Írta: Kováts Krisztina
Mindent megteszünk szerelmünkért. Lemondunk a barátainkkal való találkozásról is, hogy vele lehessünk, s ő nem teszi meg ugyanezt – belehalunk.
Mindent megteszünk gyerekeinkért – korán kelünk, hogy legyen nekik finom uzsonnájuk, s aztán megtaláljuk a táskájukban még a tegnapelőttit is – belehalunk.
Úgy érezzük, hogy mi mindig csak adunk – adunk, jók vagyunk – de csak kihasználnak bennünket, senki nem figyel arra, mi mit szeretnénk, s újra meg újra ebbe belehalunk.
Mibe is halunk bele?
Hogy lehet az, hogy nem látják áldozatainkat?
Miért nem szeretnek bennünket?
Valóban nem szeretnek, vagy csak mi érezzük azt?
Hol rontjuk el, hiszen úgy érezzük, hogy már többet adni sem lehetne?
Gondoljunk bele:
Mi lenne, ha nem mondanánk le barátainkkal a találkozót, hanem elmennénk, egy jót beszélgetni, s feltöltődve, jókedvűen érkeznénk haza?
Mi lenne, ha nem készítenénk gyerekeinknek uzsonnát, mikor már nagyon fáradtak vagyunk, s megoldásban gondolkozva találnánk más alternatívákat – még a büfé vagy a suli felé vezető bolt is szóba jöhetne?
Mi lenne, ha nem akarnánk jók lenni, csak igyekeznénk JÓL LENNI?
Meglehet, először meglepődne szerelmünk, hisz eddig csak róla szólt az életünk, mindent félretéve, hogy őt szolgálni tudjuk.
Valószínűleg jókedvünk, még az első sokkot is ellensúlyozná, hisz zsörtölődésünk, bosszankodásunk helyett vidámságot, odafigyelést, mosolyt, felturbózott energiát kapna.
Gyerekeink talán már az első pillanatban örülnének, s kicsit felnőttként is éreznék magukat, akikben meg lehet bízni. Éreznék hitünk bennük, hogy ügyesek, megfontoltak, hogy jó döntéseket tudnak hozni.
Ha mernénk jól lenni a fontosnak vélt és alaposan megtanult „jó vagyok” helyett, meglehet, még tényleg jól is lennénk! Mosolyt, jókedvet adnánk a világnak.
Igaz, mások nem tehetnék ránk a „zsákjaikat”, feladataikat, hisz tudnánk NEM –et mondani, s bizony nekik kéne cipelni saját vállalásaikat.
Miért is nem ezt válasszuk?
Talán fel sem ismerjük, hogy meglehet, már nagyon fáradtan, de visszük az egész világ batyuját. Ezt természetesnek gondolva, talán még abban is bízva, hogy ezért jutalom, de legkevesebb elismerés jár.
Talán azt gondoljuk, hogy ez nem is lehet másképp, hisz csak ekkor fognak bennünket szeretni, elismerni – minél önfeláldozóbbak, minél jobbak vagyunk.
Talán félünk a „büntetéstől”, mások rosszallásától, azért nem merünk önmagunk lenni.
Miért kell mások szeretete, elismerése? Miért nem szeretjük magunkat?
Próbáljuk csak ki azt, hogy keressük a magunk javát!
Próbáljuk ki azt, hogy milyen, mikor szeretjük magunkat, s nem vagyunk mások jóindulatának kiszolgáltatva!
Próbáljuk ki azt, hogy mindent úgy teszünk, hogy jól érezzük benne magunkat!
Hogy akkor önző „alakok” leszünk?
Ne aggódjunk!
Nem lehetünk jól akkor, ha másokon átgázolunk! Ha nem vagyunk korrektek, ha mindent magunknak akarunk – hisz az ellen a lélek jelez, rossz érzéssel, lelkiismeret furdalással.
A lélek jelzéseit figyeljük, ne mások véleményét!
Nem szívből jött áldozathozatal nem csak minket, de másokat is megterhel! Amit nem önként adunk, amit rosszérzéssel teszünk, azt később visszavesszük!
Nem lehet másképp, hisz a világ az egyensúlyra törekszik, akaratlanul is „leverjük” a másikon – így vagy úgy.
Ne főzzünk, ha nincs kedvünk, ha nem magunk örömét leljük benne, hisz akkor valakinek hálásnak kell lenni, hogy értelme legyen, egyensúly legyen!
És ha jóllakottan érkezik haza párunk, nem kér belőle, veszekedéssel szerezzük meg a beletett energiát. Ahogy a szó is jelzi: veszek – szem.
Ne hozzunk áldozatot – legyünk jól!
És nem csak mi leszünk jól, de a körülöttünk levők is!
Tegyük fel mindig a kérdést magunknak, s legyünk is őszinték – mielőtt nagy lemondásunkba, áldozathozatalunkba kezdünk, hogy ezt kiért tesszük?
Nem azért nem megyünk -e el barátainkkal, hogy bebiztosítsuk magunknak szerelmünket, hogy velünk legyen?
Nem azért nem megyünk –e el, hogy utána neki se legyen „joga” elmenni?
Nem azért – e, mert tulajdonképpen birtokolni akarjuk?
Nem azért csomagoljuk – e a szendvicseket, mert nem bízunk meg a gyerekekben, hogy ők maguk is meg tudják csinálni vagy nem hiszünk benne, hogy a pénzzel jól tudnak bánni?
Nem saját kényelmünk miatt tesszük-e, hisz így elmaradhatnak a tanításokkal egybekötött beszélgetések, mi – miért jó, mikor mire kell figyelni?
Ki tud-e egyáltalán használni bennünket valaki akkor, ha valóban szívből, szeretetből teszünk valamit?
Hisz amíg tesszük, már akkor boldogok vagyunk, már csak azért is, mert van kinek adni, van kihez hazajönni, van kiért élni.
Merjünk őszinték lenni, merjük tudni, hinni azt, hogy mindig mindent magunkért teszünk, még ha ezt nem is látjuk!
Ahogy az út szélén a virág – árad, önmaga örömére, mert áradnia kell!
Merjük magunkat szeretni, merjünk áradni, jól és úgy jó lenni!
Nem könnyű az út, hisz nem ezt tanultuk – de egy próbát mindenképp megér – nem?
Kováts Krisztina asztrológus
utolérhetőségeim:
Levélben: tavirozsa5@gmail.com
Telefonon: 0620/9-160-640
Skype-on: asztrocsillag
0 hozzászólás