Nem megoldás, hanem eszköz!

Írta: Vadász Mária Magdolna asztrológus

Én még olyan szerencsés lehettem, hogy Bert Hellinger magyar tanítványánál, Pálmai Dezsőnél, a budapesti Hellinger Intézet megalapítójánál vehettem részt életem első családállításán.

Emlékszem a bő húsz évvel ezelőtti katarzisra, az érzésre, amit ott kaptam, és amit azóta csak egyszer éltem át, de erről majd később.

Ötéves voltam, mikor apám elköltözött tőlünk, anyám azt mondta, mindahányszor visszatért üvöltve rohantam utána, hogy ne hagyjon itt. Egészen felnőttkoromig azt hallgattam, hogy „azarohadtapád” itt hagyott téged, és, hogy olyan vagyok, mint ő…

Anyámnak eztán nem volt többé párja, belemerült az önsajnálat mélységes bugyraiba.
Kamaszkorom óta meghatározó volt életemben a szerelem – sőt valójában óvodáskorban voltam először szerelmes -, fiúk, férfiak jöttek-mentek.

Közel negyven évig éltem abban a meggyőződésben, hogy apám „tehet” a kudarcos párkapcsolataimról, hogy azért lépek ki mindig én, mert nem akarom, hogy újra elhagyjon a férfi. És ezen az sem segített, hogy már jó tíz éve asztrológiával foglalkoztam, igaz közel sem olyan szinten, mint ma. Akkor még nagyon tanonc voltam – ma is az vagyok, mert örökéletes tanulás az asztrológia –, de erős volt bennem a tudásvágy, és mélyen érdekeltek a családi terhek, összefonódások, hogyan hatnak őseink energiái a miénkre.

Dezső, a maga végtelen szerénységével nem tett mást, mint meghallgatott, megkérte, válasszak a jelenlévők közül szereplőket – anyát, apát, párkapcsolatot, önmagamat, valamint apám két, különböző kapcsolataiból származó leánytestvéreimet – majd kivonult a térből. A jelenlévők tehát tudták, hogy milyen szerepben vannak, ez általában a klasszikus Hellinger-féle állítás, a többszereplős.

Körülbelül másfél órás volt ez a szeánsz, amelyben tökéletesen, százszázalékosan leképeződött az én történetem.

Gyakorlatilag végigsírtam az egészet. Különösen akkor, amikor egyértelművé vált a szemeim előtt, hogy sem apámnak nincs velem, velünk baja, sem nekem vele. A köztünk lévő teljesen normális apa és lánya kötelék, mindenféle harag és neheztelés nélküli. Hogy én nem azért lököm el magamtól a férfiakat időről időre, mert félek az elhagyástól, hanem…

mert ha az anyukámnak rossz – aki a sarokba vonulva betegen, összeomolva, magányosan, mindentől és mindenkitől eltávolodva pusztán csak létezett –, akkor nekem hogyan lehetne jó?

Nem lehetek boldog, anya, ha te boldogtalan vagy! Én is pont úgy akarok szenvedni, ahogy te, drága anya!

Döbbenetes volt látni, ahogy az engem megszemélyesítő lány szó szerint kitépi magát a párkapcsolat kezéből, és leomlik az anyja mellé – aki elfordul tőle, mert valójában egyáltalán nem érdekli, hogy ott van, vagy nincs.

Nem akarja, hogy megmentsék. Mert ő ezt választotta.

Bizony a gyermeki lélek lojalitása HATÁRTALAN. Akkor is, ha a szülővel a kapcsolata megromlott, vagy azt gondolja nem szereti, vagy a szülő nem szereti a gyereket, mégis… a lélek lojális, és a tudatalatti úgy intézi, hogy életünket pontosan hasonlatossá tegyük az övéhez… Minél jobban el akarjuk tolni magunktól, minél inkább hátatfordítunk a szülőnek, energiája annál erősebbé válik bennünk. Hiszen fele genetikánk tőle van, ha őt megtagadjuk, magunk egy részét tagadjuk meg. Az elutasítás semmit nem hoz, de a teljes azonosulás pont úgy nem!

Meg akarjuk menteni a szüleinket a saját választott életútjuktól. Hogy inkább mi is szenvedünk, csak ő ne szenvedjen.

Emlékszem, az állítás után az anyámat megszemélyesítő hölgy alig bírta abbahagyni a sírást, nehezen jött ki a szerepből, kiment a szobából, és a konyhában zokogott összeomolva. Azt mondta életében nem érezte még ennyire gyengének, betegnek, boldogtalannak magát.

Én pedig hazamentem, az akkori párom nyakába ugrottam, csak sírtam és sírtam…Ő nézett, nem értette mi van, mondtam: „Nem te vagy az ok, nem te vagy…” és csak szorosan öleltem, tudván, hogy innentől másként lesznek a dolgok.

De… ahogy mára megtapasztaltam, és nem győzöm hangsúlyozni: egy állítás nem állítás. Lehet, hogy elindul valami, lehet, hogy megtörténik a rálátás, és ezzel új kapuk, dimenziók nyílnak, rálátást adva valódi önmagunkra, életünkre, aktuális helyzetünkre, de ha ennyiben hagyjuk, úgy oszlik el a térben, mint az apró felhőcske a napos égen.

Az elmúlt bő húsz év alatt, mióta ezt a katarzist átéltem, minden figyelmemmel a családi terhek felé fordultam. Ahogy magamnál, úgy vendégeimnél is ez az elsődleges.

Asztrológusként elsősorban az érdekel, hogyan mutatkozik meg a szülött horoszkópjában a családi terheltség. Saját módszert dolgoztam ki az ezekkel való munkára. Húsz évig kerestem azt az embert, akitől tanulhatom a családállítást, közben vicces, és kétségbeejtő helyzetekbe keveredtem, amikor érdeklődve elmentem egy-egy terapeutához. Volt, ahol felálltam, és kijöttem az állítás félidejében.

Végül megtaláltam azt az embert, akitől tanulni tudtam. Immár tehát asztrológiai tudásom, saját módszerem, és a családállítás bizonyos módszereinek beemelésével segítem a hozzám fordulókat.

Nem vagyok egy nagy előző élet-turkász, hiszem, hogy amíg jelen életünkben megtalálhatóak az okok egy-egy témára, felesleges kutakodni korábbiakban, nem véletlenül van homályban.

Ám ezen az állításon az első öt perc után egyszer csak egy korábbi életben találták magukat a szereplők, olyan érzésekkel, és cselekedetekkel, amelyektől mindannyian megdöbbentünk.

Közel egy órába telt, míg képes voltam saját helyemet átvenni az engem megszemélyesítő hölgytől, „beleállni” a tanításba. Volt boszorkányság, mágia, el-, és megítélés, félelmek, szorongások, sírás. Sokat ártottam másoknak, visszaéltem a tudásommal, és amikor ezért meghalt valaki, fogadalmat tettem, tudásomat lezártam, elfordultam az utamról.

Döbbenetes volt éppen nemrégiben szembesülni vele karma asztrológiai tanulmányaim során, hogy mindez mennyire megjelenik a mostani születési képletemben. Feltárult egy blokk mögötti történet, megvan az ok, amiért ellenálltam, és itt a feladat, hogy feloldjam, és beleálljak a saját életembe. Hogy tanítsam másoknak, amit tudok.

Előfordul tehát, hogy nem találjuk az okát egy-egy blokknak jelen életünkben, de ha vissza kell menni, azt a tér spontán, a mi akaratunktól függetlenül úgyis meg fogja tenni. Mert korábbi életeink történetei is akkor tárulnak fel, mikor szükséges a mostanihoz, és olyan tudatminőségben vagyunk, hogy el tudjuk viselni, és meg tudjuk oldani.

Kétségkívül életünk a fogantatással kezdődik, sőt, valójában már előtte, de ez egy másik téma.

Óriási előnyöm, hogy a horoszkópok beszélnek nekem tulajdonosuk hozott családi terheiről, mert nem mindig ez a fő probléma életében aktuális megrekedéseit, vagy betegségeit tekintve.

Ezért többször is előfordul, hogy nem kell apa-anya vonaltól indulni, hanem tudunk célirányosan haladni.

Bert Hellinger egy kiváló alapmódszert hagyott az utókorra, amelyet arra érzékeny, és kellően intuitív, valamint tapasztalati tudással rendelkező ember képes működtetni, akár az eredeti szabályok és határok feszegetésével, sőt azokon jócskán túllépve.

Olyan módszer ez, amely van, hogy egyáltalán nem a „család”-állításról szól.

Én megértettem, és belepillanthattam ebbe a morfogenetikus mezőnek nevezett térbe, amely megjelenik minden alkalommal, amikor terapeutaként behívom az „erőket”, vagy saját magam számára dolgozom vele.

Nem preferálom a csoportos állítást, kevesebb jó, mint inkább némiképp ellentmondásos tapasztalatom van vele, így inkább a nekem világosabb, egyértelműbb, befolyásolástól teljesen mentes egyéni állítást végzek, méghozzá teljesen fedetten, azaz a vendégem sosem tudja, hogy milyen fogalmakat rejtenek a számok, amelyeket a kezébe adok, hogy helyezze el a térben, majd egyenként álljon rá. Csak saját belső képei vezetik, és saját érzései. Az én befolyásolásomtól teljesen mentesen.

A legeslegjobban ebben az egészben azt szeretem, hogy nem én mondom meg a frankót… mert asztrológusként, bármit is látok a képletben, az csak a saját szűrőmön keresztül adható át, az én tudásom, tapasztalásom, habitusom, fókuszom, pszichológiai érzékem, empátiám egyvelegéből születik meg az elemzés. Ezért van, hogy minden asztrológus más és más, és gyakran előfordul, hogy nem ugyanazt hallja tőlünk vendégünk, mint más kollégánktól. És ez így van rendjén.

