Közel harminc éve, majdnem harminc évesen kezdtem nyitni a spiritualitás felé.

Emlékszem, akkora flash volt az első reiki „beavatásom”, hogy csak ültem ott a székben, és folytak a könnyeim, majd a kis avatószobából távozva, folytattam a bömbölést a többiekkel körülvéve, akik nem is értették mi bajom. Magam sem tudtam. Egyszerűen mintha átszakadt volna bennem valami fura gát, aminek a létezéséről sem tudtam addig.

Az időtájt kezdtem asztrológiát is tanulni. és bizony mi még szépen elzarándokoltunk, időt szenteltünk annak, hogy busszal, villamossal, többen vonattal Budapesten egy iskola bérelt termébe találkozzunk, hogy hetente kétszer esténként ott legyünk az előadáson. Szorgosan körmöltünk, és számoltunk, és rajzoltunk körzővel és vonalzóval, számológéppel, és próbáltuk megérteni ezt az ősi tudást.

Mindezt három éven keresztül. Rászántuk az időt, akkor is, ha néha a türelmetlenségünk már alig bírta, hogy mikor jön már ez vagy az a rész, mikor elemzünk már?!

A spirituális úton járva, az ember gyakorta gondolja magát már TÖKÉLETESEN KÉSZNEK, ő már mindent olvasott, járt családállításon, tudja használni az ingát, kártyát vet, asztrológiát tanul, elemezget másokat, különböző kezeléseket végez, és szomjazza a visszajelzéseket, hogy amit tesz, mond, az másnak jó.

Azt hiszem a korombeliek már nagyon jól tudják miről beszélek. Amikor harminconévesen úgy gondoltuk, már készen vagyunk arra, hogy másoknak segítsünk, hogy elemezgessünk, tanácsokat adjunk, hogy „praktizáljunk”. Aztán kaptuk az élettől a nagy maflásokat, az elbizonytalanodásokat, a negatív visszajelzéseket akár szóban, akár a fejünkben megszólaló hangok által: lehet, hogy mégsem vagyok elég jó? Elég tudó?

És szerintem mindannyian hallottuk azt, hogy „még nincs itt a te időd”, de ezt úgy hessegettük el, mint egy szemtelen legyet az arcunk elől.

A türelmetlenség emberi vonás, a türelem megtanulása élethosszig tartó folyamat. Attól tesszük függővé magunkat, hogy mit tudunk, és minél előbb tudni akarjuk, és nem értjük meg, hogy az Idő ura, Szaturnusz Mester nem enged tovább, amíg meg nem tapasztalsz MINDENT, ami ahhoz szükséges, hogy mások számára hiteles segítővé légy – tapasztalatból, és a tapasztalatból érlelt bölcsességből.

De nem csak a segítő hivatásra értendő mindez, bármely szakmában, hivatásban a valódi érték a tapasztalatból bölcsességgé érlelt tudás a döntő.

Nagyon pontosan emlékszem minden buktatóra, amit a Sors Ura elém tett. Nagyon pontosan emlékszem a türelmetlen dühömre is, amiért még nem tartottam ott, ahol szerintem tartanom kellett volna már attól a „hatalmas” tudásmennyiségtől, ami már bennem volt. Amiről ma már tudom, hogy semmi sem volt ahhoz képest, amit azóta megtanultam. És semmivé lett nagyon sok tanult tudás, úgy mentek a kukába, tűntek el a süllyesztőben, mintha ott sem lettek volna. Pedig egykor fontosnak véltem őket.

Az ember az idővel érik. És ezt nem lehet sürgetni.

Sokan pontosan ugyanezt érzik, látom azoknál, akik tőlem tanultak, de látom a vendégeimen is, hogy ott akarnak lenni, ahol még nagyon nincsenek. Érzik mit szeretnének, foglalkoztak magukkal, tanultak, döntést hoztak, mégis azt tapasztalják, hogy nem történik semmi, vagy falakba ütköznek. Ilyenkor gyakran önmagukat hibáztatják, vagy a döntést kérdőjelezik meg, pontosabban azt, hogy ami a döntésüket motiválta, talán nem is az ő útjuk. Van egy nagyon káros, és téves spirituális felfogás: ami a tiéd, amivel dolgod van, azt megkapod, és ha az utadon vagy, akkor nyílnak az ajtók.

Erre én azt mondom: sosem lehetsz máshol, mint az utadon. És ami a tiéd, amivel dolgod van, akkor kapod meg, amikor elég érett leszel hozzá.

