Szaladunk a villamos/busz/metro után, nem vár meg, dühösek leszünk.
Várjuk párunkat, hogy megérkezzen, átvegye a gyerekeket. Indulásra készen állunk, hogy mehessünk a régen várt jógaórára/ programra – de nem ér haza. Erről lemaradunk – nem akarjuk, de dühösek vagyunk.
Munkahelyünkön valaki elorozza a többek által is minket illető lehetőséget – szétrobbanunk a dühtől.
Miért is vagyunk dühösek?
- Hogy nem az történt, amit vártunk, amit elképzeltünk?
- Hogy elment a busz?
- Hogy párunk nem igyekezett eléggé, pedig tudta, hogy nagyon várjuk érkezését?
- Hogy a kollegánk egy önző alak, aki még talán be is mószerolt a főnöknél?
Meglehet, többször is fel tudnak bennünket bosszantani a nap folyamán ezer meg ezer aprósággal, szivárogtatva el életenergiánkat. Fortyogunk, dühösek vagyunk, amit vagy kimondunk, vagy nem. Ha nem, ámítjuk magunkat a jóságunkkal, amit vagy mások, vagy mi magunk várunk el magunktól – bár kicsit kilóg a lába.
Mit tehetnénk, hogy ne legyünk dühösek, ne bosszankodjunk, ami csak veszi el erőnket, jókedvünket, az élet örömét?
A düh az jön. Hiába nem kérjük, nem akarjuk. Ha olyan atrocitás ér, melyet nem tudunk azonnal feldolgozni, akkor itt van.
Az első feladat: elfogadni a létezését.
Ne akarjunk nem dühösek lenni!
Ne ámítsuk magunkat, hogy nincs, ha van, hisz önálló életet él!
Megpróbálhatjuk lenyelni, eltussolni, de ha már megjelent, ő élni akar! Ha benyeljük, akkor bent kezd el helyet keresni magának. Próbál kibontakozni, erejével rombolni, belül szít feszültséget, vagy ha már jó sokan vannak, közös erővel betegséget okozni.
Lehetséges, hogy nem is ismerjük fel dühünket, csak ha már betegek vagyunk?
Könnyen lehet, hogy munkánkból adódóan vagy más okból (legtöbbször fel nem ismert érdekből) mosolygunk, kedvesek próbálunk lenni, s csak jóval később, esetleg betegségként megmutatva magát döbbenünk rá, tudatosítjuk a bent feszülő erőket, a szőnyeg alá söpört problémákat, melyek akaratunk ellenére vannak, léteznek, helyt kérnek maguknak.
Még az is meglehet, hogy akkor sem tudatosítjuk az összefüggéseket dühünk és a betegségek között.
Hogyan tudunk védekezni dühünk ellen?
Miért? Védekezni kell?
Ha jön, biztosan helye van!
A düh erő, épp ezért lendületet ad, a változást elindítja, a körülötte levő dolgokat mozgásba hozza. Jelzi, hogy valami nem jó, valami nincs a helyén, valami nincs egyensúlyban.
Ne állítsuk meg, de tegyük a helyére! Tanuljuk meg kezelni, tanuljuk meg megszelídíteni, erejét befogni, jó irányt, építésre való lehetőséget adva neki! (Ahogy a szél, a víz, a tűz energiája is mederbe terelve épít, magára hagyva rombolni tud.)
Az összes, bennünk felmerülő dühnek, mi a közös gyökere? Mi az, amiben mindegyik egyezik?
Mást akarunk, mint ami van.
Akarjuk, hogy megvárjon a busz, a villamos, a troli.
Akarjuk, hogy párunk időben hazaérjen.
Akarjuk, hogy munkatársaink tökéletesek legyenek, ha lehet, jóságos angyalok.
S a valóság nem az, amit elképzelünk. A valóság nem figyel/ nem vár/ nem segít.
Ha nem szeretnénk, hogy a düh életünk része legyen, nincs más választásunk, minthogy elengedjük akaratunkat.
Elfogadjuk azt, ami van, mégsem adva fel önmagunkat, elképzeléseinket, álmainkat, vágyainkat, melyek utat mutatva vezetnek.
Hisz céljaink jelölik ki az utat, de hogy az út alatt milyen akadályok érkeznek, azt hagyjuk, hogy Sorsunk tudja! Azok megmászása, a feladatok megoldásai adják életünknek az örömeit, azok által erősödünk, fejlődünk – nélkülük végigrohannánk az úton, s épp az életet vennénk el magunktól. Röviddé és íztelenné tennénk!
Hagyjuk, hogy ott legyenek, örüljünk nekik!
Az Élet „kilélegzés, belélegzés”. Munka, pihenés. A feladatok sorozata által van életünk – amennyi a nehézség által befektetett munka, épp annyi az öröm!
A titok: A Jelenben, ne a jövőben legyünk!
Ne képzeljünk el semmit! Ne gondoljuk, hogy megvár bennünket a sofőr, hazaér párunk, nem tesznek keresztbe munkatársaink!
De – tudjuk, hogy mit szeretnénk – időben odaérni, jógaórára elmenni, munkánkban előlépni – csak ne akarjuk!
Ha elérjük a buszt/ hazaér párunk/ elismerést kapunk munkánkban – örülünk. Ha nem, akkor sincs bennünk düh, hisz nem akartuk, nem vártuk! Bosszankodás helyett megoldásban gondolkozunk, s előbb- utóbb meglesz, amit szeretnénk.
Ha minden pillanatban a Jelenben tudunk lenni, akkor az van, ami van, hozva a maga örömeit, bánatait, rugalmasságra tanítva, mozgatva, düh nélküli, örömteli életet adva.
Kováts Krisztina asztrológus
utolérhetőségeim:
Levélben: tavirozsa5@gmail.com
Telefonon: 0620/9-160-640
Skype-on: asztrocsillag
