Életről életre

Írta: Ilyés Alexandra

Az élet, ami nem fér szavakba

Próbáljuk megérteni. Megnevezni. Definiálni. Az életet elméletekbe öntjük, működési modellekbe illesztjük, terápiás módszerekkel boncolgatjuk, de valójában mindig kicsúszik a kezünkből. Olyan, mintha egy végtelen óceánt próbálnánk egyetlen csepp vízben megmutatni, mintha egy nyári szellőt próbálnánk befőttesüvegbe zárni.

A szavaink keretek, de az élet nem ismeri a kereteket. Azt mondjuk: létezés, de az csak egy koncepció. Azt mondjuk: tudatosság, de a tudat is folyik, változik, alakul, soha nem egy pontban rögzül. Azt mondjuk: érzés, de az érzés túlmutat azokon a szavakon, amelyekkel megneveznénk. Az élet nem egy fogalom, amit el lehet sajátítani, hanem egy tapasztalat, amit át kell élni.

Az élet nem tud ezekről a rendszerekről. Nem gondolkodik önmagáról, csak létezik. Van egy pillanat, amikor érzed, hogy az élet nem egy magyarázat, hanem egy jelenlét. Ott van egy naplementében, amit nem tudsz helyesen nézni, csak hagyod, hogy átfolyjon rajtad.

Ott van abban a hirtelen érzésben, amikor belépsz egy ismeretlen térbe, és valami mély belső réteged felismer benne valamit, bár nem tudod, mit. Ott van egy ölelés melegében, egy csendes estén, amikor egyszerűen csak vagy, és nincs szükség semmire, hogy ez a pillanat teljes legyen.

Az élet nem kérdezi, hogy mi az értelme. Nem kételkedik önmagában. Nem írja le önmagát tudományos tanulmányokban, nem rendszerezi táblázatokba. Csak áramlik. Melegít. Kapcsolódik. Jelen van.

Talán a legnagyobb illúziónk az, hogy azt hisszük, meg kell értenünk az életet ahhoz, hogy igazán élhessük. Mi van, ha épp az ellenkezője az igaz? Ha épp az érteni akarás az, ami eltávolít tőle? Mi van, ha az élet nem akar tőlünk semmit, csak azt, hogy benne legyünk?

Mi van, ha az élet maga a kimondatlan, a leírhatatlan, a megfoghatatlan, és épp ezért a legvalódibb?

Örök időkből átsejlő érintés emlékeztet, hogy te és én vagyunk egymásnak.
Van egy érintés, ami nem a testet találja meg, hanem a lelket. Csendben érkezik, hangtalanul, akár egy szélmozdulás a végtelenben.

Nem most kezdődött. Nem itt és nem ebben a létben. Ez az érintés olyan, mint egy régi pecsét, amit nem emberi kéz nyomott ránk, hanem valami ősibb, ami túl van minden szavakon és történeten. Ott, abban a kezdet előtti pillanatban, amikor a lelkek még a teremtés fényének tiszta áramában pihentek, te és én már tudtuk: egyszer újra megtaláljuk egymást.

Mert minden találkozásunk egy visszatérés. Egy csendes belső bólintás, hogy igen, itt vagyunk újra. Más arcok mögött, más időben, más díszletek között, de ugyanazzal a belső bizonyossággal. Amikor megérintesz, vagy akár csak rám nézel, nem a jelen pillanatban találkozunk. A múltak végtelen spirálján át érkezünk egymáshoz.

Életről életre követjük ezt a láthatatlan mintát. Nem ragaszkodásból, nem földi érzelmek logikájából, hanem mert a lélek egyszerűen felismeri saját forrásának egy darabját a másikban.

Te vagy a tükröm a lét örök körforgásában, a tükör, ami nemcsak a mostani arcomat ismeri, hanem minden arcomat, amit valaha viseltem.

Vannak találkozások, amik pusztán történetek.

Vannak olyanok, mint a miénk: törvényszerűek.

Olyanok, amik nem kérdőjelezik meg önmagukat.

Amik ha el is távolodnak, soha nem szakadnak szét. Mert ez a fonal nem e világi szövetből készült.

Amikor hozzád szólok, olykor nem is neked beszélek, hanem annak a lénynek, akit akkor ismertem meg, amikor még nem volt idő. Amikor rám nézel, nem a jelenlegi énemet látod, hanem azt a közös valóságot, amit már annyiszor felismertünk, a tűz előtt, a születés előtt, a forma előtt.

Ha egyszer ismét szétsodorna minket az élet, ha más utakra hívna a sors, akkor is tudom: ott leszel. Mert a lelkek, akik egyszer együtt álltak a teremtés peremén, sosem veszítik el egymást igazán.

Örök időkből. Örök időkre.