Az utad az is, mikor más irányt veszel. Az is út, csak nem arra, amerre eddig mentél, hanem másfelé vezet. És ez egy ember életében teljesen természetes működés.
Amikor elbizonytalanodnak tehát, hogy miért nem mennek a dolgok, mikor az összes asztrológus, tisztánlátó, -szagló jövendőmondó, és ő maga is abszolút és tökéletesen tisztában van vele, hogy neki mi felé kell haladnia az életében, mégis megrekednek a dolgok, a mögött többnyire nem a rossz döntés van, hanem az időzítés neincs összhangban azzal, ahol ő éppen tart.

Ha nekem harmincas éveimben a nyakamba zúdult volna az a CsontAsszony, aki ma vagyok, rettenetesen megrémültem volna, és egyáltalán semmit nem tudtam volna vele kezdeni, és nagyon hamar csődöt mondtam volna.
És ez az a pont, ahol az asztrológia nem jövőmondás, hanem tájékozódási eszköz.

Az idő minőség, és nem óra és dátum

Ezt borzasztó nehéz felfogni, hiszen az emberiség az óra és a dátumok bűvöletében él, képtelen időminőségekben gondolkodni, és amikor mi asztrológusok erről beszélünk, általában nem fogják az adást.

Amikor jövendölést kérünk és kapunk, állandó a kérdés: rendben, értem, de MIKOR fog ez vagy az bekövetkezni?

És itt arra vágyunk, hogy a segítő, akihez fordulunk, pontos naptári napot mondjon. Ám az idő a dimenziók szövetén át másként működik, mint ahogy ezt csekélyke emberi értelmünkkel képesek lennénk felfogni.

Az idő és a tér megfigyelése lenne az ideális, amelyet legfőképpen a természet mutat meg számunkra. Amikor azt mondom: erre vagy arra a dologra várhatóan idén télen lesz alkalmas időszak, ez nem jelent pontos hónapokat. Azt jelenti, amikor valóban, és igazán tél van. Hideg, csikorgós, fagyos, behúzódós, sötét. Mert a természetet nem érdekli a naptár. Akkor van tél, amikor a természet úgy dönt. Különösen manapság, amikor jócskán el vannak tolódva az évszakok, és a régi időfogalmak emiatt már nem mindig érvényesek. De jó irány az is, amikor rügyeznek a fák. Ez megtörténhet már februárban, de lehet, hogy csak áprilisban kezdődik…

Az idő nem egyenes vonal tehát, és nem puszta naptári adat.

Az asztrológiában az idő minőség, állapot, tér. És itt jön a lényeg: ugyanaz a cselekvés teljesen más eredményt hoz két különböző időminőségben. Nem azért, mert az egyik időminőségben „tilos” valamit megtenni, hanem azért, mert más erők aktívak, más témák kérnek figyelmet. Az idő nem ellenség, hanem közeg.
Ha ezzel szembe megyünk, elfáradunk.
Ha együtt mozgunk vele, haladunk, és ez nem is lehet másként.

Tipikus hibának érzékelhető, amikor az ember már kész lenne, de az idő nem alkalmas. Na, itt jön be a türelmetlenség. Belül már megszületett az elhatározás, megvan az erő, a vágy, a bátorság, mégsem nyílnak az ajtók. Itt sokan erőből kezdenek tolni, bizonyítani, nyomni a folyamatot. Pedig asztrológiai szemmel nézve az idő még mást kér: lezárást, visszarendeződést, érési szakaszt. A kudarc ilyenkor nem büntetés, hanem visszajelzés: még nem most. Ezt értik meg sokan a legnehezebben: hiszen minden idegszáluk azt kiáltja:

MOST CSINÁLD!

Nem tudunk mást tenni ilyenkor, mint elmondjuk, hogy mit látunk az időminőségben, a szülött pedig tovább küzd, mint malac a jégen, és sorra szembesül a kudarcokkal. Pedig… ha nem küzdene, hanem elfogadná, hogy nem most van itt az ő ideje, megkímélné magát a kínzó bizonytalanságoktól.

Másik tipikus hiba: amikor az idő hívna, de a szülött még nem tart ott. Ezt úgy szoktam a vendégeimnek szemléltetni: te ülsz az állomáson, a vonat beérkezik. Dönthetsz, hogy felszállsz rá, vagy még ott üldögélsz a peronon tovább. A vonatot (időt) rohadtul nem érdekli, hogy te felszállsz-e rá, vagy sem, ő biztosan tovább fog haladni. Te pedig nézhetsz utána, és sopánkodhatsz, hogy hát erről – már megint – lemaradtál. Ők a tipikus „majd”-emberek, akikben jó sok terv, szándék, vágy születik meg, de a megvalósítás vonata rendre elmegy mellettük, ők pedig nem értik miért nem haladnak sehova se.

