Bihari Erika természetgyógyász
Hogy is folytatódik ez a kis dalocska?
Piros alma, aranyág. Ugye milyen jó lenne, ha abba a zsákba mindig csak jó dolgok kerülnének?
Hiszem, hogy a Föld nevű bolygóra tanulni jöttünk. Meghaladni önmagunkat újra meg újra. És ez viszont azzal jár, hogy abba a bizonyos zsákba sokszor nem csak finomságok és szép dolgok kerülnek.
Az én puttonyom is tele lett és két héttel ezelőtt az égiek és az orvosok segítségével sikerült kiüríteni, mert a súlya már teljesen maga alá gyűrt és nem bírtam tovább cipelni. Azt gondolnám, hogy öt év terhét vették ki most belőlem, de ebben a daganatban sokkal több év munkája volt.
Egyik segítő társam a minap azt mondta nekem, hogy legyek büszke a daganatomra, mert sok munkát tettem abba, hogy idáig eljutottam. Hidd el, hogy nem volt bennem egy cseppnyi rossz érzés sem mikor ezt kimondta, mert teljes mértékben igazat adtam neki ebben.
Minden, amit a jelenben tapasztalsz és elszenvedsz, a múltad kivetülése.
Senkit nem hibáztathatok azért, mert ezt történt velem, de megígérhetem magamnak, hogy a jövőben nem szeretnék olyan élethelyzeteket, amikkel újra bekerülnék a sűrűjébe és újra futnám ezeket a köröket egy újabb betegséggel vagy tébolyult lelki állapottal.
A nyálmirigyem negyven év keserűségét, ki nem mondott fájdalmakat, elfojtott haragot, tehetettlen dühöt őrizgetett, amiket ahelyett, hogy kimondtam, vagy kitomboltam volna magamból, inkább nyeltem, tűrtem, elviseltem…
Amikor végig simítom a kezem ezen a nem túl kis hegen a nyakamon, mély gyászt érzek és egy kis haragot, mert hagytam az önbántalmazást idáig eljutni.
Gyermekként még nem tudtam, hogy kiállhatok magamért, amikor az anyám szándékosan hátat fordított és szeretet megvonással büntetett. Vagy amikor az apám csak kritizálni tudott és dicséretet pedig sohasem kaptam. Amikor be kellett érnem azokkal a csontokkal, amikről a testvéreim már lerágták a húst, mert ők mindig mindenből többet kaptak.
Ne értsd félre kérlek! Nem hibáztatom őket, mert nagyon szeretem a testvéreimet, de amikor az ember megvizsgálja, hogy mióta és mik segítették hozzá a jelenben megélt traumák megértéséhez, akkor sajnos el kell mennünk egészen a kiindulási pontig. A kiindulási pont pedig szinte mindig a gyerekkorig vezethető vissza, mert a feladatok, már ott elkezdődnek.
A jelenben viszont, már én felelek mindenért, ami velem történik, hiszen felnőtt éveim nagy részében magam tettem a hurokba a fejem, hogy aztán a hóhér kirúgja a lábam alól a széket és önként vállaltam, hogy akár évekig fuldokolni fogok a kötél szorításától.
A tudatosan élni az életed egyik fontos alappillére, amikor felismered, hogy valami nem kerek. Aztán beismered magad előtt, hogy mi nem az. Aztán elkezded megérteni, hogy miért nem az, majd itt jön a csavar. Nem akarod mindenáron megoldani. Mert azzal csak újabb görcsöket kreálsz a gordiuszi csomóra. Egyszerűen csak hagyod, hogy kibontsa magát. Elismered, felismered, elfogadod, megbocsájtod és engeded.
Hányszor bántottam magam azzal is, hogy de basszus már nekem ezt könnyedén meg kellene ugranom. Miért is? Mert 13 éve elkezdtem egy utat és azóta csak elismerek, felismerek, elfogadok és megbocsájtok? És mi lenne, ha végre nem én akarnám megoldani, ami körülöttem nem jó, hanem megengedném végre, hogy én változni tudjak és ez változtatná meg az életem történéseit is?
Access körökben gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy a ,,saját valóságod” megteremtése ott kezdődik, amikor felismered, hogy neked mi az igaz.
Néha csak hagyni kellene, hogy megérkezzen a saját valóságod. De egóból akarunk irányítani mindent. Megerőszakoljuk magunkat újra meg újra, mert az már annyira ismerős és más opciót nem is látunk. Még.
Mert nem tudunk várni. Csak lenni. Eljutunk sokszor addig, hogy elismerem, hogy valami nem frankó, felismerem, hogy honnan jön, elfogadom, megbocsájtom, majd azonnal akarom is, hogy megváltozzon.
Pedig ez egy olyan folyamat, amit nem lehet siettetni. De miért is akarjuk?
Mert rohan körülöttünk a világ is?
Mert alkalmazkodunk ahhoz, hogy mindent azonnal, gyorsan meg lehet kapni?
Mert mindenhonnan azt hallod, hogy ne halogass, tedd meg mielőbb, mert most van itt az idő?
Semmit sem lehet siettetni, mert mindennek eljön az ideje. Nincs más dolgunk, csak ezt az egyet megengedni mindenben. Hiába tudom, hogy már tarthatnék előrébb is, de én most a jelenben még itt tartok. Ha ezt nem tudom elfogadni, csak szenvedés és szorongás lesz minden napom.
Mindenkinek van egy saját ideje és saját valósága, és az sokszor nem egyezik meg a többi emberével. Ez is egy külön tanulási folyamat, amikor megismered a te egyéni idődet, tempódat és azt tiszteletben tartva a magad útját járod.
Amikor a műtét után felébresztettek, közölték velem, hogy komplikáció történt a beavatkozás alatt és erős artériás vérzés lépett fel, amit az artéria egyik oldalágának sérülése okozott. Szerencsére még a műtőben voltam, így azonnal vittek vissza és felnyitották a sebemet újra. Elállították a vérzést és visszavarrtak.
Ezt akkor fel sem fogtam mi történt vagy történhetett volna akár másképp is. De ha most visszagondolok rá, akkor egy dolgot biztosan kaptam az Istentől.
Időt. Időt arra, hogy másképp éljem az életem, mint eddig.
Időt arra, hogy felismerjem végre mekkora érték vagyok a világnak.
Időt arra, hogy el tudjam végre hinni, hogy szerethető vagyok anélkül is, hogy állandóan bizonyítanom kellene.
Időt arra, hogy azokat a mintákat, amikkel megbetegítettem magam már ne adjam tovább a gyermekemnek.
És arra, hogy végre megéljem, milyen áramlásban lenni az élettel.
Ragyogással teli napokat kívánok neked is!
