Játszmázások…

Írta: Vadász Mária Magdolna

Van egy tudattalan reakció, számonkérése valaminek, ami nem megfogható, bizonytalan, lebegős. Ez olyan neptuni dolog. Valamit számonkérünk valakitől, de igazán nem is tudjuk megfogalmazni, hogy miről is van szó, mert már nem emlékszünk rá pontosan mi és hogyan hangzott el, és milyen kontextusban, csak „akkor ott mondtál valamit…”

A másik, aki, mert ő igyekszik felelősséget vállalni a kimondott és leírt szavaiért, azonnal elkezd pörögni rajta: mit mondtam rosszul, félreérthetően?!

A pontosításra várva azonban nem érkezik válasz.
Csak egy üres, légüres tér marad utána, viszont mivel az Univerzum nem szereti az űrt, azt mindig igyekszik betölteni, egy egyre jobban elhatalmasodó érzés, egy nagyon nyers, és erősen méregzöld színű érzés telíti lassan a teret. De aztán ezt is elhessegeti az ember a varázspálcával: eh gondolkodj, emlékezz, mi történt pontosan?!

De hiába hesseget, a varázspálca nem, vagy nem úgy működik, ahogy szokott, mert újra és újra visszaszivárog az érzés immár egy nyers, és fájdalmas szóvá sűrűsödve.
És minél több idő telik el a válasznélküliségben, annál jobban lecsendesedik és tisztul a kép.

Van erre egy kifejezés: projekciós visszacsapás. Ezért mondom mindig: a mi hivatásunkban gyakorlatilag kötelező az alap pszichológiai tudás, vagy ha nem találunk valamire okot, akkor alaposan kutassunk utána.

Mindig tanulhat az ember, és már nem is kell iskolába járni éveket, és százezreket költeni a tudásra, itt ülünk a gép előtt. Csak néhány kattintás, és meg is van a válasz.
Amikor egy régi fájdalmat felhoz egy új impulzus, az ember nem magában néz szembe vele, hanem inkább arra lövi ki, akitől kiindult az impulzus, ami a fájdalmas sebet felszakította.

Amikor ilyen esetben az ember célponttá válik, mert a másiknak olyan mély sebe van, amit nem bír el, a célpont számára elsőre érthetetlennek tűnik a reakció. Ám, ha végül nem derül ki, hogy miről is van szó, mi hangzott el, mi okoz diszharmóniát, meg nem értést, bármit – ez már viszont tipikus hatalmi játszma. Mert ugyanis, ha nem konkretizálunk, nem tisztázunk, akkor nem lehet felelősséget vállalni egyik félnek se. Csak a lebegtetés marad: „te mondtad…” mintha egy árnyékot akarna vetni a másikra.

Mert akar is. Lehet nem tudatosan, de a mélyben ez van.
Ám azért azt fontos tudni ilyenkor, hogy ha valaki nem képes PONTOSAN megfogalmazni a sérelmét, az nem is keres valódi párbeszédet. Általában azért, mert meg akar maradni a maga drámájában, ebből nem engedi, hogy bármi kizökkentse. Nem akarja elfogadni, hogy esetleg ő is tévedhet, mert akkor nem lenne jogalapja a sértettségnek.

Aki valóban megértésre vágyik, megnevezi miről van szó. Ezt hívják tisztázásnak. Én mit mondtam, te mit gondolsz minderről, mi hangzott el, és mi fáj nekem. Hogy értelmezem, jól, rosszul?

De olyan is van, hogy az ember nem akar tisztázni valamit, békével hátat fordít, vagy eltávolodik az egésztől, mert nem annyira fontos számára. Ez is teljesen rendben van, de csak akkor, ha nem marad utána tüske. Ilyenkor az ember mérlegel: mennyire fontos nekem ez a kapcsolat, vagy a másik véleménye, mennyire kardinális kérdés az életemben a tisztázás? Ha nem, akkor teljesen felesleges rá időt, energiát pazarolni. Így is lehet békében élni. Itt azonban fontos az alapos önismeret. Nem arról van szó, hogy inkább nem szólok, a béke kedvéért lenyelem, ezzel magamat mérgezve, hanem arról, van-e valódi jelentősége a tisztázásnak.

De ez esetben nem is lebegtetünk, mert az nem korrekt.
Ez a játszmázás sok ember sajátja, és ők a legkevésbé sem a korrektségre törekszenek.
Éppen ebben mutatkozik meg a rejtett, tudattalanul működtetett hatalmi vágy.
Sokan nem értik miért működik valakinél valami, ami náluk nem.

Spirituális emberként is elegánsan elsiklanak ilyenkor a „karma”, meg a „mindenkinek egyéni sorsa és megélése van” fölött, amit egyébként szeretnek addig hangoztatni, míg nem róluk van szó. Mert ha nekik szar, és a másiknak jobb, akkor máris jön az értetlenkedés, hogy az istenbe’ van, hogy neki működik, ami nekem nem?!

