írta: Medek Tamás spirituális író
Spirituális utam elején, tudományos alapon, mélyrehatóan tanulmányoztam a lélekvándorlás, a túlvilági élet, a különböző módosult tudatállapotok, a parapszichológia, stb. területén elérhető szakirodalmat, kutatási eredményeket.
Ezen ismeretek elsajátítása és az általam megtapasztalt jelenségek és élmények birtokában született meg ez az írásom. Nem feltétlen célom senki világnézetén vagy hitbéli meggyőződésén változtatni – bár nyilván aki erre az oldalra látogat, már lényegében elfogadja a fizikai világon túli világ létezését.
Először a konkrét, valós tényeket írom le, melyek számomra egyértelművé váltak, írásom második felében pedig azokat a bizonyítékokat szeretném felsorolni, melyek – azt gondolom – kellően bizonyíték erejűek arra vonatkozólag, hogy a halállal csak a test múlik el, a lélek és a személyiség viszont él tovább.
I. Tények
Fontos leszögeznünk az elején, hogy nem vagyunk azonosak a testünkkel. Rettentően fontos számunkra, vigyáznunk is kell rá, de nem, az nem mi vagyunk. A tudatunk, akik valójában vagyunk, teljesen független a testünktől, azt csak, akár egy ruhát, az adott fizikai élet hosszában használjuk.
A fizikai testünk múlandó, megfogan, megszületik, végül meghal. A lelkünk, a szellemünk azonban időtlen. A születés és a halál nem több elalvásnál és ébredésnél. Mint ahogy fizikai életünkben a nappalt folyamatosan váltja az éjszaka, létezésünkben folyamatosan váltja egymást a testi és szellemi életünk. Hol testtel élünk, hol szellemként.
Némileg leegyszerűsítve ami itt születésnek tűnik, odaát halálnak s fordítva. Mindannyian életek sokaságát éltünk már le és még fogunk is sokat leélni. A köztes létezésben értékeljük az elmúlt életünk dolgait s ennek alapján felkészülünk a következő inkarnációnkra.
Mindannyiunk életének egyetlen célja, megtapasztalni mindent a fizikai világban, s e megtapasztalásokon keresztül levetkőzni a negatív, megszerezni, megtartani a pozitív tulajdonságainkat. Ez kinek-kinek eltérő idő alatt valósul meg, ezért vagyunk annyira különbözőek, holott mindannyian ugyanazok vagyunk. Akinek sikerült, többé nem ölt testet, már csak bölcsességével segíti a még leszülető egyéneket, hogy később még magasabb szintre jusson.
Mindannyian csupán legfeljebb háromnegyedét hozzuk magunkkal egész lényünknek, negyedét odaát (a szellemvilágban) hagyjuk, hogy közben is el tudjuk látni ottani kötelezettségeinket is.
Minden születéssel új személyiséget kapunk, mellyel az éber tudatunk azonosul. A többi emlékünket, tudásunkat halálunkig a tudatunk mélyére süllyesztjük. Több okból is tesszük ezt. Először is ezen emlékek gátolnának bennünket az adott életünkre vonatkozó feladat végrehajtásában.
Másodszor a tudatunk a fizikai agyunk „fogságában” erősen leszűkítve képes csak működni, így nem is tudnánk mit kezdeni a hatalmas tudásanyagunkkal – borzasztóan zavarna bennünket.
Tudatunk java része tehát éber tudatállapotban elérhetetlen, s ez így van jól. Módosult tudatállapotban azonban felszínre hozhatók információk; mély hipnózisban, álomban vagy éppen a klinikai halál állapotában.
Csak dióhéjban összefoglalnám a létezésünk egy adott ciklusát.
Odaát teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy a következőkben milyen fizikai életet kell leélnünk, megtapasztalnunk. A leendő életek előre nagy vonalakban láthatóak, eszerint van lehetőségünk választani. Kiválasztjuk a szüleinket, egyeztetünk az adott életünkben velünk szorosabban kapcsolódó személyek szellemével, s általában a terhesség korai szakaszában elfoglaljuk a testünket.
