Írta: Medek Tamás
Egyik legnehezebb, mikor el kell engednünk egy olyan személyt, akihez mi még nagyon kötődünk, ő azonban hozzánk már nem. Vagy amikor el kell fogadnunk, hogy szeretnénk valakihez közel kerülni, ő azonban hozzánk nem, vagy nem annyira, mint mi szeretnénk.
Leszületésünk előtt a szellemi segítőinkkel együtt eltervezzük a leendő testi életünk sorsútját. Ez a sorsút olyan megéléseket tartalmaz, amit korábban (életeken átívelően) mi magunk váltottunk ki és aminek most jött el a legmegfelelőbb ideje, hogy visszaáramoljon felénk. Mást nem tervezhetünk, hisz a testi életek valójában abból a célból léteznek, hogy minél mélyebben megértsük, amit másokkal teszünk, valójában saját magunkkal is tesszük, így minél mélyebben felismerjük, hogy mit jó tenni mással és mit nem.
A sorsutunkban minden e tervnek rendelődik alá. Olyan körülmények vesznek bennünket mindenkor körbe, olyan személyekkel találkozunk, amelyek és akik pontosan a most megélni szükséges megtapasztalásainknak tesznek eleget.
Mivel amíg itt vagyunk, tudatosan nem emlékezhetünk a tervünkre (a földi elménk védelme és az itt és most kellő megélése érdekében), ezért segítség nélkül fogalmunk sem lenne, merre menjünk, kivel találkozzunk – így maga a leszületés válna értelmetlenné.
Ezért felsőbb szellemi erők folyamatosan figyelmemmel kísérnek bennünket amíg itt vagyunk és segítenek mindent az eltervezett sorsutunknak megfelelően alakulni. (Természetesen a mindenkori szabad akaratunkat figyelembe véve és a jelen döntéseink fényében megfelelő rugalmassággal.)
E szellemi erőknek rendkívüli, mindenre kiható befolyása van, ami a jelen életünket illeti. Kétféle módon, belső sugallatok és a külső körülményeink alakításával tartanak folyamatosan az utunkon.
Elmondható tehát, hogy ha valakivel találkoznunk kell, s közös utunknak is szükséges lennie, akkor az megtörténik anélkül, hogy mi bármit is tennénk érte, különösebb erőfeszítésünk nélkül.
Ha valakihez szeretnénk közelebb kerülni, ő azonban nem akar vagy nem annyira, mint mi szeretnénk, esetleg szeretne, de azt mégis elfojtja, akkor mindenképpen elmondható, hogy jelenleg nincs közös utunk az adott személlyel.
A tartózkodása – bármi is legyen az oka – nem véltlen tehát: azt jelenti, hogy nem kapja meg a felsőbb énjétől, illetve a szellemi segítőitől a kellő lehetőségeket, a kellő indíttatást rá.
Az adott személlyel ebben az esetben nincs megírva, nincs elrendelve közös utunk (legalábbis amíg tartózkodik). Egyszerűen azért, mert nem ő az számunkra (jelenleg), aki azt tudná lelki értelemben adni, amit nekünk kapnunk kell a jelen sorsutunk szerint, s neki nem mi vagyunk az a személy, aki azt tudná neki adni, amit neki kell most kapnia.
Azt jelenti, hogy ha vele lépnénk közelebbi kapcsolatba, akkor az eltérítene bennünket attól, amit most kell megélnünk. S természetesen ez igaz kölcsönösen is – mint minden más.
Ha valaki elhagy bennünket, kilép az életünkből, noha mi azt még a legkevésbé sem szeretnénk, bármilyen módon is tegye azt, szintén nem a véletlen műve. Azt jelenti, hogy a jelen sorsutunkban eddig volt elrendelve közös utunk. Illetve a veszteség megtapasztalása most része a mi sorsutunknak.
Azt jelenti, hogy tovább nem szolgálnánk egymást a most megélni szükséges sorsutunk szerint.
Rendkívül nehéz feldolgozni, elfogadni, ha valaki, akihez nagyon kötődünk, kilép az életünkből, vagy ha nem enged magához közel, amikor mi szeretnénk. Az ezzel járó fájdalmakat természetesen mindenkinek a saját maga tempójában és mélységében fontos megélnie.
Azonban egyúttal legalább olyan fontos, hogy tudjuk, ezek mind okkal és céllal történnek az életünkben, azok nem véletlenül alakultak így. Ha a veszteség okozta emésztő gondolatainkat minél inkább át tudjuk formálni a sorsszerűség megértésére és elfogadására, annál előbb békére lelhetünk és így békét biztosíthatunk másoknak is.
A veszteségünk sosem végleges tehát és mindig csak látszólagos. Itt és most bár megtörténik, hogy valakivel nincs vagy nincs tovább közös utunk, ugyanakkor akihez igazán kötődünk, attól sosem válunk el igazán.
Jelen testi életünk csak egy nagyon pici láncszeme a teljes létezésünknek, a teljes egésznek. Amilyen múló pillanat egy testi élet, ugyanolyan múló pillanat a veszteség is, mi benne ér bennünket. Odaát pedig, amikor itt az időnk lejár, rájövünk, hogy akihez valóban tartozunk, ott van mellettünk. S ott is volt mindig.
Medek Tamás spirituális segítő
