Kezdetben vala az Ige, és az Ige nem maradt pusztán szó. Nem maradt fennkölt igazság, távoli szellemi fény, elvont isteni gondolat, amire az ember áhítattal felnézhet, miközben odalent szépen változatlan marad.
Az Ige testté lett.
S ezzel minden könnyű vallásosság lelepleződött. Ettól a pillanattól fogva a szellemiről többé nem lehetett büntetlenül beszélni, mert ami testet ölt, az belép a sűrűségbe, az anyagba, a sorsba, a fájdalomba, a vérbe, a halálba.
Ott már nincs menekvés a szép szavak mögé.
Ezért a húsvét nem valami kedves ünnep. Nem tavaszi lelki díszítés, sem emelkedett hangulat, amit az ember évente egyszer magára vesz, mint valami tiszta, fehér ruhát. A húsvét antropozófiai értelemben fordulópont. Olyan pont, ahol a lét rendje megrendül, ahol többé nem lehet ugyanazzal a tudattal élni, amivel addig.

Ha a kereszténységből vagy az antropozófiából csak annyi marad, hogy az ember szépen beszél róla, miközben semmi nem reped meg benne, akkor nem értette meg, mi történt.
Steiner számára ezért nem januárban kezdődik a valódi év. A Lélek kalendáriuma a húsvéttal indul, mert a szellemi év nem ott kezdődik, ahol a naptár lapoz, hanem ott, ahol az emberi Én sorsa új alapot kap.
A Golgota nem egy vallási esemény a sok közül, nem egy megrendítő történet, amit évről évre illendően felidézünk, hanem a földi fejlődés középponti ténye. Húsvét ezért nem csupán emlékezés, hanem kezdet.
Valami innen indul újra, vagy inkább pontosabban; valami csak innen indulhat el igazán.
Itt válik el egymástól minden olcsó vallásosság és minden komoly szellemi munka, mert Krisztus nem azért a középpont, mert egy különösen szép, erkölcsi tanítást hagyott hátra a jóságról, szeretetről. Nem, ez így nagyon kevés meghatározás lenne.
Krisztus maga a Nap-lény. Olyan kozmikus valóság, aki a Golgotában a Föld sorsával egyesül. Ezt vagy komolyan veszi az ember, vagy jobb, ha nem is kezdi el megszelídíteni, megemészthető tavaszi zsongássá butítani, saját kis lelki kényelme kedvéért. Hiszen ha ez igaz, akkor a kereszt többé nem jelkép, és a Golgota nem részvétet kér, hanem belső ítéletet, önmagad felett.
Maga a Krisztus-esemény nem üres térbe érkezik. Nem úgy jelenik meg a történelemben, mint egy váratlan isteni látványosság, az emberiségnek masszívan elő kellett készülnie rá. A régi, hold-jellegű, álomszerű tisztánlátás már nem volt elegendő. Az új, szabad, éber Én-tudat viszont még nem állt szilárdan. A régi misztériumok már nem tudták tovább hordozni azt, ami közeledett, így valami radikálisan újnak kellett belépnie. Nem toldásnak, nem javításnak, nem vigasztaló folytatásnak, hanem egy Új kezdetnek.
Ebben a fényben a két Jézus-gyermek Steiner-féle tanítása sem valami bizarr ezoterikus különlegesség, amin jól el lehet csodálkozni, aztán elegánsan tovább lehet lépni. Itt sokkal többről van szó.
Steiner azt próbálja megmutatni, hogy a Krisztus befogadásához rendkívüli előkészítés kellett.