Tehát, amikor a lehetőség megjelenik, hívások, találkozások, irányok nyílnak, de a szülött halogat, fél, vagy „nem érzi magát késznek”, pont olyan nehéz ebből kibillenteni, mint a korábbi esetben, a türelmetlent, aki már menne. Az elszalasztott lehetőségek miatt a szülött azt érzi, hogy az élet, a sors, na meg persze a karma, (jaj, a karmát ki ne feledjük!) bünteti, pedig nem… pusztán az ő belső munkája még nem tartott lépést az idővel. A vonat tovarobogott.

A megszokott módon saját példával élnék. Most, e pillanatban van a második Szaturnusz visszatérésem, de az elmúlt három és fél évben már éreztem a hatását, képletem prominens helyein haladt át. Asztrológiai szempontból a második visszatérésre mondjuk, hogy amit az elmúlt harminc évben az ember felépített – vagy éppen lebontott, kinek mi -, arra most felkerül a korona.

Ha nem élt a lehetőségeivel, nem épített, hanem rombolt, innen már nagy eséllyel lefelé megy az út. Ha viszont épített, tanult, azaz az elmúlt 30 évben az időminőséggel együtt haladva tette a dolgát, a dolgok kiegyenesednek, struktúrálódnak, felelősséggel telítődnek, stabilizálódnak. Megállnak a lábukon, biztonságban. És persze tudtam én ezt, hiszen asztrológus volnék, vagy mi, de a türelem sosem volt a fő erényem, szóval sokat keseregtem még az ötvenes éveim közepén is, hogy miért akadozik az én rendszerem – minden szinten.
Pontosan ugyanazok a kételyek és bizonytalankodások voltak bennem, amelyek minden emberben, akik előtt nem tárulnak azok az ajtók, amelyek meggyőződésük szerint nekik lettek odatéve.

Hát nem nagyon tárultak. Vagy csak csikorogva. Vagy olyan nehéz volt, hogy inkább nem is feszültem neki. Vagy kinyílt, és be is csapódott rögtön. Vagy nem tetszett. Vagy mégis inkább egy másik ajtót döngettem. Mondjuk az kinyílt, de úgy vágott homlokon, hogy assetuttam hol vagyok.

Az elmúlt három és fél évben azonban lassan feltárultak és tárulnak folyamatosan az én drága ajtóim. Soknál még nem tudom pontosan mi van mögötte, de szemernyi félelem sincs bennem, hogy bármit is találok ott, az az enyém. Hogy mit kezdek vele, az már az én dolgom.
De.

Én mindig felszálltam a vonatra, ami jött. Soha nem üldögéltem tovább a peronon, egy másik szebb, jobb, különlegesebb vonatra várva. Felszálltam, ha nem tetszett, leszálltam a következő állomáson, és vártam egy másik vonatra. Nincsenek mögöttem elszalasztott lehetőségek, én kimaxoltam mindent.
Nem mindenki ilyen, ezt el kell fogadni.

A „majd”-embereknek viszont sokkal nehezebb. Sokkal többet szenvednek önmaguk miatt, az elszalasztott és soha vissza nem térő lehetőségek miatt. Ahogy a férjemnek szoktam mondani: attól, hogy lelkesen összeragasztgatsz egy összetört vázát, az még össze van törve. És soha, de soha nem lesz többé olyan, mint újkorában. Nem a cserepeket kéne gyűjteni, hanem vigyázni arra, hogy ne törjük össze. Vagy ha mégis – ne ragasztgassunk.

Időt szánni arra, hogy figyeljük: mikor van itt a vigyázás ideje, és mikor van az elengedés ideje.

Az idő tehát nem lineáris folyamat, hanem pulzáló rend: a kiáradás és visszahúzódás örök ritmusa, amit az indiai hagyomány Brahman lélegzetének metaforájával ír le.

Hogyan lehet felismerni az okkal várás idejét anélkül, hogy passzivitásba csúsznánk?

A számunkra megfelelő időminőség kivárása nem egyenlő a tétlenséggel.
Vannak időszakok, amikor a legnagyobb bölcsesség az, ha nem lépünk, hanem figyelünk, rendezzük magunkat, és felkészülünk.

Az asztrológia ebben sem dönt helyettünk, viszont segít megérteni, mikor van itt az ideje a mozdulatnak, és mikor van ideje annak, hogy ne rontsuk el azzal, hogy túl korán akarunk élni valamivel. Mert utóbbi esetben csak kudarcélményeink lesznek, amelyek pedig valóban rossz döntések felé sodorhatnak minket.

De: nem az a kérdés, jó döntést hozunk-e, hanem az, hogy időben hozzuk meg.
És ezt soha nem erőből és egóból, hanem figyelemmel és jelenlétben lehet felismerni.

Vadász Mária Magdolna asztrológus