Hol akad el boldogságunk – bezárkózásban?

írta: Kováts Krisztina asztrológus

Felhív telefonon egy rokonunk, felénk járnak, beugranának – s mi megijedünk. Legszívesebben letagadnánk magunkat, nem akarjuk időnket, erőnket adni.
Húsvétkor elmegyünk otthonról, nehogy ki kelljen nyitni az ajtót a locsolóknak!
Kollégánk költözik. Talán megkérne, hogy segítsünk – s ezt megneszelve hamarabb lépünk le a munkahelyünkről.

Nem értjük, hogy az Élet miért olyan sivár, miért olyan unalmas, miért nem érezzük magunkat jól benne?!

Mert – nem történik semmi!

Magányosan, vagy párunkkal /kettős magányunkban – elmegyünk egy rendezvényre, egy fesztiválra, egy wellness hétvégére – kifizetjük a sok pénzt, mellyel megvásároljuk szórakoztatásunkat, s valami mégsem stimmel – mintha lenne egy űr!

Miért is ijedünk meg, ha kapcsolódni szeretnének velünk?
Miért is szökünk meg otthonról, ha jönnének a locsolók?

Féltjük energiáinkat. Nem akarunk adni a nehezen összegyűjtött erőnkből. Nincs kedvünk színdarabot játszani, mosolyogni, hallgatni a másik panaszait, nem is beszélve az emeletre felcipelendő bútorokról, amihez még netán hozzájön párunk zsörtölődése is, amiért elmentünk otthonról.

Óvjuk magunkat, kapni akarunk. Azért megyünk el a koncertre, a wellness hétvégére, hogy feltöltődjünk, hogy bennünket szórakoztassanak – hisz hiányunk van!

Mégis – miért nincs biztosítva az örömünk, a boldogságunk, annak ellenére, hogy mindent megkapunk a pénzünkért – bennünket szolgálnak, bennünket szórakoztatnak?

Ha engedjük érkezni rokonunkat, ha figyelünk rá, ha képesek vagyunk együtt lüktetni vele – aminek a hatására kialakulhat egy jó beszélgetés, a közös múltunkban, gyökereinkben talált, már-már elfeledett emlék, élmény – szívünk nyílni tud.

Ha nem szökünk el a locsolkodók elöl, ha meglátjuk sutaságukban, kedvességükben azt az őserőt, melyet gyökereinkből merítenek a hagyomány ápolásával – nyílik szívünk!

Ha nem lépünk le kollegánk kérése elöl, s odaadjuk neki időnket, erőnket, s felcipeljük az ötödikre a nagy, nehéz bútort – amiért ő hálás, hisz ki tudja, hogyan oldotta volna meg ezt a nagy feladatot, ami már gordiuszi csomó volt számára – hálája, szeretete nyitja a szívünket!

Mi az, amit nem kapunk meg akkor, ha csak mi kapunk?
Mi szükséges a boldogsághoz?

A boldogság a szívben rejlik.
Lehetünk jóllakottak, lehetünk okosak, lehetünk szépek – de az érzelmeket a szívünkben találjuk meg. A boldogság – érzelem.

Szívet – szív tud nyitni.
Ha az rokonunké, akinek jól esik kicsit valahol megpihenni, akkor az övé.
Ha a locsolkodóké, akkor azoké.
Ha a kollegánké, az ő hálája – akkor azé.
Adunk – kapunk – adunk – kapunk, ahogy a kapu – kupa – kapu – kupa…

Vissza kellett volna utasítani rokonunkat?
Be kellett volna zárni az ajtót?
Elsunnyogni, hogy ne tudjanak kérni?
Miről maradtunk volna le?

Érkezett a kérés – meglehet épp miattunk, értünk.
A Sors nagy rendező!

Azt gondoljuk, a másiknak van szüksége ránk, közben értünk történik minden. A mi szívünkért, a mi boldogságunkért. A Jóisten így segít, hátha… hátha gyenge pillanatunkban igen-t mondunk.