Nem hétköznapi emberi fejlődésről van szó, hanem előkészített emberi kehelységről. A két áramlat, a két eredet, a tizenkettedik év körüli fordulat mind erre mutat, amelyben a Zarathustra-Én átlép az egyik Jézus-gyermekből a másikba.
Ez nem holmi bizarr legenda, hanem annak a kérdésnek a kiélezése: mi, ki válhat egyáltalán alkalmassá arra, hogy a Krisztus befogadója legyen? Ez a kérdés sokkal súlyosabb annál, mint hogy érdekesnek vagy furcsának nevezzük.
A Jordánnál pedig már nincs helye semmiféle ködnek. Ott történik meg a cenzúra, ott válik világossá, hogy Jézus és Krisztus nem ugyanaz egyszerű szóismétlésben, hanem egy drámai találkozás két pólusa. A názáreti Jézus előkészített valóságába belép a Krisztus-lény. Innen kezdődik el az a három év, amit túl sokan olvasnak úgy, mintha csupán egy szent ember kivételes élettörténete volna.
Pedig Steiner számára ez a Nap-lény földi működése. Itt már nem egyszerűen tanítások hangzanak el, hanem a kozmikus valóság egyre mélyebben hatol bele a földi sorsba.
Nos, valahonnan innen kellene belépni a Nagyhétbe, különben ebből is csak szép vallásos dramaturgia lesz. Márpedig a Nagyhét nem szép, nem abban az értelemben, ahogy az ember szereti a szépet. A Nagyhét sűrűsödés, lelepleződés, belső szétválás.
A Virágvasárnap még hordoz valamit a bevonulás fényéből, de ez a fény már törékeny. Nagyhétfőn pedig megszólal az ítélet, a fügefa és a templomtisztítás nem jámbor képek. Kegyetlenül egyszerű kérdések; van-e gyümölcs, vagy csak lomb? Van-e szent tér benned, vagy már mindent elfoglalt a csere, a rutin, a vallásos megszokás, a szellemi öncsalás?
Itt kezdődik el igazán a húsvét. Nem ott, ahol az ember meghatódik, hanem ott, ahol már nem tudja elkerülni az önmaga fölötti ítéletet.
A Nagyhét azonban nem áll meg az ítéletnél. Nem azért leplez le, hogy romok között hagyjon, nem azért tisztít meg, hogy ürességet termeljen, mert az ítélet után mindig ott van az a kérdés, hogy mi marad alkalmasként arra, hogy befogadja azt, ami valóban szent? Mi az ami nem pusztán szétesik, hanem megtisztul, s ami kehellyé válik?
Nos igen, húsvéti gondolataim között, itt, ezen a helyen lép be a Grál, ahol a legtöbb ember eltéved. Mert a Grált vagy legendává puhítják, vagy díszes misztikus kellékké silányítják. Valami távoli, ködös, középkori szépséggé, amiről jólesik emelkedetten beszélni, pedig a Grál nem ettől fontos. A Grál nem elsősorban tárgy, s nem attól lényeges, hogy valóban volt-e kehely, és hogy pontosan milyen is volt.
A Grál lényege a kehelysége. Az, hogy van-e valami, ami képes felfogni, hordozni, megőrizni azt, ami a Golgotában kiáradt.
Mert ha a Golgota valóban nemcsak egy megrendítő történet, hanem világtény, ha a Krisztus-esemény valóban beleíródott a földi lét szubsztanciájába, akkor rögtön felmerül a kérdé; mi az ami ezt felfogja? Mi, ki őrzi meg? Mi nem engedi szétszóródni, elsüllyedni, eltorzulni? Ki lehet hordozója annak, ami nem fér bele sem fogalomba, sem templomi áhítatos hangulatba?
A Grál ezért nem egy mellékmotívum, nem ráadása a középkornak, hanem maga az a kérdés képe, hogy van-e még a világban tiszta edény? Van-e még az emberben valami, ami nem azonnal a saját hiúságát, vágyát, zavarosságát, önképét keveri bele abba, amihez hozzáér?

