Írta: Kováts Krisztina
Rossz passzban vagyunk, nem találjuk helyünket, üresnek érezzük magunkat. Talán még sírni is lenne kedvünk, ha elengednénk magunkat – az egész élet oly nehéznek tűnik…
A helyzetből araszolnánk ki, de nem tudjuk hogyan. Jobb ötlet híján felhívjuk barátunkat/ barátnőnket – persze összeszedve magunkat, nehézségeinkből, ürességünkből semmit sem mutatva. Csacsogunk, igyekszünk mosolyogni (rövidtávon megy). Lehet, hogy elég egy telefonbeszélgetés, de ha van rá lehetőség, még találkozót is szervezünk.
Kérdésére, hogy vagyunk – a válasz, hogy „minden rendben, nagyon jól!”. Talán még el is meséljük legutóbbi élményünket, ahol természetesen csodálatos dolgok történtek velünk, ahol nagyszerűek voltunk, sikereink mindent túlszárnyaltak – magunkat is meggyőzve erről – s kezdünk jobban lenni.
Ugyanezt tesszük a közös hírportálokon, például a facebook – on, mutatva nyaralásunk, gyermekeink páratlan szépségű és boldog pillanatait, tökéletes, irigylésre méltó csodáit. Mindenki vágyik a helyünkben lenni, hisz nekik a hétköznapok szürkeségei, nehézségei, a gyerekek óbégatása, rendetlensége jut – bezzeg másnak, például nekünk!
Valami itt nem stimmel! Kirakat az egész élet.
Kirakat az egész élet?
Az ilyenfajta beszélgetésektől, találkozásoktól igazából senki nem töltődik fel (se mi, se barátaink), búcsúzáskor senki nem érzi magát igazán boldognak. Van egy kapcsolódás, beszélgetés, de mintha csak egy „random ütközés” lenne, mintha valami hiányozna.
Az alatt az idő alatt, amíg beszélünk, együtt vagyunk, nem unatkozunk. Eltereljük figyelmünket az igazi problémáról, a rosszkedvről, de csak addig! Az üresség megmarad, a lényegi probléma nemhogy nem oldódik, de még inkább láthatatlanná is válik.
Hol a hiba? Mit kellene másképp tennünk?
- Miért nem azt mondjuk barátunknak/barátnőnknek, ami az igazság: nem érezzük most jól magunkat. Nem jó a saját bőrünkben, valami hiányzik, valami bánt.
- Miért játsszuk el a boldogságot és vidámságot, mikor épp az ellenkezője igaz?
- Szégyen boldogtalannak lenni?
- Kevesebbek vagyunk általa?
- Megdől a tökéletes imidzs, ami a mai világban elengedhetetlen?
Ha mernénk magunkat őszintén vállalni, kimernénk mondani, hogy most, ebben a pillanatban bizony kicsit bajban vagyunk, valahol valami elakad, nincs bennünk áradás, nincs bennünk szeretet – mi lenne?
Valóban – mi lenne?
Az ember alaptermészetéhez tartozó, segítséget adni akaró, csodálatos energiákat mozgásba hoznánk, s barátunk segítőként tudna jelen lenni. Tisztán látható lenne, hogy ő ad, s mi kapunk.
Igaz, ahhoz be kell vállalnunk, hogy most mi vagyunk a gyengébbek, nekünk van szükségünk/ nálunk fogyott el a mundér, mi vagyunk „lent”, s ő van „fent”.
Bennünket töltene az ő energiája, őt töltené a mi boldogságunk, hálánk azért, hogy figyelmet, szeretetet ad. Mindenki gazdagon mehetne tovább, hisz ahol hiány volt, ott az megszűnik, közben meg valaki „mozgásba” jött, többlete lett, amit leadhatott.
Így viszont színdarabunk hatására, ahol a boldogságos szerepet magunknak osztjuk – pedig nincs mögötte tartalom, nincs mögötte fedezet – barátunk kénytelen az egész világot mozgató egyensúlyra törekvés végett a boldogtalan szerepet vállalni.
Ha addig semmi baja nem volt, találkozásunk után könnyen lehet, hogy nem találja helyét. Üresnek érzi magát, talán még sírna is, az egész élet mintha nyomasztaná. Mások boldogok, mosolyognak (azok mi vagyunk), senkinek semmi baja, bezzeg ő meg mindig talál a kosarában valami nehézséget.
Miért nem engedjük meg magunknak, hogy „emberek” legyünk?
Talán fel sem ismerjük, hogy rossz kedvünk mögött a szeretet hiánya áll. Fel sem ismerjük, így ki sem mondhatjuk a szót, hogy – szeress, hogy szerethessek!
Látszatvilág látszat szerepeit alakítjuk, gyors és könnyű energiához jutva, másokat „lenyomva”. Látszatra emelkedünk, valójában ugyanott vagyunk, csak megvezettük a világot, elhitettük boldogságunkat.
Sok energiát igényel színdarabot játszani. Ha mi nem, akkor valaki rosszul jön ki belőle, akitől meglehet tudattalanul, de rálátása hiánya miatt elvettük a jókedvét. Mindannyian szegényebbekké válunk ezzel, amit keresünk, nem találjuk.
Az átmeneti jókedv csak elodázza a feladatot, csak egy kis időt nyerünk vele.
Bátran hívjuk barátunkat/ barátnőnket, de adjuk meg neki a lehetőséget, hogy adhasson, hogy szerethessen, hogy boldogsággal töltse el az a tudat, hogy tudott nekünk segíteni!
Egyszer lent, egyszer fen – ma mi adunk, holnap nekünk adnak – ez az élet egyensúlyra való törekvése. Vállaljuk be néha a „lent”-et, hogy más is lehessen „fent”!
Krisztina további cikkei a magazinban itt olvashatók…
Kováts Krisztina asztrológus
utolérhetőségeim:
Levélben: tavirozsa5@gmail.com
Telefonon: 0620/9-160-640
Skype-on: asztrocsillag
0 hozzászólás