A generációs programok, amik úgy tesznek tönkre gyerekként, hogy észre sem veszed
Egy gyerek nem üres lappal indul. Mire megszületik, már tele van írva. Nem a saját szavaival, hanem az anyjáéval, az apjáéval. A nagyszülők belesuttogták a génjeibe, a társadalom belesulykolta a normákba, és mire kimondja az első szavát, már régen eldőlt, hogyan fog félni, szorongani, engedelmeskedni, lázadni vagy összeomlani. Mert a nevelés nem csak az, amit mondasz. A nevelés az, amit élsz. Amit mutatsz. Ha gyereket vállalsz, akkor felelősséget vállalsz? Elvileg igen. A gyakorlatban viszont a legtöbb ember úgy vág bele, hogy saját magát sem érti, nemhogy egy másik életet.
Innen indul a lánc. A programozás. Az örökség.
A kimondott ítéletek; az instant mérgek
Vannak azok a mondatok, amik már annyira beépültek a társadalomba, hogy senki nem kérdőjelezi meg őket. Pedig ezek törik össze a lelkeket.
„Megütött? Biztos megérdemelted”.
(Vagyis: Ne védd magad, az erősebbnek van igaza.)
„Ne sírj már, nem történt semmi”.
(Vagyis: Az érzéseid nem számítanak.)
„A lányoknak nem illik… / A fiúk nem csinálnak ilyet…”
(Vagyis: Legyél valaki más, ne az, aki vagy.)
„Ezt csak azért mondom, mert szeretlek.”
(Vagyis: A szeretet neve alatt bármit meg lehet indokolni, akár a fájdalmat is.)
Az élet nem kívánságműsor.”
(Vagyis: Fogadd el, hogy rossz lesz, és ne is próbálj változtatni.)
A best of klasszikus, amikre még büszkék is, de mennyien:
„Mi is így nőttünk fel, és mégis rendes emberek lettünk”.
Tényleg? Akkor miért van ennyi szorongó, önbizalom-hiányos, megalkuvó, boldogtalan ember, aki a pszichológusnál próbálja összerakni magát?
A kimondatlan mérgek – amiket sosem mondanak ki, de beléd égetnek. A legrosszabb programokat nem szavakkal adják tovább. Hanem némán. Ha az anyád egész életében másoknak próbált megfelelni, akkor te is úgy fogsz élni, hogy „mi lesz, ha…?” Ha az apád soha nem mondta ki, hogy szeret, akkor te is olyan partnert fogsz választani, akinek könyörögnöd kell a szeretetmorzsákért. Ha a nagyszüleid a pénzről mindig úgy beszéltek, mintha valami piszkos dolog lenne, akkor te sosem fogod elhinni, hogy bőségben élhetsz.
Ha a családodban mindenki elfojtja az érzéseit, akkor te is úgy fogsz felnőni, hogy inkább összeroppansz, csak ne kelljen kimondani, hogy fáj.
Mindezt nem gonoszságból teszik. Hanem mert ők is így nőttek fel.
Azonban attól, hogy egy méreg generációk óta kering a vérben, attól még méreg marad.
Hova vezet ez?
Mi lesz azokból a gyerekekből, akiket így programoznak?
1. Megalkuvó, félős, önbizalomhiányos felnőttek, akik sosem lesznek igazán önmaguk.
2. Dühös, frusztrált, lázadó emberek, akik mindenáron bizonyítani akarnak, de valójában nem szabadok, mert még mindig a múltjuk rabjai.
3. Elkeserítően boldogtalan emberek, akik egyszerűen nem értik, miért nem működnek az életben.
Aztán van egy negyedik csoport is: akik felismerik ezt, és megpróbálják letenni az öröklött rémségeket.
Ki a felelős?
A szülő? Igen.
A nagyszülő? Igen.
A társadalom, ami ezt fenntartja? Igen.
A gyerek? Nem. Soha.
A gyerek az áldozat, aki vagy megtörik, vagy továbbadja a mérget. De van egy harmadik lehetőség is.
Hogyan lehet ebből kitörni?
Először is: fel kell ismerni, hogy benne vagy.
Mi az a mondat, amit hallottál gyerekként, és most te mondod ugyanúgy?
Mi az az érzés, ami mindig előjön, de nem tudod, honnan ered?
Hol éled még mindig mások elvárásai szerint az életed?
Aztán: meg kell kérdőjelezni.
Ki mondta ezt először neked?
Tényleg igaz, vagy csak egy beléd nevelt program?
Ha nem lenne igaz, hogyan élnéd az életed?
És végül: meg kell törni a láncot.
Nem ismételni azt, ami neked is fájt.
Nem mondani ki azokat a mondatokat, amik belőled is kiszívták az erőt. Nem eljátszani azokat a szerepeket, amiket rád osztottak. Ez piszok nehéz. Nem fog egyik napról a másikra menni. Viszont, ha te megteszed, akkor a következő generáció már tisztább lappal indulhat. A gyereked legalább már ezt nem cipeli tovább…
Honlap:
email:
antrotrener@gmail.com