Mindannyiunknak van egy „vezetője”, egy olyan fejlett lélek, aki már nem inkarnálódik, csupán segíti a még leszülető lelkeket. Vezetőnk segít döntenünk a testválasztás előtt, segíti életünk minden pillanatát az (éber)tudtunkon kívül, s vár is bennünket, halálunk után – odaát.
Szóval az előre megírt sorsunknak megfelelően leéljünk az életünket.
Az életünk fő történései adottak, úgymint a halálunk időpontja is. Legalapvetőbb törvény, hogy jelen életünkben azt, vagy ahhoz hasonlót kell megtapasztalnunk, amit előző életünkben más tapaszalt meg általunk. Ez elől kitérni nem lehetséges. Viszont a következő életünkben is azt tapasztaljuk meg, amit most, mások élnek át általunk.
Következésképp jelen életünkben csupán egy dolgon tudunk változtatni: hogy mások felé hogyan viszonyulunk. Mit adunk másoknak. (Elsősorban nem anyagi, hanem lelki, érzelmi értelemben!) Amit másoktól kapunk, azt viselnünk kell. Ha nem tudjuk elfogadni, következő életünkben ismét szembesülünk az adott szituációval. Ez a lélek iskolája.
Csak akkor léphet a következő osztályba, ha az adott szinten minden tantárgyból átment. Halálunk pillanatában a szellemünk elhagyja a testet, s a klinikai halál állapotában megismert jelenség kíséretében odaátra távozunk. Némi átállás, pihenés után értékeljük az elmúlt életünket – hogy mennyire sikerült teljesítenünk azt, amiért leszülettünk.
Ennek függvényében megtervezzük a következőt… s minden kezdődik elölről. A lélek élettartama nagyon hosszú. Földi időben gondolkodva időtlen. Kezdetben az úgynevezett ősforrásból, isteni egységből születik meg, s miután megtanult mindent, amit kell, s olyan tökéletesre fejlődött, mint maga a forrás, maga Isten, akkor újra eggyé válik vele.
Ebből következőleg Isten nem csupán egy tőlünk független, felettünk álló „személy”, hanem mi, mindannyian a része, a gyermekei vagyunk, s fokozatosan válunk hozzá egyre hasonlóbbá. Mindannyiunk önvalója tulajdonképpen Isten. A sorsunk tehát kizárólag a saját kezünkben van, büntetést és jutalmat is kizárólag saját magunktól (a saját tetteinken keresztül) kaphatunk.
Tehát fizikai életünk nem több egy színdarabnál.
Mindannyian színészek vagyunk, s egy épp aktuális álarcot hordunk. Minden, ami történik velünk, a lelki fejlődésünket szolgálja. Egyetlen dolgunk van, a szerepünket a lehető legtökéletesebben eljátsszuk – hogy a többi szereplő a lehető legtöbb örömét lelje játékunkban.
Halálunkkor, ahogy legördül a függöny az előadás után, levesszük az álarcot, s újra tisztában leszünk lényünk igazi valóságával. Újra találkozhatunk az életünk szereplőivel, ezúttal egy olyan megvilágításban, melyben jelen életünk olybá tűnik, mint most egy valósághű álom, melyből reggel felkeltünk. A jelen életben bennünket jellemző személyiségjegyek ugyan megmaradnak, de visszatérve a szellemvilágba letisztulnak és többé-kevésbé tisztán látjuk a valós önmagunkat, valamint azt, hogy milyenek voltunk, s milyenné is kellene válnunk.
A mindezen, eddig taglalt tudás elsajátítása azonban rendkívül hasznos.
Az önvalónk jobb megismerését, illetve az létezés folyamatát is illetően. Ha megértettünk mindent, életünk, világképünk, a világhoz és a környezetünkhöz való hozzáállásunk alapjaiban változik meg. Méghozzá jó irányban.
Elmúlik a halálfélelmünk, s ne feledjük, ez legtöbb félelmünk gyökere. Megértjük, miért történik velünk mindaz, ami történik, legyen az bármennyire is jó vagy rossz.
