Asszurák, az identitás lassú, csendes gyilkosai

Írta: Ilyés Alexandra terapeuta

Az Asszurák nem hazudnak, mint Lucifer, és nem kontrollálnak, mint Ahrimán. Nem győzni akarnak, nem hódítani, csak elnémítani. Végleg.

Ők nem a hangos drámák démonai. Az ő erejük a csöndben munkálás. A fokozatos eltüntetés. A belső elhalás megsegítése. Ők azok, akik nem elveszik az „ént”; hanem egyszerűen kioldják belőlünk. Lassú, alig észlelhető csepegő savként oldják fel bennünk az identitást, amíg az ember már nem tudja, honnan jött, hová tart, és egyáltalán: miért is van itt.

Az álmaink, az emlékeink elmosódnak, és egy nap a vágyaink sem visznek sehova. Ilyen minőségekkel teli térben az ember már nem kérdez. Nem lázad. Nem szenved. Van. Egyszerűen csak úgy van. Mint egy gép, ami még működik, de már nem érti, nem tudja, mi hajtja.

Ez munkál a szülőben, aki elfelejtette, miért nevel. Ez munkál a gyerekben, a fiatalban, akiből már nem indul el a jövő, mert nem látja az értelmét semminek. Egy funkcionáló nemtelen „személy” lett, aki elvégzi a feladatát, és közben elveszíti önmagát. Ez az élettelenné tevő tendencia munkál a közösségekben is, ahol nincsenek szeretetkapcsolódások.

Az Asszurák rombolni akarnak, megsemmisíteni mindenáron. A rombolás nekik nem eszköz, hanem cél. Ezért tűnik fel a terrorizmus, a brutalitás, a pornográfia. Ezek azok amik emberi méltóságot abszolút mértékben tagadják, és megsemmisítik. Azt akarják, hogy ne maradjon semmi emberi, amihez vissza lehetne térni, vagy onnan kiindulni. Sem belül, sem kívül. Ne legyen múlt, amiből jelent lehetne szőni. Ne legyen jövő, amit meg lehetne álmodni.

Az Asszurák feloldanak, elmossák a határokat. A Kozmosz rendjét akarják összezavarni, a létsíkok szimfóniáját diszharmóniába fojtani.  Az emberiségfejlődés kaotizálása a céljuk, ahol a rend helyére zűrzavart, a szabadság helyére lelketlen szabadosságot ültetnek. A szabad akarat legádázabb ellenségeiként akaratvilágunk szétzilálására törnek. Mert ha az ember nem tud akarni, akkor nem is tud majd szeretni. Ha nem tud szeretni, nem lehet Ember sem.

Nekünk kell hát új határokat húzni létezésünkért, de nem mások ellen, hanem önmagunkért. Élnünk kell. S pedig EMBERként.

Ők feloldják a formát, hiszen ők a formaellenes – emberellenes lények. Nekünk válaszként kötelességünk új formákat szülni, mert a helyes formaerő megtart. Hogyan? Úgy, hogy alkotunk, újraformálunk, újranevezünk. Nem azért, hogy produktumunk legyen, hanem hogy megőrizzük magunkból az emberit.

Nevet kell adnunk a kimondhatatlannak. Vissza kell hívnunk saját erőnkből azokat a belső képeket, amikre a lelkünk emlékszik, még akkor is ha az elménk már nem, vagy mert már nem akar.

Ez egy poszthumán korszak, amiben most élünk, ahol sokunknál az identitás nem is igazi folyamat, hanem egy buta, silány ideológiai termék. A jóság eszméje nevetségesség. Az erkölcs, a morál idejétmúlt, torz lánc. A szabadság helyébe önkény, és szabadosság kerül.

Az asszurikus lélek saját romlását haladásként ünnepli. A valódi fény forrását elutasítja, és az árnyékból próbál világosságot kreálni. Ennek viszont nincs értéke, mert csak vakká tesz. A bűntudat már nem jelzés számára, sokkal inkább megvetendő gúny tárgya. A jó szándékú, tisztességes ember lett az új, üldözendő gonosz.

A válasz minderre a részünkről nem egy dohos-dühödt ideológiai reakciónak kell lennie, hanem valódi szellemi gesztusnak; Emberré kell válnunk. Önzetlen, szabad tettekre képes, áldozatkész emberré.

Semmi mellébeszélés, semmi megalkuvás. Mert ahol Emberek vannak, nem ám azok a mondvacsinált, kívülről embernek látszó valamik, hanem az Emberré vált Emberről írok, nos, ahol ők jelen vannak, ott bennük, közöttük él a Lélek… és ahol a Lélek él, ott a Szellem is jelen van. Az Asszurák akkor meghátrálnak, és végül szabadságot ajándékoznak, hogy ők is megszabaduljanak. Általunk.