Azt is figyelembe kell venni, hogy nem mindenkivel vagyunk kompatibilisek, nem mindenki érti a szavaimat. Hiába bólogat, mondván, hogy érti, és innentől majd másként lesz, amikor a témát behívjuk a térbe, és csak én tudom, ő nem, hogy a számok, amelyeket a földre helyez, majd rááll milyen fogalmat takarnak, pusztán az érzéseit, megéléseit mondja el, bizony rendre megmutatkozik, mennyire erős tagadásban van, vagy éppen vágyik, akar, ragaszkodik emberekhez, fogalmakhoz, érzelmekhez, attitűdhöz. Minderről normál tudatában teljesen másként gondolkodik és azt hiszi valóságnak.

Rettenetesen vágyik valamire, valakire, a térben kiderül, hogy az a valami, valaki viszont egyáltalán nem vágyik rá, sőt, valójában ő maga sem, pusztán kívülről érkező nyomás hatására gondolja azt, hogy ő is akarja, vágyja…

A térben gyönyörűen megmutatkozik, hogy a vágyaink valódi részei-e utunknak, fejlődési irányt mutat-e, vagy inkább hátráltat, semmi közünk hozzá…

Már-már közhelyszerűen szajkózom: az emberi egó hatalmas játékos! Az agyunk csodálatos szervünk, és e kettő összefogva olyan dolgokat hitet el velünk, ami gyökeresen ellenkezik a valódi élettervünkkel, utunkkal. Rengeteg „lyukrafutott” ember kóvályog szellemként saját életében a miértekre keresve a választ, és a hogyanok után kutatva, meggyőződve arról, hogy ő „érzi” mi a jó neki. Mégis keserű és boldogtalan.

Ha valóban a családi terheinket akarjuk feltárni, és azokat „oldani”, abba sok munkát kell tenni. Nem történik meg egy alkalommal. Sőt… az, hogy TUDUNK valamit, mert feltárult a szemünk előtt, mert kimondattak az oldómondatok, begyújthatja a motort, de ha nem töltjük utána a muníciót, ha nem tápláljuk ezt a forrást, ha nem adunk energiát újra és újra, a vágyott célt nem fogjuk elérni. Ez biztos.

Az ember fura lény: azt hiszi, hogy pszichológushoz járni kell, de családállításon elég egyszer részt venni, és máris megoldódnak évtizedek óta berögzött szokások, hitrendszerek, egy-egy oldómondattal elvágtuk a negatív visszatartó szálakat, és szabaddá váltunk.

Hogy mennyire nem így van, abból látszik, ha pont ugyanott tartunk, mint sok éve már. A munkát nem lehet megúszni. Ha viszont meg akarjuk úszni, és a vágyott állapotot nem érjük el, azért nem a módszer és az azt működtető a hibás. Sosem.

Nekem mondták már, hogy hiába a szeánszok, úgy tűnik, neki nem ez a „megoldás”. Olyan is volt, nem is egyszer, hogy hiába nem én mondtam meg a tutit, hanem ő maga érezte, mégis engem „utált” a végére, mert nagyon nem az derült ki, amit ő annyira „érzett”, gondolt.

A családállítás, rendszerállítás, bolygóállítás, fogalmak beállítása, morfogenetikus mezőt faggatás, szeánsz, vagy nevezze bárki bárhogy, azaz a módszer nem MEGOLDÁS, hanem egy ESZKÖZ, hogy közelebb kerüljünk önmagunk belső, rejtett, megkockáztatom más módon nem előhívható dimenzióihoz.

A módszer – szeánszok, ahogy én nevezem, mert nekem ez minden alkalommal egy csodálatos, misztikus történés –, nem ahhoz visz közelebb, hogy elérd a célodat, de nem ám! Ahhoz visz közelebb, hogy megértsd a benned működő erőket.

Mindenki maga dönti el, hogy foglalkozik-e ezekkel az erőkkel, vagy elnyomja őket, ahogy azt megelőzően is tette, mikor még nem látott rá. Mert ilyen is van ám… sokan dobják sutba az ott megélteket, mert nem egyezik az általuk elképzeltekkel.

De nem csak negatív meglepetéseket mutathat a tér, hanem bizony pozitívakat is! Amikor már-már a paranoia határait súroló vendégem rokonait, szomszédját hívtuk be, akik állítása szerint a romlására voltak, mindegyikről bebizonyosodott, hogy vagy teljesen közömbösek irányában, vagy szeretettel és elfogadással gondolnak rá.

Nem tudom, hogy valójában elfogadta-e, amit ő maga érzett a térben, végül azt mondta nekem: köszönöm a tiszta lapot. Bízom benne, hogy erős gyanakvó természete nem kerekedik felül ismét.

Bár… ahogy fentebb írtam: nem MEGOLDÁS egy szeánsz, pusztán megmutatja mi VAN.

Ahogy bennem is még mindig rendkívül erősen jelen van anyám attitűdje, és bármilyen konfrontálódásba kerülök a férjemmel, a legelső gondolatom még mindig a menekülés, a magányvágy. Ilyenkor kell nagyon észnél lennem, hogy valójában ez az én valódi vágyam, vagy anyámé?

Hogy ezekkel az újra és újra felbukkanó gondolatokkal, érzésekkel mit kezdünk, az már a saját szabad akaratunkon múlik.

Mint mindig.