Mert nem az a legnagyobb baj, hogy az ember nem tud a magasabb dolgokról, hanem az, hogy ami magasabb, azt is rögtön önmaga szolgálatába akarja állítani.
A Grál kérdése ezért könyörtelenül személyes, tehát nem az a kérdés, tudsz-e róla szépen beszélni, olvastál-e róla eleget, hanem az, hogy van-e benned bármi, ami nem zavaros. Van-e benned olyan hely, ami nem akar rögtön birtokolni, magyarázni, felcímkézni, önmaga díszévé tenni mindent, amihez közeledik. Van-e benned egyáltalán csend, tisztaság, belső fegyelem. Mert ahol ez nincs, ott a Grál is csak újabb legenda marad a lélek polcán.
Ezért olyan súlyos Parszifál alakja. Nem azért, mert egy romantikus lovag, vagy mert a középkori képzelet szépen köré épített egy világot. Hanem azért, mert a modern ember egyik legmélyebb sorsa jelenik meg benne. Nem kész tudással érkezik, sem beavatotti bizonyossággal, sokkal inkább tudatlan, nyers, sebezhető, és nagyon sokáig vak. Éppen ezért valóságosabb, mint a sok, túl gyorsan, túl hangosan vonzóan megvilágosodott alak.
Parszifál útja nem az okkult különlegesség útja, hanem a megtisztuló, és megtisztító kérdés útja. Meg kell tanulnia kérdezni. Meg kell tanulnia elviselni, hogy a nem-tudás nem szégyen, csak akkor, ha az ember gyors pózzal eltakarja. Meg kell érnie benne valaminek, amíg a kérdés nem kíváncsiság többé, hanem részvét, felelősség, jelenlét.
Ezért a Grálhoz nem a birtokolt tudás visz közel, hanem a megtisztult lélek. Emiatt lesz ez sokkal nehezebb.
Mert a birtokolt tudás még mindig az Én hatalmát növeli. A megtisztult lélek viszont már nem uralni akar, nem különlegesebbnek látszani a modorosan viselt beavatottsági rangjelzésétől, nem, csupán alkalmassá akar válni arra, hogy valami igazabb átmehessen rajta. Ez egy egészen más út, mint amit az emberek zöme elképzel, mert sokkal fájdalmasabb, és mert közben az embernek újra meg újra le kell mondania önmaga régi középpontiságáról.
Itt születhet meg a szabadság valódi esszenciája, azaz amikor az ember elfeledkezik önmagáról a nagyobb szolgálatában. A valódi szabadság, engedelmesség.
Ezen a ponton muszáj írnom Michaelről, mert a mai ember útja nem lehet a régi, hold-jellegű, álomszerű tudaté. Nem térhetünk vissza a ködbe, vagy menekülhetünk vissza valami félhomályos, ösztönös, transzszerű vallásosságba, csak azért, mert az melegebbnek vagy szebbnek látszik.
A mi utunk már nem ez. A Michael-kor embere nem álmodni, lebegni, tanul, hanem ébredni, emlékezni és gondolkozni.
Ezért Michael sem holmi mellékszereplő, és nem is egy szeptember havi ünnepi szimbólum. Michael a tudat erkölcsi követelménye. Az a minőség, ami nélkül ma minden szellemi keresés könnyen visszacsúszik érzelmi ködbe, vallásos öncsalásba vagy finom, művelt hiúságba. Michael kardja éppen ezért nem dekoráció, nem díszfegyver. Az Ő kardja elválaszt, kivág, leválasztja a hamisat az igazról, a ködöt a valóságról, a pózt a lényegtől.
Viszont ki kell mondanom, hogy Michael önmagában még nem elég, hiszen amit a kard megtisztít, az mèg nem hordoz, és nem őriz.

A kard és a kehely együtt adja a mai ember feladatát. Michael nélkül a Grál könnyen érzelgős legendává válik. A Grál nélkül Michael könnyen kiszárad puszta szellemi keménységgé. Az egyik nélkül nincs ítélet, tisztaság, a másik nélkül nincs hordozás, befogadás.
Ezért a mai ember számára a kérdés nem pusztán az, hogy akar-e szellemi életet, ez már régen túl kevés.
A kérdés az az, hogy hajlandó-e olyan tudatra jutni, amelyet Michael megtisztított, és olyan lélekké válni, amely a Grál módján hordozni képes.
Minden más csak félút, ami vagy hideg lesz és terméketlen, vagy meleg lesz és zavaros.
Talán most kezd világossá válni, hogy miért is ilyen súlyos a húsvéti kérdés. A húsvét nem egyszerűen azt kérdezi, hogy miben hiszel, sokkal inkább azt feszegeti, hogy mivé váltál eddig. Mi tisztult meg benned, mi vált alkalmassá, mi halt meg benned annyira, hogy végre valami igazabb születhessen meg a helyén.
A Grálhoz nem az emberi önérzet jut közelebb, hanem az, amiből már kihullott valami a hiúságból. Michaelt sem az érti, aki sokat beszél róla, hanem az, aki már nem fél a valóságtól annyira, hogy inkább ködöt gyártson maga köré.
Ilyés Alexandra
—folyt.köv—


















0 hozzászólás