Önszabotázs

Van nekem egy olyan „szokásom”, ha szabad így nevezni, hogy önszabotálok.
Hogy ennek gyökerei milyen mélyre nyúlnak vissza, és miért csinálom még mindig, az most nem is érdekes, mert elsősorban arról szeretnék írni, ami sok spirituális embert jellemez – de amúgy a muglikat is, hiszen őket is vélt, vagy valós érzelmeik irányítják.

Csak mi gyakrabban fogjuk arra, hogy „érezzük” a dolgokat ilyennek, vagy olyannak, és mivel mi ájultan komolyan vesszük magunkat, és a saját érzéseinket, ezért fel sem merül bennünk, hogy azok simán félrevihetnek, becsaphatnak, annak megfelelően, hogy milyen belső, tudatalatti programok kapcsolnak be éppen.

A valamire való spiri ugyanis meggyőződéssel hiszi, hogy ő már túl van azon, hogy az érzelmei félreviszik, az ő megérzései, intuíciói a legmagasabb szinten működnek, és ezt senki nem kérdőjelezheti meg, saját maga meg pláne (lsd. kognitív disszonancia = beismerni, hogy tévedtem, SOHA!).

Különös tekintettel arra, hogy azt tanulta, meg olvassa a közösségi oldalakról ömlő spirituáliséktól, hogy hallgass az érzéseidre, mert azok mutatják a jó irányt, namegpersze a szívemre hallgatok, hiszen én, a Valódi Spirituális Úton Járó, pontosan tudom, hogy mikor szól a szívem (mikor?!), mikor szól az eszem (az mi is?!), de főleg mikor jön az infó „föntről”, az „égiektől”, szóval én tudom, hogy úgy van, ahogy ÉRZEM.

Miközben kétségbeesetten DOLGOZUNK magunkon, hogy felismerjük, rálássunk, és megoldjuk az összes felmenőinktől felvett terheinket. De persze azt is pontosan tudjuk, hogy mi már annyit DOLGOZTUNK magunkon, hogy már túl is vagyunk ezeken. Tehát summa summárum: érzéseim stabilak, és valódiak, mivel a tudatalattimból már minden ki van puculva, hiszen voltam egyszer családállításon és ott „oldottunk”, tehát pipa.

Na, mesélek akkor valamit.

28 éve vagyok a pályán, kisebb-nagyobb visszahúzódásokkal, és kiáradásokkal, mikor milyen élethelyzetben voltam és mennyit tudtam a spiritualitással foglalkozni szülés, gyereknevelés, válás, költözések, három munkahely egyszerre, plusz lovak az istállóban, széna-, szalmahordás, karámjavítás, trágyahordás, párkapcsolati nehézségek, egészségügyi problémák, problémás anya, hónom alatt a kicsi gyermekkel, néminemű alkoholprobléma, szóval mindezek mellett azért igyekeztem a tudatosság útját járni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Néha visszacsúsztam, és elvesztettem az összes hitemet mindenben, amit tanultam, tudtam, megtapasztaltam. Aztán ahogy szépen kisimultak a dolgok, és baromi tudatosan letettem a terheim, függőségeim nagy részét, úgy közeledtünk ismét a Lelkemmel egymáshoz.

Ja, és persze DOLGOZTAM magamon – nem tudom miért kapok rángógörcsöt ettől a kifejezéstől, de mindannyiszor összerándulok, ahányszor meghallom, olvasom –, és valóban, úgy tárultak fel bizonyos rétegeim, jók és rosszak is, és hullottak le hagymahéjak, és lebbentek fel függönyök egymás után, hogy magam is meglepődtem sokszor, és a mai napig elképedek, ha ilyesmi történik velem, bennem.

De valójában, hogy csakis és kizárólag azzal foglalkozhatom, amit szeretek, ami érdekel, amit tudok, és az lehetek, aki én valójában vagyok, az az elmúlt 14 évben történik.

Azaz 44 éves korom óta. Addig életemet nem élném újra semmi pénzért.

Volt bajom a pénzzel, annak áramoltatásával. Volt bajom az önfelvállalással, a konfrontáció elöli meneküléssel, a hangom kieresztésével, azzal, hogy meg merjem mutatni magam teljes önvalómban bárkinek, bármikor.

Olyan erős szegénységtudatban nevelkedtem (hitrendszer), és azt erősítették bennem, hogy bizonyos szintnél, számunkra, csóró, szegényék számára nincs feljebb.

Jó kis kereteket szabtak, ezeket szívtam magamba már az anyám méhében, és e kereteken kívül nem tudtam gondolkodni. Mint ahogy a nagy átlag, a muglik túlnyomó része sem. De egyébként nem csak a varázstalanok, a spiri úton járók nagy része szintúgy nem lát tovább az orránál.

Na, és mikor lassan, lassan, évtizedek alatt eljutottam oda, hogy de, bizony van élet a kereteken kívül is, egészen pontosan OTT VAN AZ ÉLET, átugrottam én ezeket a kereteket, csak éppen annak ellenére, hogy DOLGOZTAM MAGAMON, továbbra is vittem a kis puttonykámban a saját kis aljas, gonosz törpéket, a negatív hitrendszereimet is.

