Sokan úgy élnek, mintha egyetlen történetük volna. Egyetlen test, egyetlen élettörténet, néhány emlék, pár nagy döntés, és aztán a vég. A pszichológia is gyakran ebben a lineáris narratívában dolgozik: a gyermekkor sebei, az anyával való kapcsolat, a trauma, az elfojtás, majd a terápiás megértés mint végcél.
Viszont mi van akkor, ha ez csak a felszín? Mi van akkor, ha az, amit „egy életnek” nevezünk, csupán egy csenevész mondat a szellem sokkötetes regényében?
Az emberi tudat nem egyetlen történet foglya. Mélyen legbelül él bennünk a pontos tudása annak, hogy már jártunk itt korábban, hogy a döntéseink nem véletlenszerűek, hanem visszhangjai valaminek, amit már egyszer vagy megéltünk, vagy elmulasztottunk.
A reinkarnáció nem egy romantikus égbolt- nyitogató ezoterikus fikció. Egy olyan szellemi valóság, ami egyetlen értelmes keretbe tudja rendezni a szenvedések, a találkozások, a szerepek, a belső küzdelmek és az élet- halál kérdését is, tehát mindazt ami emberrè tesz minket.
Az ember nem csupán emlékezik; az ember maga az emlékezés.
Nem abban az értelemben, hogy visszagondol múltbéli eseményekre, hanem sokkal inkább úgy, hogy létezése minden pillanata egy emlékeztetés valamire, amit a lelke már ismer, de elfelejtett.
Ezért szerintem totálisan hamis a gyógyulás fogalma, ha nem ilyen fajta emlékezésből fakad.Nem lehet „megjavítani” azt, ami nem romlott el, hiszen csak rétegek takarják. A trauma, a fájdalom, a szorongás, mind- mind burkok, nem a lényeg. A lényeg ott van alattuk: egy tiszta, tudó, emlékező lélek, aki sokkal többet élt, mint amit mostani élete értelmileg be tudna fogadni.
A halál pedig nem befejezése ennek. Hanem egy áttűnési pontja.
Egy átjáró, ami nem az eltűnést hozza, hanem a fátyol visszahullását. Abban a pillanatban nem az számít, mit értünk el, hanem az, mire emlékeztünk vissza. Összeraktuk-e újra azt a belső mozaikot, amit az inkarnáció fátyla eltakart előlünk.
Itt lép be a szellemi vezettetés, ami nem „külső segítség”, hanem egy saját belső konstelláció; egy finomhangolt, mélyen morális szövedéke a sorsnak, a szabadságnak, és az éberségnek. Nem vezet minket, hanem emlékeztet. Jelekben, álmokban, visszatérő emberek arcában. A vezettetés sohasem mondja meg, mit tegyél, csak azt súgja meg, ki vagy valójában.
Az idő? A legnagyobb illúzió. Egy játék, amit azért hoztunk létre, hogy valóságnak tűnjön, amit még nem értettünk meg. A lineáris idő az a személyiség térképe, nem a szellemé, aki ciklikus, spirális és örök.
Amíg az ember az idő uralmában hisz, addig minden önismereti próbálkozása pusztán árnyékfigyelés. Azonban ha egyszer átlát a fátylon, észreveszi, hogy nem kell keresnie az igazságot. Mert az mindig is ő maga volt.
Ez a felismerés pedig nem terápiás eredmény. Hanem valódi önkatarzis..
Ilyés Alexandra
Ilyés Alexandra terapeuta
Honlap:
email:
antrotrener@gmail.com
Facebook:
