmikus kapcsolat-állapot

Az ember tehát nem egy önmagában zárt entitás, hanem nyitott morális szubsztancia, akiben kozmikus, erkölcsi, szellemi erők keresnek formát. A betegség, ha nem is kívánatos, mégis egy jelzés, egy esély és lehetőség arra, hogy az ember felismerje önmaga szellemi rangját, és visszacsatlakozzon a világegyetem erkölcsi rendjéhez. Teremtő,  szakrális módon.