Amikről azt hittem már nincsenek, hiszen, ha kilépek a keretekből, akkor azok automatice eltűnnek. Gondoltam én ezt ígyen. Hát nem. Nem tűntek el. Annak ellenére sem, hogy úgy ÉREZTEM, rendben vagyok. Jól vagyok. Egyben vagyok. Harmonikus vagyok. Haladnak a dolgok.

Hát ÉRZEM, hogy mi a jó nekem, és én aztán pláne hallgatok a zérzéseimre, meg a zintuíciómra, meg a megérzéseimre, hiszen Halak-Skorpióként a csupa vizes bolygóimmal, majd pont én ne?! Én magam vagyok a Megérzések Istennője, úgyhogy igen, amit én érzek, az úgy van, punk és tum.

És az érzés jött, a drága… Egy tudati és egy testi érzés egyben. Amikor „ment a szekér”, sokkal hamarabb elfáradtam a normálisnál. A fáradtságnak sok-sok oka lehet, és ez nem mindig fizikális.

Agyilag hamar fáradok, ezt mindig tudtam, szegény kis retrográd Halak Merkúrom nem mindig bírja tartani a tempót azzal, amit diktálnék neki. Időnként leolt az elmém, és akkor csinálok marhaságokat. E felismerésem eljuttatott odáig, hogy kénytelen voltam beismerni, az érzésem bizony helyes, csak éppen egy rohadt kis aljas hitrendszer-törpe jelenik meg ilyenkor: azaz ÖNSZABOTÁLOK.

.
Dolgozom, dolgozom, majd eljön a szép délután fél 3, 3 óra, és kezdek becsúszni. Szétesni. Szétmállani. Szemem csukódik, légzésem lelassul, vérnyomásom tőlem szokatlanul rendesen leesik, látom belső szemeimmel, hogy az agyamban a szinapszisok megszűnnek működni. Mint a világűrben a SEMMI, a csend, a mozdulatlanság, a végtelen nihil. Egy utolsó erőfeszítéssel próbálom beindítani az ingerület-átvivő rendszeremet. Micimackóként mantrázom magamnak: „- Gondolj, gondolj, gondolj!” – de semmi.

Mi az istennyila történik velem HIRTELEN ebben az időben?

Agyam valamely szegmensében megbújva egy szinapszis, erejének utolsó megfeszítésével küldi az infót: ön-sza-bo-tálsz. Kipattantak a szemeim, és abból tudtam, hogy tényleg ez történik, hogy konkrétan erőre kaptam. Amikor jól mennek a dolgok, mikor bőven van munkám, mikor azt sem tudom merre kapjak, egyszerre leolt a rendszer, hiszen azt szokta meg, az a hitrendszer, hogy nekem nem mehet jól… és húz az ágy, és szó szerint megbénulok, és cselekvésképtelenné válok.

Nos, pedig ezek is ÉRZÉSEK.

Méghozzá jól behatárolható ÉRZÉSEK, testi, és mentális szinten is! Azt érzem, hogy le kell feküdnöm, hogy pihennem kell, hogy fáradt vagyok, hogy az agyam nem működik. EZT ÉRZEM. A testemben, és az elmémben is.

Remélem érthető vagyok.

Tudom, hogy riasztó, hogy nem MINDIG bízhatunk a saját megérzéseinkben, testi érzeteinkben, az intuíciónkban sem, de ne feledjük, hogy hiába DOLGOZUNK magunkon életvégig, MINDENT nem fogunk tudni kipucolni, nem tudjuk tisztára, fényesre kivaxolni a léleküstünket, bármennyire is szeretnénk ezt hinni.

És ez nagyon jó.

Miért jó?
Mert alázatra tanít. Mert nem enged elszállni, hogy én már akkora májer vagyok, hogy az orromtól nem látom a Szabadsághegy tetejét sem.

Ami ma nagyon hiányzik a spiriben: az alázat. Annyi spirituális maszlagot zúdítanak a nyakunkba, és annyian el akarják hitetni velünk, hogy csak akarni kell, meg sokat gondolni pozitív dolgokra, meg dolgozzál magadon, és minden jóra fordul, hogy amikor azt hisszük, hogy már ott vagyunk (a hol is?!) valami megmutatja magát, egy újabb hiba a rendszerben, amit fel kell ismernünk magunkban, amivel meg kell küzdenünk, amire figyelnünk kell.

Szándékosan nem használom az elengedni, meg a dolgozni szót. Mert ebben a naaagy elengedésben meg dolgozásban elfelejtünk felfigyelni. Beengedni. Megengedni. Mert a spiri egó akkorára nő, hogy tényleg elhisszük, hogy MI MÁR OTT VAGYUNK.

Hol?!

Maximum úton lehetünk, ahol rendre orra bukunk, hogy aztán újra és újra felkeljünk, leporoljuk a ruhánkat és továbbmenjünk. Vagy néha ott maradunk a porban fekve egy kis ideig és önsajnálunk. Vagy egyszerűen leülünk, és szisszentünk egy sört, vagy töltünk egy pohár borocskát, és megünnepeljük magunkat a felismerésünkért. Vagy bármivel megajándékozzuk, megtiszteljük magunkat.