Az emberi kapcsolatok témája érzékeny, mert valamilyen módon mindenki érintett. Párkapcsolat, baráti kapcsolatok, kollegiális, szülő-gyermek, főnök-beosztott, minden viszony mutat valamit magunkból, mindegyik tükör valahogyan, és van, hogy rohadt fájdalmas ebbe a tükörbe nézni. Ilyenkor legszívesebben egy jót beleb@sznánk a tükörbe, gondolván, úgy jobb lesz.

Kérdezem: lett valaki szebb attól, hogy összetörte a tükröt?

A kérdés költői.
Amikor egy megélt, megtisztított kapcsolatról van szó, az mindig benyom gombot annál, akinél elveszett, megtört valami a saját, hasonló kapcsolatában. Még akkor is, ha ehhez a megtisztításhoz adott esetben segítséget is kaphatna, ha akarná. De akkor ugye mi lesz a már annyira megszokott és jól bejáratott drámával… A drámát úgy megszokja a psziché, hogyha véletlenül nincs, azonnal keres magának újabb drámázási lehetőséget – ezért nem, vagy csak óriási tudatossággal, elszántsággal lehet kijönni ebből a drámakirálynői, -királyi szerepből.

Ha a psziché, az agy azt szokta meg, hogy szarul van, akkor automatice azt keresi, mint egy mágnes, mitől érezhetné megint szarul magát. Ez áll leginkább amúgy a megoldás útjában is, hiszen, ha a megoldásra törekednék, máris kilépnék a drámából, viszont ez felelősséggel is járna, meg cselekedni kéne, eh, inkább maradok a drámában… És persze ki nem állja, ha valaki mellette, körülötte jól érzi magát. Igyekszik azt is maga mellé rántani.
Mindazonáltal ők azok, akik a LEGJOBBAN JÓL AKARNAK LENNI.

Van ember, aki nem ismer ilyet? Nem hiszem…
Amikor tehát adott témát valaki tisztán, rendben tudja tartani (és senkit nem érdekel persze MENNYI MUNKA van mindemögött) az gyakorta nem inspirálóan hat, hanem provokatívan. Ilyenkor jön a burkolt számonkérés: neked miért sikerült, ha nekem nem?! Ezt persze nem mondjuk ki, hiszen ezzel újra táptalajt adunk a saját fájdalmunknak. Inkább utalgatunk, homályban tartunk, érezze már a másik is olyan szarul magát, legalább egy kicsit, mint én… – na ez a hatalmi visszavétel egy formája, így érzi az egó magát legalább rövid ideig egyenrangúnak. De jó, egy időre téged is lerántottalak magam mellé a szarba, így már nekem is sokkal könnyebb.

Játszmázások… és mennyi ilyen van nap mint nap emberi kapcsolatainkban.
Ahelyett, hogy felelősséget vállalnánk saját érzelmeinkért, ha mocsárban vagyunk szívesebben lerángatjuk oda a másikat is.

Csakhogy.
Ezért érdemes pszichológiával is foglalkozni a spirituális dolgok mellett.
Hogy ne a miértek villogjanak a fejünkben, az értetlenség, és a nehéz érzések uraljanak, hanem a kimondott, leírt, és a kimondatlan szavak mögött is meglássuk, megérezzük a valóságot.

És higgyünk annak a nyers, elementáris érzésnek, ami mindig nagyon pontos iránytű. Ehhez hozzá lehet rakni egy higgadt pszichológiai értelmezést térképként, amely megmutatja miért, honnan és hová fut a dolog. Ez így együtt bárkiről tiszta képet ad.
Amikor valaki magabiztos egy olyan témában, amiben én még sebezhető vagyok, az fáj nekem, bánthat engem. Gyógyulni vágyik az a részem, vagy éppen elvagyok a csendes fájdalom-dajkálásomban, erre megint jön valaki, és feltépi.

Ahol nekem hiányom van, ő megélésről szól… Ez elviselhetetlen.
Pedig… meg kéne értenem: sosem a hiány a probléma, hanem a fájdalom, ami mögötte van. De én ettől dühös lettem, és ellentmondást érzek, ezért rá haragszom, hiszen, ha meglátnám magam ebben a tükörben, nem tetszene amit látok: a tehetetlenségem… a bizonytalanságom…

Okulásul írtam ezt le.
Mindkét oldalnak.
Annak is, aki hasonló hatalmi játszmákkal él, és azoknak, akik elszenvedői ezeknek a játszmáknak.

Mert alapból ilyen az élet, az emberi természet, de érdemes némi tudatossággal rálátni a saját játszmáinkra, és arra is figyelmezni, ha minket akar valaki behúzni a játszmájába.